A lovag: Hatodik történet: Erkély

Az alattuk lévő lakás sokáig üresen állt. Nem véletlen, hisz nem a legjobb környék volt.
„Szegénynegyed”, ahogy mondani szokás.
A keleti régió egyik legelveszettebb része, a városhatár menti betontömbökben gyűlt össze. Napi robot ipari parkokban, vagy kinek mi akadt. Szinte mindenki ingázott, a nem túl kedvező csatlakozások miatt a legtöbben korán keltek, hogy aztán későn feküdhessenek. Gyerek majd mindegyik háztartásban volt, sokszor, csak a Jóisten figyelt rájuk.
Marciék régóta laktak már ott. A fiúcska megszokta a szürke, komor tömböket és azt a néhány négyzetmétert, ami neki és a családjának jutott. A szülők sokat voltak távol, de jól nevelték őt, gondot viseltek rá, s egymással is megmaradtak szeretetben. A gyereknek nem voltak nagy álmai, nem volt telhetetlen, nem keserítette a szülők szívét elérhetetlen kérésekkel. A felnőttek olykor, mintha szégyellték volna jelenlegi helyzetüket, ígéreteket tettek neki, távlati célokat rebesgettek.
– Nemsokára jobb lesz! Apa jobb munkát kap, és én is többet keresek majd!
Marci egyre csak bólogatott, és mosolygott, de nem érezte semminek a híját, neki jól volt minden úgy, ahogy volt. Ha valamit mégis kérhetett volna, az egy játszótárs, egy barát lett volna, mert meglehetősen zárkózottak voltak arrafelé az emberek, nem volt kihez szóljon tanítás után.
Egy vasárnap aztán zajossá vált a lépcsőház. Marci kíváncsi volt, s mivel a leckét már pénteken megírta, kiállt az erkélyre leskelődni, ugyan mi is történik?
Egy régi, kopottas Suzuki állt meg a lépcsőház előtt. A sofőr egy magas, szikár, komor férfi volt, kiszállt az autóból, szétnézett maga körül, és miután megakadt a szeme egy termetes kövön, kitámasztotta vele a bejárati ajtót, majd a kocsi csomagtartójához ment. Addigra az autó másik két utasa is kiszállt; egy vékony, riadt szemű nő és egy lányka. Marci szeme megakadt a lányon, nem is foglalkozott tovább a felnőttekkel. Szép teremtés volt, Marci tekintete nem eresztette. Mintha súgott volna neki, a lány egyszer csak felé tekintett.
Marci örült is, szégyellte is magát a kíváncsisága miatt, de igazi érzéseit nem tudta eltitkolni, és a következő pillanatban, mintha a keze rugóra járt volna, fülig érő szájjal integetetett.
A lány csak egy pillanatig tartotta a szemkontaktust, majd zavartan félrenézett, arra, amerre az apa dolgozott, majd halványan elmosolyodott, és egy gyors karjelzéssel viszonozta az üdvözlést, aztán gyors léptekkel besétált a lépcsőházba, és nem is mutatkozott többet aznap délután.
Marci sokáig ott ült az erkélyen. Látta, ahogy a komor férfi felhordja a csomagokat az autóból. Talán háromszor, ha fordult, aztán ő is elmaradt. A család minden ingósága hat kézbe belefért.
„Vajon mit hozott magával a leány? Szeret-e olvasni? Társasjátékozni? Vagy inkább lányos elfoglaltságai vannak?” – tűnődött a fiú. Alig várta, hogy mindezt megkérdezhesse tőle. Épp csak ebédelt, és máris kikuckózott az erkélyre, s minduntalan pislogott lefelé, hátha megpillantja a lányt.
Aznap már nem látta.
Vacsoránál felettébb szótlan volt. Maga sem tudta, mi is bántja, de mintha a szívét erősen csavargatta volna valami ismeretlen fájdalom. Az apja szavára figyelt fel, de az olyan volt, mintha üvegcserepet kellett volna lenyelnie.
– Azt hiszem meg lesz velük a bajunk! – mondta az apja, miközben lefelé mutatott. – Alig volt két óra, és máris kapatosan jött velem szembe, a lépcsőház igen keskeny volt neki! Vigyázni kell velük!
Marciban keserűség ömlött szét a hallottak után, szinte haragudott szülejére, amiért bántotta a lány apját. Nem is szólt egy szót sem, megevett a vacsorából annyit, amennyit, aztán megköszönte az ételt, és felment a szobájába. Kiült megint az erkélyre, de nem hallott szót sem. Legszívesebben ott aludt volna, mégsem tette. Már erősen hűvös volt, amikor behúzódott az ágyba.
Nem egy osztályba jártak. A lány idősebb volt két évvel. A fiú olykor megpillantotta őt az iskola folyosóján, de a lány mindig komoly volt.
Aztán egyik délután nagy zaj ütötte meg az erkélyen ülve Marci fülét. Kiabálás volt az vitathatatlanul. A lány apja veszekedett, pörölt erősen a feleségével. Hogy mit mondott pontosan, azt nem értette, Marcinak mégis idegesség költözött a gyomrába azt hallván. Nem is tudott igazán odafigyelni a tananyagra. Néhány pillanat múlva hallotta, hogy nyílik az erkélyajtó odalent. Finom motoszkálások szűrődtek a levegőbe, miközben odabent a durva beszéd nem szűnt meg. Marci félénken lenézett. A lány volt az. A szíve egyszeriben megtelt boldogsággal és keserűséggel egyaránt.
Nem tudta, mit mondjon, hát csendben maradt. Csak nézte a lány szorongó, szomorú arcát, ahogy az arcát a tenyereibe temeti, majd messzire tekint. Átragadt rá a hangulat. Érezte, hogy meg kell, vigasztalja őt. Nem tudta, mit tegyen, érezte, hogy a szavak mindent elrontanának, messzire kergetnék a reményt.
Aztán hirtelen minden világossá vált előtte. Kifűzte a cipőfűzőit, összekötötte őket, majd kitépett egy lapot a füzetéből, és írni kezdett rá. Izzadtra szorongatta azt a papírt, végül csak ennyi került rá;
– Szia, Marci vagyok. Hogy vagy? – aztán tekercset formált a papírból, összekötötte a cipőfűzővel, és leeresztette az alatta lévő erkélyre. Egy pillanat múlva hallotta a papír sercegését. Közben újabb hangoskodás ütötte meg a fülét. Megrezzent.
A madzagot nem engedte el, s lám, odalent a lány megrántotta a másik végét, jelezvén, hogy válaszolt az üzenetre. Marci izgatottan húzta fel a cetlit, elképzelni sem tudta, mi lesz rá írva, de remélte, hogy semmi bántó. Mikor a kezében volt a tekercs, kapkodva hajtotta szét.
– Szia, Marci, én Anita vagyok. Örülök, hogy megismertelek! Jól vagyok, köszönöm, és kérlek, ne haragudj ránk, amiért apáék ilyen hangosak! – írta a lány kendőzetlenül, bár voltaképpen semmi értelme nem lett volna tagadni a tagadhatatlant, az édesapa hangja időről-időre felcsattant.
Marci nem haragudott, dehogy is haragudott, boldog volt, szinte a mennyekben érezte magát, pedig alig volt valamivel a föld felett, épp a harmadik emeleten. Hamar visszaküldte az üzenetet, próbálta másra fordítani a szót, tudta, kínos lehet mindez annak a lánynak, hát nem is erőltette nagyon ezt a vonalat, gondolta, ha akar majd, ír róla Anita.
„Anita” – gyönyörű csengése volt annak a névnek, és néhány napon belül Marci fülig szerelmes lett abba a lányba, annak ellenére, hogy élő szóban nem is beszéltek, annak ellenére, hogy két évvel fiatalabb volt nála, és annak ellenére, hogy mit sem tudott Anita valódi érzéseiről.
De a szív, az szív. Senki nem mondja meg neki, mit csináljon.
Idővel kiderült, hogy sok közös volt bennük. Szerették az irodalmat, olykor könyvet cseréltek. Voltak napok viszont, amikor Anita szűkszavúbb volt, mint máskor. Marci tudta, hogy olyankor nagyobb volt a gond odahaza.
Elkezdett aggódni a lányért. Féltette, óvni akarta őt.
Nem volt arra mód.
Egyszer aztán nem tudott uralkodni a félelmein, gyorsan odavetett, görcsös mozdulatokkal rákarcolta a papírra a következőt:
– Téged is bánt?
Aztán csak ült forrongó indulattal. Bánta is a kérdést, siettette is volna a választ.
Nem kellett sokat várjon. A madzag megrándult.
– Nem, nem bánt, de rossz így köztük élni, sokszor ideges vagyok – árulkodott a papiros.
Marci soha olyan szomorú nem volt. Csak tűnődött a sorokon, százszor is elolvasta az üzenetet, az ujjaiból majd kiszorult a vér, annyira szorította a ceruzát, de nem tudott mit visszaírni. A fehér papírlap szinte már vakította, ahogy meredt rá, majd egyszer csak meghallotta az egy emelettel lentebb lévő erkélyajtó nyikorgását, aztán minden elnémult.
Anita bement. Aznap nem is mutatkozott többé. Marci sokáig okolta magát, amiért nem vigasztalta meg. Fázott már, amikor ő is bement.
Évek teltek el. Sokat izzadtak odakint a nyári melegben, ahogyan dideregtek is eleget.
Az első csók igen sokára született meg. Marciban abban a pillanatban teljesedett be, nyert értelmet minden emberi érzés, ami férfiban csak lakozhat. Az ajkai beleremegtek abba a csókba, a velő vibrálni kezdett a gerincében.
Nem voltak szavak. Megint csak nem. Az egész addigi életük papírokra íródott. Sok este kellett ahhoz, hogy feltúrják az összest, és eleget melódiázzanak rajta. Minden egyes szó le volt azokra írva. Minden egyes gondolat.
Marci támasza volt mindvégig a lánynak. Támasza volt akkor is, amikor a szülei végül is elváltak, mert nem bírtak együtt élni többé. Támasza volt a lánynak az új otthonban, amíg a lány anyja megerősödött, akkor még inkább, amikor a közös életüket kezdték el.
Két gyermekük született.
Egy fiú és egy kisleány.
Soha nem beszéltek hangosan előttük.
Miért is tették volna?

“A lovag: Hatodik történet: Erkély” bejegyzéshez 4 hozzászólás

Szólj hozzá!