A lovag: Hetedik történet

Tollforgatónk témája: A lovag
Június 30. a beküldési határidő.
De hiszen ez az én születésnapom! A sokadik. Már nem is számolom. A hetvenedik után elkezdtem „visszafelé” számolni az éveket, de így is nagyon gyorsan múltak.(17, 27, 37, 47)
Aztán inkább összeadtam a számokat, így meg nevetségesen kevés lett. (8, 9, 10, 11)
Jó volt ugyan a gyermekkorom, de visszasírni nem akarom. Sokkal inkább az ifjúságom!
Állítólag szép és okos lány voltam. Ez a variáció nem éppen a fiúk kedvence. De nem rossz párosítás. Akit megfogott a szépségem, (ha tényleg igaz, hogy szép voltam), az később láthatta, megtudhatta, hogy a másik tulajdonságommal sem élek vissza, nem vagyok nagyképű, nem nézek le másokat, akiknek talán kevesebb jutott ebből, és még a lehetőségeik is kisebbek voltak.
Nekem szerencsém volt!
A szüleimmel, akik a maguk módján szintén jó képességekkel rendelkeztek. De ezt most nem részletezem
A középiskolával, amely akkor nyílt meg Várpalotán, amikor mi középiskolások lettünk, a legnehezebb téeszes időkben nem tudták volna a szüleink a kollégiumot fizetni egy távolabbi középiskolában, ám a buszbérletek ára, ha nehezen is, de kigazdálkodható volt. A kötelező iskolaköpeny meg mindent takart.
A főiskolán a magam varrta ruhákban jártam. Nem voltak feltűnően rosszak.
Mindig akadt lovag is az életem során. Az elsőtől, még iskolás korom előtt, egy kis nemzeti zászlót kaptam ajándékba.
A következő lovagom „udvarlása” végigkísérte az általános iskolát. De aztán messzire kerültünk egymástól. Jött a középiskola az „igazi” első szerelemmel. A főiskolán is tartott, csak közben egyre nőttek a különbségek köztünk, változott a véleményünk, nehéz volt a távszerelem. Ő hagyott el, mert ezt a mélyülő szakadékot ő is érezte.
Aztán még egy lovag, egy kolléga, majd egy reménytelen szerelem következett, később két nagyon kedves, okos, csinos, felnőtt férfi. Egyidőben . Mindkettő sármos volt, értékelték mindkét adottságomat, egyenlő szellemi partnerek voltunk. Latolgattam az előnyöket és hátrányokat, mert mindkettjüket megszerettem. Így nem a szív, csak az ész dönthetett. Az egyikük a férjem lett. 37 éven át. „Míg a halál el nem választ”.Igen ,addig. Míg el nem választott bennünket.
Róla már sokszor írtam. Most a másik lovagomról szeretnék néhány sort írni.
Talán késői bocsánatkérésnek, talán a magam igazolásául, talán csak azért, hogy megnyugtassam a mai fiatalokat, hogy van még, hogy bizonyára minden korban van őszinte, becsületes, szerető és szerethető ember a világon, csak nyitott szívvel, vigyázó szemmel, és jóindulattal kell a másik felé fordulnunk.
Első munkahelyemen, egy iskolai rendezvényen mutattak be bennünket egymásnak jóbarátok, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy nekem megfelelő partnert, neki vigasztaló, jó társat találjanak, lehetőséget, két magányos ember életét megváltoztatandó.
Lovagom igazi úriember volt! Kedves, udvarias, szokatlanul őszinte, és az első perctől kezdve szerelmes belém. Ez a tipikus „szerelem első látásra” esete volt.
A barátaim már azon is elcsodálkoztak, amikor látták, hogy a szabados hetvenes években, valaki udvariasan alám tolta a széket a fent említett szülők-nevelők farsangi bálján.
Sokat táncoltunk és beszélgettünk ezen az estén. Azt, hogy nemrég vált el, azonnal megtudtam. De vártak még meglepetések. Másnap közös programot szerveztek nekünk a barátaink.
A következő hétvégén meglátogattak engem otthon. Az otthoni körülmények egy cseppet sem zavarták. Azt még nem is mondtam, hogy lovagom egy ismert miniszter nemzetközi ügyeket intéző titkára volt, jó lehetőségekkel, biztató jövővel.
Aztán meghívott Budapestre. A Körszállóban szálltam meg. (Ma Danubius Hotel Budapest)
Este színházba mentünk, az akkor nehezen elérhető Mikroszkóp Színpad esti előadására.
Természetesen Hofi kabaré volt műsoron. Hofit én nem kedveltem igazán, amiért provokálta a közönséget. (Hadd döntsem el én, hogy tetszik-e egy poén vagy sem, nevetek-e rajta vagy csak mosolygok, és ha ezért félek a hatalomtól –ahogy ő gondolta-, akkor nem megyek olyan helyre, ahol inzultálhatnak.) De erről, a „legvidámabb barakk”, vagy „gulyáskommunizmus” időszakról már sokan, sokat írtak. Mostanában csönd van a régmúltunk körül, már el is felejtettük, mintha nem is éltünk volna ebben a korszakban.
Színház után vacsora a Halászbástyán, és éjszakai mulatás a Gellért Szálló bárjában. Sokat meséltünk egymásnak, jól éreztük magunkat.
Virradt, amikor hazafelé ballagtunk gyalog a Duna-parton. Szabó Lőrinc Hajnali rigók c. verse jutott eszembe a néptelen, alvó város láttán.
Ebédre hivatalosak voltunk barátom nővéréhez, ahova másik lánytestvére is megérkezett vendégségbe. A lányok kedvesek, aranyosak voltak, rögtön befogadtak maguk közé, és örültek nekem.
Aztán a legközelebbi alkalommal, amikor a neje végleg elköltözött, csaknem üres lakást hagyva volt férjének, találtam egy füzetet az otthagyott dolgok között. Az asztalon volt néhány könyv társaságában. B. Zs. 4. a osztályos tanuló írás füzete. Még friss volt a válás, nem volt eldöntve, mi lesz lányukkal, aki nem 4. osztályos, de 14 éves bakfis volt, és az édesapjával akart maradni a válás után.
Nekem nagy meglepetés volt, és méltán félt ettől a bejelentéstől a barátom is, aki tudta, hogy nem csak szeretem a gyerekeket, hiszen ezért lettem pedagógus, , de tisztelem is őket, együtt érzek tanítványaimmal, és igazából ritkán volt komoly gondom a kamaszodván szemtelenkedő nagyfiúkkal, a lányok meg sokkal empatikusabbak, kedvesebbek.
Zsófi aranyos, kedves, jól nevelt nagylány volt, aki rögtön a bizalmába fogadott. Furcsa volt ez nekem, de mégis jóleső érzés. Azt hiszem így utólag, hogy végül a korkülönbség volt az, ami eldöntötte férjem javára a választásomat a jövőmet illetően. Tizenöt év! Ennyi volt a korkülönbség köztünk másik barátommal.
Tudom ma már, hogy megértő, szerető emberek között még házasságban sem olyan rettentően sok ez. De egy majdnem felnőtt lánygyermek nevelését már nem tudtam felvállalni. Nekem túl nagy felelősségnek tűnt. Még az egyébként kecsegtető , akkoriban még szokatlan – külföldi egyetem – lehetősége , és még sok más előny mellett sem mertem volna vállalni ezt az életformát. Szomorúan búcsúztunk.
Azóta egyetlenegyszer láttam, nem ismert fel a belvárosban, óvódás kisebbik fiammal az oldalamon, de tudom, hogy boldog házasságban élt nagy családban.
Ha nagylányként álmodoztunk volna a fehér lovon érkező királyfiról, hercegről, hős lovagról , akkor az én lovagom ilyen lett volna, mint Ő. Becsületes, őszinte, tiszta szívű, hűséges.
Egy fél évszázad múltán is hálás szívvel és nagy-nagy szeretettel gondolok rá.