A vonat

Már napok óta esik az eső. Hallgatom, ahogy az ereszcsatornán végigfolyik és a földbe vájt mélyedésbe csurog. Nem térek magamhoz. Vele akarok lenni, ölelni akarom, csókolni, ahogy egy héttel ezelőtt ott a padlásszobában. Biztos csak álmodom, de mégsem, hiszen ébren vagyok. A fejfán az ő neve volt felírva. Élt 46 évet. Nem akarom tudomásul venni. Nem büntethet így az Isten.

Tíz napja jegyezte el János Borit. Meglepetésként érte a lánykérés, nem számított rá. Épp a Mecsekben kirándultak, ott töltöttek egy hosszú hétvégét. Amikor túrázás közben felértek a legmagasabb csúcsra János letérdelt elé és elővette a hátizsákjából egy gyémánttal díszített gyűrűt, majd félénken megkérdezte:

– Ugye leszel a feleségem? – Könnybe lábadt szemmel várta a választ.

Bori a meglepetéstől nem jutott szóhoz, azt hitte rosszul hall. Három éve ismerték meg egymást egy sportrendezvényen, amit János szervezett. Bori szurkolni ment a kézilabda meccsre a barátnőjével, aki régről ismerte már a férfit. Ő mutatta be neki, amikor véletlenül egymásba botlottak a stadion előterében. Már amikor kezet fogtak és egymás szemébe néztek mindketten érezték, hogy közük lesz egymáshoz, egy különös szikrát láttak megvillanni a másik szemében.

– Alig várom, hogy a feleséged lehessek – suttogta Bori boldogan, aztán lehajolt a férfihez, felsegítette és szájon csókolta.

Szép lassan alakult ki a szerelmük. Bori már tíz éve elvált a férjétől, azóta egyedül nevelte a fiát, Ákost. Nehéz évtized állt mögötte. A válás után nem sokkal elveszítette legfőbb támaszát, és azt az embert, aki a legközelebb állt hozzá, az édesanyját. Egy keresetből kellett eltartania a fiát és magát, gyerektartást alig kapott. Másodállást vállalt, hogy ne kerüljenek adósságspirálba. János biztos lábakon állt anyagilag. Amióta megismerte Borit igyekezett támogatni őt. Válófélben volt, már csak a vagyonmegosztás volt hátra. A lány hosszú fekete haja, igéző barna szeme teljesen elvarázsolta. Ha lehunyta a szemét a nő mosolygó arcát látta maga előtt. Hasonló érdeklődési körük által rengeteget beszélgettek, sosem fogytak ki a témákból. A férfi ragyogtatta Borit, kényeztette, már-már a tenyerén hordozta, Ákost pedig úgy szerette, mintha a saját fia lenne. Következő év tavaszára tervezték az esküvőt.

János munkából tartott hazafelé aznap, eléggé elhúzódott a napja. Nemzetközi sportversenyt szervezett, így több megbeszélése is volt. Este hat óra körül tudott csak elszabadulni az irodájából. Az autópályán lassan vánszorogtak az autók, sűrű fehér köd telepedett az útra. Letérve a pályáról már csak két kisebb településen kellett áthajtania. Gondolatai az este körül forogtak, különleges meglepetés vacsorával várja a menyasszonya harmadik évfordulójuk alkalmából. A hátsó ülésen pihent a virágcsokor és az ajándék. Az arany karkötőt egy kis medál díszítette, a szerelmespár nevének kezdőbetűi voltak belevésve.

– Még két vasúti átjárón kell áthaladnom és otthon leszek a Kedvesemnél – görgette magában előre a perceket János.

A folyamatosan sűrűsödő köd egyre átláthatatlanabbá tette az utat. Erősen kellett koncentrálnia, hogy ne tévedjen le az útról, igyekezett az úttest közepe felé húzódni. A szembe jövő forgalom igen gyér volt szerencsére. Túljutott az első vasúti átjárón, halványan látta, hogy felváltva fehéren villogott a fénysorompó. Még öt kilométert kell megtennie és átölelheti szerelmét. Arra gondolt mennyire fog örülni Bori az ajándékának. Elképzelte a lány boldogságát és nem vette észre a sűrű köd miatt, hogy a fénysorompó pirosan villog és már hiába lépett a fékpedálra, nem tudott megállni. A vonat ötven méterre tolta maga előtt a kocsit. János azonnal meghalt. Amikor kivágták a roncsból a mentőorvosnő szeme sarkából legördült egy könnycsepp. Nem látott még soha mosolygó halottat.