Falusi legendák: Tojás

Falusi legendák.

Tojás

Történt egyszer, hogy Ráki Jóska megharagudott Árpira, a parkettásra. Árpi majd két mázsás, rettenet nagy ember volt, aki ráadásul az italt is bírta. Angyal lelkű volt a szentem, de ha nagy nehezen begurították, hát egykettőre pozdorját csinált a kocsma bútorzatától. Bár parkettás volt a tisztes szakmája, maszekban disznókat nevelt, és ő maga dolgozta fel őket. Még abból a fajtából eredezett, aki nem csak beszélte, értette is a szakmát. Hívták is sokan, mert olyankor nem ivott, csak szúrás előtt. Míg a tepertő parázsosra nem sült az üstben, egy korty annyi sem ment le a gigáján. Hanem aztán addig nem állt le, míg ki nem szaladt a torkából az összes tulipános, barna „jányos” nóta. Olyankor Árpi végigdáridózta a falut, hol itt, hol ott állt meg egy szóra, aztán késő éjjel lett mire kiénekelte minden örömét és bánatát. No, de hogy visszakanyarodjunk a történethez, Ráki Jóskának volt egy korcs kutyája, akinek valamelyik őse kotorék eb lehetett, mert mindent megfogott, ami nála kisebb volt és hordta a Kék Acél büfébe ahol naponta többször összetalálkoztak az ivócimborák. Ráki Jóska és a parkettás Árpi kertszomszédok voltak, és Árpi igen szerette az apró jószágot, főként a kacsákat. Ez a többiek szerint összefüggött a házasélet sikeres mibenlétével, merthogy Árpi szentül hitte, hogy a kacsatojás… na, szóval. Attól ő bírja reggelig. Többször is, mint egyszer. Hát, ezen a többiek igen csak fellázadtak, de Csimpi, – aki egy vézna szobafestő volt, igazat adott neki. A többiek se nagyon mertek vitatkozni Árpival, mert egyrészt mindig volt pénze, másrészt meg nem akartak egynél több pofont kapni. Bólogattak. Csimpit, – miután Árpi elhagyta az objektumot, csak azért vágták nyakon, mert odáig süllyedt férfiassága mibenléte, hogy kérte Árpit: adjon neki a kacsatojásokból.
– Minek az neked, takonykóros? – kérdezték. – Hát még feleséged sincs. Még nőt se láttál, anyádon kívül, mikor véletlenül rányitottál a pottyantósba. Mit puncsolsz itt! Mért nem banánt kérsz? Hozzak neked!
Aztán történt egy reggelen, hogy Árpi igen dühösen robogott be a kocsmába.
– Elvitte az összes tojásomat! Az a rohadt dög! Kirágta a kerítésem és felette a tojásaimat!
A többiek ezen igencsak meglepődtek. Egyrészt, mert Árpi glottgatyában na meg egy szál atlétában rohant be a kocsmába, és jól láthatóan megvoltak a tojásai. Másrészt, mert még nem voltak üzemi hőfokon ahhoz, hogy feldolgozzák a dühös bikaként fújtató parkettás szavait.
Ráki Jóska is ott ült a szokott helyén a sarokba és éppen a reggeli fröccsét szopogatta. Kutyája Ródli a széke alatt a lábánál döglött, csak a fél szemét emelgette néha a gazdájára feltételezve, hogy egyébként szó nélkül itt hagyná. Mert Ráki Jóska nem igazán egy rendőrségi munkakutya kiképző tudásával nevelte ebét. Mondhatni, egyáltalán nem nevelte. Többször előfordult, hogy Ródli nem figyelt és Ráki már régen otthon szedte a mákot, mire az ebbe véletlenül belerúgott egy illuminált állapoton jócskán túl lendült vendég. Ebből is látszik, hogy Ródlinak a kis állatok levadászásán kívül, volt még egy kardinális tulajdonsága. Úgy tudott aludni, ahogyan a tibeti szerzetesek legmagasabb szinten meditálnak. Na, jó azért az életjelek megvoltak. Igaz elég sajátságosan, mert Ródli időnként a horkoláson kívül vagy felröfögött, vagy olyanokat szellentett, hogy még a gazdája is felüvöltött az orrát megtekerő bűztől.
– Semmit sem tud ez a rohadt dög! Csak fingani! De azt nagyon!– hajtogatták a cimborák, közben kezükkel az orruk előtt kajbászolva menekültek a Kék Acél teraszára. Aztán még kintebb, mert ha Jóska is kijött, akkor Ródli is vele tartott. És hát a mozgás ugyebár szervesen kapcsolódik a bélrendszer mozgásához. Így hát, ha Ródli újfent bedöglött a gazdája széke alá, akkor ugye megint menekülni kellett.
– Mivel eteted? Ganéval? – hőbörögtek.
– Mit adjak neki? Zsályát! – vágott vissza Ródli védelmében a gazdája. Úgyhogy Ródli ezen a reggelen is éppen meditált, amit Árpi csupáncsak annyira zavart meg, hogy felpillantott és böffentett egyet.
Árpinak sem kellett több. A transzba esett ebre mutatott.
– Baktassak, ha nem ő volt. – kemény ellentmondást nem tűrő kijelentés volt. Ráki Jóska nem volt ijedős fajta. Csavaros eszű ember hírében állt, aki mindig kivágja magát a nehéz helyzetekben. Ez most egy nehéz helyzetnek tűnt. Így aztán megőrizve hidegvérét megtolta kezével a fröccsét, közben szemét mindvégig Árpira szegezve, előhalászta a rongyzsebkendőjét. Aztán egy hercig mozdulattal levette a szemüvegét és törölgetni kezdte vele. Lassan, komótosan, minden mozdulatra figyelve szétkente rajta, azt sáros olajos trutymót, amit még reggel a bicikli láncáról törölt le. Még hajnalban, amikor az asszony munkába indult a rozoga kerékpárral, akkor történt az eset. A lánc már a második tekerésnél lefordult a fogaskerékről, mert már annyira belepte a kosz, hogy nem volt min fordulni a láncnak. Így jobb híján a zsebkendőjével orvosolta a problémát. Ráki Jóska ebből semmit sem vett észre, hiszen minden tekintet Árpira szegeződött, így az övé is, aki meg az ebet bámulta. Aki meg semmit nem bámult csak aludt, pont úgy, ahogyan Micimackó evett. A parkettás kissé meglepődve nézett a most már „volt” barátjára, ahogyan az összekeni a szemüvegét valamivel, majd felhelyezi az orrára. Aztán a következő pillanatban rémülten felugrik és körbeforgatja a fejét mintha megvakult volna. Valószínű gyorsan vágott az agya, mert mielőtt még a többiekből kiszakadt volna a röhögés, villámgyorsan lekapta a szemüvegét, zsebre vágta és visszahuppant a helyére. Kérdőn ránézett Árpira.
– Mi van? – kérdezte félszeg mosollyal.
– Ez a rohadt dög volt. – hördült fel Árpi. – Ellopta a tojásaimat. Bebizonyítom.
Ráki felhörpintette a pohár alján maradt gyöngyöző fröccsöt és csak annyit mondott.
– Bizonyítsd.
A parkettás intett a többieknek.
– Gyertek ide mind! A kutya köré. Majd most én meg mutatom, és ti mind látni fogjátok. Izé, érezni!
A többiek nem mertek ellenkezni, szépen megfogták a széküket és közelebb húzódtak. Nézték a kutyát és vártak. Egy rövid percig semmi sem történt, Árpi is odahúzta a székét és úgy csinált mintha hallgatódzna. Erre mind hallgatódzó pozícióba helyezkedtek és várták corpus delictit. A megdönthetetlen bizonyítékot.
Ródli, akinek nagy szüksége lett volna most egy menekülési útvonalra, most valószínű éppen azokról a tojásokról álmodott, amit Árpi nagy becsben tartott, és a legkevésbé sem gondolta, hogy helytelenül cselekedett, amikor kirágta a kerítést és felette a tojásokat. Végtére is a kacsákat is megehette volna. Na, jó csak egyet, de a többit megfojthatta volna. De Ródli tudta mi az élet, még ha kutya is volt a lelke. Kutya ösztöne megsúgta, hogy csak a tojásokra van szüksége, és holnap ugyanazon a helyen újabb tojások várják az ő lusta bendőjét. Éppen erre gondolt, amikor erős bélmozgást észlelt, és bár nem ismerte Shrekket, ő ösztönösen érezte: jobb kint, mint benn.
Csak átfordul egyik oldaláról a másikra miközben elengedte a szólamot. Az önjelölt vizsgáló bizottsági ülés szinte azonnal feloszlott, ahogyan megérezték a bizonyíték laposan terjengő tárgyát. A teraszon találkoztak.
– Ugye? – bólogatott Árpi az orrát fogva. – Ti is éreztétek.
– Rettenet. Szörnyű. Oda a fröccsöm! – hajtogatták a könnyeiket törölgetve.
Ráki Jóska hidegvérrel Árpira nézett.
– Nem értem Árpikám. Ródli mindig is híres volt erről. Mondtam már nektek, mindegy mit eszik! Ez lesz a vége. Kisétálunk aztán vissza. – mondta miközben megadóan széttárta a kezét.
Árpi szemei szikrát hánytak.
– Záptojás, te vak bagoly. Záptojás. Olyan volt a szaga, mint a záptojásnak.
Ráki Jóska legyintett. Tudta, hogy Árpival nem érdemes vitatkozni. Ha valamit a fejébe vesz? Csak Ródlit sajnálta. Merthogy Árpi valahogy bosszút áll rajtuk, az biztos.
Még egy darabig fújta a magáét a behemót, biztatva Ráki Jóskát a kutyáját illető különböző kínzási és kivégzési formákra, de végül csak visszamentek a söntésbe és megitták a bizonyítékkal felturbózott italukat.
Aztán Ródli egyszer csak eltűnt. Ráki idegesebben ücsörgött a Kék Acélban. Már úgy gondolta ideje volna megvádolni Árpit a különleges képességű eb eltüntetésével, amikor mint ahogyan anno Krisztus urunk tette harmadnapra, Ródli is megjelent a kocsmában. Szent igaz szellentés nélkül is olyan szaga volt, mintha maga lenne a szellentés, de ott volt és teljes valójában örült a gazdájának. Ráki Jóska is megnyugodva telepedett a megszokott székébe és várta, hogy összeálljon az ekipázs, végre együtt legyen a kis csapat. Hanem Árpi nem jött, csak késő délután, mert éppen az előző nap vágni volt, és éppen eléggé elszorult a torka a sok énekléstől ahhoz, hogy lekésse a reggeli találkozót. Hanem amikor belépett a kopott kék munkásnadrágjába és a már a viseltesnél is viseltebb egykor fehér színű atlétájába, szokatlanul széles mosollyal üdvözölte volt barátját. Kért egy kört és körülnézett, majd így szól Rákihoz.
– Zárjuk le ezt a Ródli vitát. Én már nem haragszom. – nyújtotta a kezét Jóskának.
Az zavartan heherészett.
– Örülök Árpikám hogy szent a béke. Lehet, hogy ez a dög volt, de hát mit tehetnék én? A kerítést átnéztem, de azt ne mond nekem, hogy ha egy jószág akar valamit, az ellen van orvosság. Te is tudod milyenek ezek! – és elfogadta a békejobbot.
Árpi már vigyorgott.
– Tudom én! Hogyne tudnám. Megoldottam a problémát cimbora. De meg ám! – vágta rá magabiztosan.
Ráki Jóska elbizonytalanodott. Megtolta az orrán a szemüvegét.
– Aztán hogyan?
Árpi lendületben volt.
– Majd most meglátod, hogy ez a gázkazán tőlem többet nem fog lopni. Az biztos. – bólogatott. – Akarod?
Ráki kétkedve bólintott. Féltette a kutyát, hiszen gyanús volt neki hogy Ródli két napra kámforrá változott. De a kíváncsiság is birizgálta: vajon mit talált ki ez a szédült parkettás a bosszúra?
Árpi csak intett neki, majd gyorsan felállt az asztaltól és meg sem állt a teraszig. Ráki Jóska tétován követte, majd mikor utolérte a parkettást az csak annyit súgott neki.
– Menj oda a kutyához és csak annyit mondj neki: tojás. – és közben vigyorgott, mint a jóllakott napközis.
Hát lesz, ami lesz! – gondolta Ráki és visszafordult a söntésbe. Árpi közben hevesen gesztikulálva toborzást tartott, hogy minél nagyobb csapatot verbuváljon a mutatványhoz. Úgy állták körbe Ródlit mintha nem kellene tartaniuk többé a halálos harci gáztól, amit a kutya még álmában is, bármelyik pillanatban elengedhet.
Mindenki ott volt, aki számított, és még az is, aki nem. Mikor Ráki Jóska megállt a kutya felett kinyögte a varázsszót: tojás, Ródli minden eddigi tulajdonságát meghazudtolva ugrott fel, úgy, mintha eddig izzó parázson feküdt volna. Olyan gyorsasággal szedte a lábait,(és közben azért ugye, ami kinn jobb, mint benn) mintha egy gepárd versenyezne a világ leggyorsabb lovaival. Keserves vinnyogással száguldott át a székek és emberek lábai között, egyenesen ki a söntésből, a teraszon át neki az útnak. Közben vinnyogva ugatott, mintha a pokol összes ördöge őt üldözné. Utána rohantak. Ráki megtolta a fején a jambót.
– Ródli! – mondta halkan, de már szinte nem is látta a kutyát.
Halotta, ahogy a háta mögött hangosan röhögnek és faggatják Árpit, hogy csinálta a furfangot.
De nem is ezért haragudott igazából Ráki Jóska a parkettás Árpira. Hanem azért, mert most már, amíg Ródli le nem tölti evilági szolgálatát, kitörölheti a szótárából azt a szót: tojás.
Visszanézett a kutyáján és rajta mulató társaságra és azt gondolta.
– Ha bosszút akarsz, megkaphatod. Adok én neked bosszút, de olyat hogy azt nem felejted el, míg élsz. Te, parkettás Árpi!

Árpi egy hétig fürdött a dicsőségben, Ráki Jóska szégyenére. Becsületére váljon egyszer sem mondta Ródlinak hogy tojás, de mivel mondta helyette más, hát a szegény jószág akarata ellenére erős fogyókúrába kezdett. A faluban gyorsan híre ment az újra kódolt ebnek, így öreg és fiatal egyaránt látni akarta a produkciót. Még az is betért a kocsmába, aki soha egy korty szeszt nem ivott, csakhogy megfutassa egyre hisztériásabb Ródlit. A kocsmáros cserébe sokszor vitt a kutyának valami finomságot, hiszen ha már betértek megnézni a nagy futást, hát meg kellett, hogy igyanak valamit a nagy esemény megünneplésére.
– Kérjél felárat! Hát dógozik neki a kutya! Már alig férünk be! Különben is, ez a mi kocsmánk. – biztatták a többiek Rákit. De Ráki csak somolyogva legyintett. Kissé idegesítette a sok csibész kölyök, mert azok minden alkalmat megragadtak, hogy megugrassák a kutyáját. Beleszőtték a mondani valójukba, amikor a pultnál kértek.
– Van tojás ízű jégkrém? Húsvétkor lesz majd csoki nyuszitojás? Van tojásdrazsé? Tojás? Van?
Természetesen a nők is tojáslikőrt kértek, ha éppen betértek a Kék acélba, mert a férjüket már csak csalánnal lehetett hazakergetni.
– Jól van, jól. – mormogta az orra alatt Ráki Jóska. – Ideje belevágni a riposztba.
A Kék acél nagy hőstettek fültanúja volt. Legendák születtek egy napi fűvágásból, de egy szimpla bicikliesésből is olyan kacifántos szuperhős történet születetett amilyet még a pókember is megirigyelne. De a sertés feldolgozása, elkészítése, hurka, kolbász töltése, comb, karaj, kinyesése, ez volt a tudományok csúcsa. Ki, mennyi idő alatt dolgozza fel a nem egyszer hat és fél mázsásra nőtt szörnyetegeket, hogyan pácolja, ízesíti, füstöli. Na és mind, egytől egyig állatidomár, vagy szemmel öl, mint superman, esetleg a jószág a lábai előtt hal meg természetes halállal. De akad olyan, aki lebirkózza, megbéklyózza, kifárasztja, meg se nyikkan, hörrent és kész! Ráki Jóska úgy ült közöttük, mint egy (Ródli nincs itt?) kakukktojás. Őt nem érdekelte az ilyesmi. Egy évben egyszer azért ők is vágtak disznót, de inkább megvette a helyi mészárostól. Hogy meg ne szólják, mintegy gesztusból, a barátait elhívta segítségül. Este aztán, amikor a cimborák hazamentek, jöttek a gyerekek a hétvégére és egy jót vacsoráltak belőle. Ami maradt ment a füstre, és szép lassan elkopott az év végére. Szóval elüldögélt és hallgatta a beszámolójukat ki hol mit és hogyan csinált. Főként Árpi volt Phd. fokozatban. Ő elnökölt és hozott ítéletet, jól csinálta–e, aki csinált valamit. Javított, moderált és helyreigazított. A többiek elismerően bólogattak, hüppögtek és hangosan helyeselték az elnök úr szavait. Hanem a csúcsragadozó Töki volt a hentes ártány disznója, aki már régen túl volt a vágásérettségen. Egy darabig fedeztető kanként szolgált, jó pénzt keresve a gazdájának, de egy két év után valamiért bevadult, mert minden aktus után nekirohant a szerelemtől elalélt anyának és véresre harapdálta. Ki tudja, talán innen ered a szadista disznó kifejezés! Az a lényeg, hogy a hentes igen szerette Tökit (mert egy hentesnek is van szíve) és úgy gondolta, ha kiherélteti, majd csak megnyugszik. Bevált a taktika, mert hízás tekintetében Tökivel egy hasonszőrű társa sem vetekedhetett. Legendákat meséltek róla, mármint a súlyáról, erejéről, szalonnájáról.
– A sódara akkora lehet, mint egy IFA kerék. – mondta Csimpi. – A feje meg akkora, mint ez az asztal.
– Van az kettő is. – tromfoltak rá a többiek.
– Ja, két feje van. – vágta rá Ráki. – Meg hat lába. Sárkánytáltosvaddisznó. Parazsat eszik. Meg embert.
A többiek nem igazán vették komolyan Ráki szavait. Végül is mindig ilyen volt. Legyintettek és tovább szőtték a legendát Tökiről. Mert hát tudva levő, hogy aki azt a disznót levágja az lesz a hentesek királya. Igazából ez csak azért lehetett így, mert a hentes képtelen volt rá. Annyira ragaszkodott Tökihez, mintha tulajdon édes gyermeke lenne, és mivel már említettem, hogy egy hentesnek is van szíve, a mi hentesünknek különösen nagy szíve volt. Na, jó azért annyira azért nem, hogy ne legyen az a pénz, amiért eladja. Mert ugye, azért mégiscsak hentes volt és nem a Teréz anya. Ámbár akkora összeget kért érte, hogy nem volt annyi pénz a világon. Főként nem ebben a faluban. Így hát találgatták vajon megveszi– e valaki, és ha igen, akkor mennyit enged belőle a vajszívű, de fukar hentes. De a legtöbben abban reménykedtek, hogy végelgyengülésben hal meg szegény pára, mert azért sokkal jobb versenyezni, mint megnyerni magát a versenyt.
– Megveszem. – dobta be a bombát Ráki Jóska. – Én megveszem.
Csönd lett. Egyszeriben minden tekintet rászegeződött. Mint a prédára vadászó velociraptorok, úgy forgatták a fejüket Ráki körül. Volt, aki még a sörét is letette. Aztán egyszerre mindenkiből kirobbant a nevetés. Mit nevetés, sátáni kacajtömeg! Árpi a saját térde után, még a szomszédjáét is csapkodta. De aztán kisvártatva megint hallani lehetett a légyzümmögést, mivel Ráki ugyanazzal a fapofával ült, mint az ősrobbanás előtt. Kezdték komolyan venni a dolgot.
– Aztán honnan van pénzed? – szólalt meg végül Árpi maró gúnnyal.
– Amerikából. – pattintotta vissza a szavait Ráki.
Mindenki tudta, hogy van neki egy amerikai nagynénje, akivel szoros kapcsolatot ápoltak. Beszélték a faluban, hogy a Jóskát jóformán ő nevelte fel, mert a szülei nem igazán törődtek vele. El voltak foglalva a különböző szeszesitalok sufniban való kifőzésével, annak elfogyasztásával és értékesítésével. Az anyja állítólag véletlenül tette el láb alól az öregét, mikor a kamrában hagyta permetelő vegyszert. Hát véletlenül, így mondták. Mások szerint az asszony csak megelégelte a dolgot és kéz alá tette, amit kellett. Az öreg megitta a kétszáz literes hordóban érlelődő cefrét is, aztán úgy begorombult tőle, hogy olyankor a Jóska a padláson aludt. Aztán egy– két évre rá az asszonyt is elvitte a mája, úgyhogy a nagynéni nevelte egészen addig, míg a saját lábára nem állt. Aztán a nagynéni kiment Amerikába, valami vízmérnök volt vagy mifene. Úgyhogy jól keresett és a pénzt illetően, nem fukarkodott a fogadott fiával. Nemrégiben is hozott a posta valami nagy csomagot, hát joggal hihették, hogy a Jóska feltőkésedett.
– Komoly? – kérdezte Árpi. Lefagyott, mint az operációs rendszer. Agya kétségbeesetten próbált újra bootolni, de folyton összeakadt. Egy eszelős gondolat keringett a fejében, és mint egy végzetes vírus úgy falta az elméjét. Mégpedig az, hogy Ráki megvásárolta az előjogot arra, hogy ő jelölje ki a nevezetes Töki halálának és asztallapra fektetésének napját. Az a trófea márpedig őt illeti, ha a kutya a kovászba ugrik, akkor is. Nincs apelláta! A parkettás Árpi felöltötte legédesebb mosolyát.
– Hát barátom! Gratulálok! – harsogta miközben közelebb lépett Ráki Jóskához és bőszen lapogatni kezdte annak madárcsontjait, amitől Jóska enyhén megroggyant, mivel elveszett a parkettás Árpi hatalmas tenyerében.
– Jól van. Jól van. – nyögte Ráki Jóska miközben megpróbálta megmenteni a szemüvegét, és egyéb más testrészeit. Úgy taksálta, hogy a lapogatásból két bordája és hátgerince felső része már oda lett. Inkább érezte azt, hogy Árpi dühében agyon akarja verni a péklapát nagyságú tenyerével, amiért megszerezte a halhatatlanság kapujának kulcsát. Az is eszébe jutott, hogy még végrendeletet sem írt, ezért inkább az utolsó lélegzetét beosztva kinyögte.
– Eljössz böllérnek. Árpikám.
Erre a kérésre Árpi valószínűleg úgy döntött megfojtja örömében, mert egyszerűen felkapta a vézna embert és a halálos ölelésben a fülébe harsogta, hogy mindenki hallja.
– Hát hogyne mennék édes komám! Hogyne mennék!
Ráki Jóska erre végképp nem számított. Mármint arra, hogy Árpi örömében összetöri a csontjait, a szemüvegét, és süketté is teszi. Hiába ha egy két mázsás ember szeret, az így szeret. Halálosan.
Elködösült tekintete és enyhén kilógó egyre kékülő nyelve valószínű felkeltette az ujjongva irigykedő társaság figyelmét, mert erősen elkezdték püfölni Árpit, hogy engedje már el Ráki Jóskát, mert temetésen mégsem illik disznót vágni. Mikor kiörülték egymást és halál torkából kimenekített barátjuknak is kértek egy gyógyító fröccsöt, körbeülték az asztal. Azt várták, vajon Ráki Jóska meghívja– e őket a torra.
Az kortyolt egyet a fröccsből és rájuk nézett.
– Persze segítség is kell, meg minden. Gondoltam ti is eljöhetnétek, ahogy szoktuk.
– Hogyne! Hát tudod, ránk számíthatsz! – bólogattak nagy örömmel.
– Szombaton hajnalban. Nálam. – mondta határozottan, mint egy kommandós parancsnok a bevetés előtti utolsó egyeztetésen. Biccentett a fejével köszönésképpen, majd felállt az asztaltól. Árpi mosolygós tekintetébe fúrta a szemét.
– Akkor várlak. Hozzál mindent, ami kell.
– Hát hogyne Jóskám! – ugrott fel Árpi. – Tudod, hogy alapos ember vagyok. Nálam nincs kecmec. Nem bánod meg, ígérem. Olyan szalonnát…
De Ráki Jóska már nem hallgatta tovább Árpi szavait. Tudta, hogy két napig Árpi telekürtöli a falut a nagy hírrel, és a kocsma is ettől lesz hangos. Minden úgy alakult, ahogy remélte. A csapda készen állt. Szinte biztos volt benne, hogy ma este már a háromhetes csecsemő is tudni fogja, hogy Tökiből négy tonna szalonna lesz és három mázsa tepertő. A legenda megszületett.
– Hogy hogyan és kiről fog szólni az már más kérdés. – motyogta magában miközben hazafelé baktatott.
Azon a január végi szombat hajnalon a csapat összes tagja ott gyülekezett Ráki Jóska portáján.
Persze a kapun kívül ott állt a fél falu, hogy meghalják Töki utolsó hörrentését, abból olvasva ki a jövőt: Árpi jövőjét. Persze volt köztük olyan is, aki az utolsó lélegzetből simán megmondta a jószág összes testrészének a súlyát, húsát és zsírjának mennyiségét, meg amit még kérdeztek tőle az összesereglett kíváncsiskodók.
Eközben az udvaron járt a szóbeszéd és a fogópálinka sem maradt el. Már a második körnél jártak, mert Árpi egyre csak izgatottan toporogva fente a késeket, rakosgatta és újra meg újra ellenőrizte a szükséges eszközöket. Ráncigálta az orrfogót, elég erős–e, míg Ráki Jóska meg nem unta és kiadta a parancsot.
– Menjünk emberek. Lássunk neki.
Árpi felszegte a fejét, és mint egy jó katona szalutált Jóskának. Komolyan mondom. Igaz, hogy orrfogóval a kezében kissé mulatságos volt, de a tekintetében szilárd elhatározás feszült, tartásában nyoma sem volt a félelemnek. Öles léptekkel megindult a hátsó udvar felé, hiszen ismerte a járást. Tudta, hogy a tyúkólak mellett egy régi disznóól indult hanyatlásnak és Ráki Jóska, ha vett is hízót, oda zárta, míg el nem jött a végítélet napja. Az ól előtt pár lépéssel megállt és kiadta az utasításokat.
– Csönd legyen. Megvárjátok, míg bemegyek és beakasztom az orrfogót. Aztán egyedül, mondom egyedül, kihúzom. Akkor jösztök és elkapjátok. A többit bízzátok rám.
Körülnézett. Szigorúan, ahogy egy hőshöz illik, aki csupasz kézzel fojtja meg a sárkányt, kihúzta magát és szembe nézett a halállal. Akarom mondani az ólajtóval. Lassan kihúzta a riglit. Halkan, csendben belépett az arénába. Egyik kezében az orrfogó a másikban a görcs, ami az izgalomtól már régóta rángatta az ujjait. Aztán a másik ajtó. Azon is rigli. Azt is kihúzta. Lassan, óvatosan. Sötét volt. Belépett. Talpa alatt recsegett a száraz alom. Összerándulva hunyorgott, de alig látott valamit. Szólni nem mert. Attól félt, hogy Töki megugrik a hangra. Gyanús volt neki a csend, de annyira a pillanatra fókuszált, hogy ezt a gondolatot gyorsan elhesegette a fejéből. Óvatosan lépdelve körbejárta az ólat, belülről a kezével simogatva a levegőt. Egy szusz annyi sem hallatszott sem kinn, sem benn. Tett még egy kört, de újfent nem találta Tökit. Egy ekkora jószágon már át kellett volna esnie. Lázasan átfutott a gondolat, hogy talán még sincs itt az állat. De akkor hol lehet? Most, hogy megy ki? Az egész falu rajta fog röhögni? Ez a Ráki Jóska bolondot csinált belőle. Hogy tehette ezt vele?
– Mindegy. – gondolta magában. – Most már ki kell menni a szégyenbe.
Amikor parkettás Árpi, a hős kilépett az ólból, síri csönd fogadta. Kezében ott árválkodott az orrfogó, másik kezében a még mindig görcs és így szólt.
– Hol a disznó?
Ráki Jóska az ólnak támasztotta a könyökét és félvállról megkérdezte.
– Nem hoztál? Hát nem megmondtam neked? Hozzál mindent. – körülnézett. – Ti is hallottátok nem?
Árpit elöntötte a szégyennel habart harag.
– Hogy tehetted ezt! A barátoddal. Ennyit ér a barátságunk Ráki Jóska!
Akkor kitört a nevetés. Először Ráki Jóska kezdett el kuncogni, aztán a többiek. Egyre harsányabban nevettek, míg nem Árpi is neki kezdett. Olyan jóízűen kacagtak, hogy könnyük is kicsordult. Egymásra mutogatva harsányan röhögtek önmagukon és közben eljátszották Árpit, ahogy kijön az ólból és úgy áll ott, mint egy megtépett kappan, orrfogóval a kezében. Aztán mikor kinevették magukat, Ráki Jóska odaállt a parkettás Árpi elé.
– No, te mamlasz. Csak hogy tudd, milyenek az igaz barátok. – mondta és hátrébb vezette Árpit a tépett kappant, és rápisszegett.
– Arra menj. Ott megtalálod a sárkányodat. – suttogta és közben intett a cimboráknak, hogy kövessék. Árpi először gyanakodott, hogy Jóska megint felülteti, és majd meglátja a feleségét kijönni a pottyantós vécéből, hiszen kertszomszédok voltak. Ám ahogy közelebb lépett, meglátta az erős gerendákból eszkábált karámot, és benne a hajnali derengésben azt a sötét tömeget, amire egész életében készült. Szorosan megmarkolta az orrfogót és a kezéből is kiállt a görcs, ami ez idáig kínozta. A cimborák úgy követték pár lépés távolságot tartva, mint a hű testőrök az egyetlen királyukat. Árpi még egyszer Jóskára nézett, majd a többiekre. Aztán megfordult és öles határozott léptekkel elindult, hogy szembenézzen a sorsával.

“Falusi legendák: Tojás” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Nagyon örülök és gratulálok a nyereményhez!

  2. Hú, ez nagyon jó volt! Végigmosolyogtam az egészet. Remek novella, nincs mit hozzátennem, élveztem az első pillanattól az utolsóig, pedig nem rövid a betyárját, de megérte! Gratulálok! Nálam tuti nyerő.

Szólj hozzá!