A lovag: Ötödik történet: A küldetés

Johanna többször álmodta ugyan azt. Egy különös férfivel találkozott, aki tunikából álló fehér ruhát viselt, mellrészén vörös nyolcszögű kereszt skapuláré volt. Kezét szívére teszi, jól látszik az ujján a lovagok által viselt gyűrű. Mozdulatlan, szótlan, nézte Johannát. Aztán amilyen váratlanul megjelent, úgy el is tűnt, de a tekintetével maga után hagyott egy óriási nyugalmat, egy biztatást, hogy mellette fog lenni mindig és segíti, amikor szüksége lesz rá.
Johanna családját egyre több nehézség, betegség érte el. Valahogy az utolsó tíz év megpróbáltatásokkal telt. Még ki sem lábaltak az egyik keresztből, már is egy újabb roskadt a vállukon. Egy fájdalmas nap után az álom kellős közepén megszólalt a fehér ruhás férfi. Tisztán és érthetően szólt Johannához.
– Tedd azt, ami a szíved diktál! Ne félj, én melletted leszek.
Megfogta Johanna kezét és vezette egy titkos alagúton keresztül. Egyszer csak ott volt előttük egy kút. Kőből, cifra faragásokkal az oldalán. A férfi felemelte Johannát és feltette a kút kávájára.
– Íme, az én birodalmam- mondta.
Johanna lenézett a kútba, de nem csak vizet látott benne, hanem az oldalfalán egy lépcsősort.
– Most leereszkedünk- szólt a férfi. Nem lesz semmi baj.
Lassan elindultak lefelé a lépcsőn. A víz tükrén jól látszott a bárányfelhők közül kikandikáló Nap képe. Mielőtt elérték volna vizet, jobb oldalt kinyílt egy ajtó. Titokzatos csend és hűsítő levegő keringett minden felől. Johanna nem tudta meddig mentek, amikor egy újabb ajtón keresztül kijutottak a szabadba. Előtte állt Borostyánkő vára. Most már tisztában volt azzal, hogy ahonnan indultak a Templomos lovagrend központja volt. Léka. Hirtelen félelem fogta el. Vajon ő is Kőmíves Kelemen asszonyának a sorsára jut? Elégetik, és a hamvaival befalazzák a vár tátongó oldalát? Bele fogják keverni a mészbe? Egyben volt biztos, hogy azok a lovagok, akik Déván éltek, szüzességet, szegénységet és engedelmességet vállaltak. Már sejtette, hogy az álmai fehér ruhás alakja is egy lovag. Ha olyan, amilyennek lenni kell a fogadalma szerint, akkor jobb, ha ő is engedelmeskedik. Beléptek a vár udvarába. Szebbnél szebb gyógynövények és virágok szegélyezték a várba vezető utat. A vár bejárati ajtaja magától kinyílt. Szemben a falon egy hatalmas és különös festményről néztek rá az életnagyságban megfestett alakok. Az ablakon át a szemébe tódúlt fény visszatükrözte a lelkiállapotát. A következő pillanatban felébredt. Olyan volt az egész teste, mintha egy kútból húzták volna ki. Csorgott róla a veríték. Felült az ágyba és nézte a mellette alvó férjét. Ő még nyugodtan aludt.
Pár nappal ezelőtt kapott tanácsot Johanna, hogy új gyógynövényeket próbáljon ki a férjének. Felkelt, kiment a szobából és kivette a szekrényből a fiolákat. Nem akart hinni a szemének. A feliratokon ugyan azoknak a virágok a nevét olvasta, mint amelyek a szeme előtt voltak a Borostyánkő vár udvarán. Még egyszer átnézte a kapott útmutatást. Nem lehet véletlen- mondta magának. Csak 72 óra áll a rendelkezésükre, mert ha nem használnak a gyógynövények a férje kórházba fog kerülni. Talán felépülhet egy kis időre a férje? Talán az a kút, amibe az éjszaka járt, az élet kútja? A lépcső semmi más, mint a remény? A lovag, pedig a segítő harcos? Bár nem páncélban felvértezve állt előtte, mint kint a csatamezőn, de sugallt valamit. Ha engedelmesen követik az utasításokat, minden rendben lesz. Igen az engedelmesség. Pár nap múlva bot nélkül sétált Johanna férje az udvaron. Az orvos csodálkozott. Hihetetlennek tartotta, hogy újra mosolyog és jár kel, mint akinek semmi baja sincs.
– Kisebb csoda- mondta.
Csak Johanna és férje tudta, hogy nincs semmi csoda, csak az élet kútja még tündöklő vízzel van számukra tele.
Egyik reggel rózsaszín ruhás, három évkörüli lány a nagymamájával toporgott a kapujukban. Johanna kérdően nézett rájuk. Az idős hölgyön látszott, hogy céltudatosan álltak meg a ház előtt. Gyors bemutatkozás után, már olyan volt mintha mindig is ismerték volna egymást. Johanna férje a nyugágyból köszöntötte őket. Pár mondat és már mindenki előtt tiszta volt kép. Johanna ránézett a hölgyre, akin fehér ruha volt és a mellén jól látható kereszt. Behunyta a szemét és újra, akárcsak az álmában maga előtt látta Borostyánkő várának festményét, amin a terem szögletében beszélgető dámák, ujjnélküli fátylat viseltek, mellettük állt egy káplán, aki főpapi vállgallért hordott, vörös szegéllyel, vörös gombokkal, elől baloldalt vörös kereszttel. A kép címe: Küldetés. A hölgy egy zarándokútra hívta meg Johannát. Johannának újra felvillant a visszatérő álom képe. Határozott igennel válaszolt a felkínált lehetőségre. A helyszínről alig tudott valamit. Csak érezte, hogy a szíve azt diktálja, hogy most mennie kell. Most ezt a meghívást el kell fogadnia. Hogy mi fog történi a következő napokban? Nem fontolgatta. Akár álmában már fent volt kút káváján és előtte állt a lépcsősor. Hogy hova vezet? Arra most nem gondolt. Ismeretlen emberekkel, ismeretlen helyre kell mennie. Érezte, hogy ez számára és férje számára engedelmességet követel. A szegénység nem jelenthet kifogást. Annyit mindig ad a Jóisten, ami az embernek a mindennapos megélhetéshez kell. Ez az út pedig Johanna férje szerint, egy próbatétel. A férj, aki most újra járni tud, erőre kapott, fel tudott állni, most bizonyítani fog. Johanna pedig meg kell, hogy oldja az előtte álló feladatott. Csupán 7 nap és újra átölelhetik egymást. Nem volt sok idő csak éppen annyi, hogy mindent össze tudjon Johanna készíteni és már várta is az autóbusz. Meglepetésére ott állt előtte egy ismerős. Mosolygott. Nem szól semmit csak a vállára vett egy zászlót. A trikolor közepén aprólékos munkával kivarrt Szent Korona képe volt. Az éjszaka csillagai kisérték az útjukat. Már pirkadt, amikor egy magas hegy tetejéről lassan előkúszott a Nap. A Neretva völgy jól kiépített útja egyre közelebb vitte Johannáékat a célhoz. Pár óra múlva, az elgémberedett végtagjaikat fél órára nyugalomba helyezték. Nem akartak sokat pihenni. Hívta a zarándokokat a hegy. Az a hegy, amelynek a tetején hatalmas kereszt hirdeti Jézus győzelmét a halál felett. Vörösen, barnán, néhol fényesre csiszolt kövek vezettek fel a hegyre. A keresztút megállói minden pontján újabb és újabb erőre volt szükség, hogy felérjenek. Néhány ember mezítláb rótta az utat. Johanna nézte a felfelé igyekvő megtört, és megfáradt embereket. Tudta, hogy akikkel most együtt van, mindenkinek meg van a maga keresztje. Az, amit hordoz a vállán, vagy az, amit már letehetett és most azért mond hálát, amíg felér a hegy tetejére. Medjugorje az a hely ahol az ég a földdel összeér. Itt az ember az Istenre tekint és kilép a mindennapok mókuskerekéből. A hite viszi egyre feljebb és feljebb. Johanna zsebében is bent volt egy fénykép. A családé, amikor Johanna férjének a születésnapját ünnepelték. Azt a napot, amit most a gyógynövények meghosszabbítottak. Fent a hegy tetején minden egészen más. Olyan érzése van az embernek, hogy a lelke örül és a teste teljesen elfelejti azt a szót, hogy elfáradtam. Zászlók lengenek a szélben. A Nap ragyogóan süt. A test elcsendesül, csak a szív dobbanása hallható. Rózsafüzéreket morzsoló zarándokok arcán megcsillan egy egy könnycsepp. Valakiért mindenki imádkozik. A kövek sziklaszilárdan állják a megmérettetést. Visszafelé különös illatfelhő veszi körül az embert, ez nem más, mint Szűz Mária üzenete. Velük van, és mint a legjobban szerető anya fogja most is kezeket. Apró villanások, a gyermekkor emlékei suhannak át az ember agyán. Felnőttkor megpróbáltatásai, nehézségei lassan gördülnek le a lélekből. Békére és nyugalomra lel.
Aztán a küldetés tovább folytatódott. Már tele szórta a Teremtő az égboltot csillagokkal, amikor elindul újra felfelé a tömeg. Fel a jelenés helyszínére. Mintha szárnyra kelnének, úgy szalad velük az út. Nincs megmászhatatlan meredek. Csak fel a hegyre. Vár egy kő, ahonnan mindent hallani. Idegen szó, amely közvetíti az üzenetet, de olyan néma a csend, mintha minden más hangot elnyelt volna a hegy. Az üzenet végét, sírások és szipogások hangja töri meg. Aztán lassan követik a csillagokkal lefelé az utat.
Még egy szentély és a napnak vége lesz. S ekkor ott a kísértés, amiről Johann nem sejtett semmit. Egyet tudott, hogy Lucifer soha sem alszik, lelket rabol, ahonnan csak tud. Az oltár pár méterre magasodik Johanna előtt. Különös illat gomolyog át a tömegen. Zsuzsanna sokszor tette meg már az utat, nem félt semmitől, ő már sejtett valamit. Mire magasra emelkedik az Oltáriszentség, sátáni üvöltés hallatszik közvetlen Johanna háta mögött. Fél, remeg, de Zsuzsanna ráparancsol.
– Segíteni kell!
Megfordulnak, velük szemben egy hölgyet istápolnak. Szórják rá a szenteltvizet és imádkoznak a körülötte lévő papok. Köztük van az is, aki magasra emelt zászlóval vezeti a zarándokokat.
– Vedd elő a rózsafüzéred és mond utánam az imát!- kiállt a megdermedt Johannára Zsuzsanna.
Gépiesen cselekszik. Egyetlen remény, hogy nem fog elájulni a lovag szeméből áradó biztatás. A sátáni üvöltés egyre halkabb lesz. A nő teste megnyugszik. Minden tele van a tömjén illatával. Ólomnehézzé válik Johanna végtagja. Nem tud moccanni, mintha oda gyökerezték volna a földbe. Maga sem tudja mikor indultak el, csak egyet hall, visszazeng a fülében a sátáni üvöltés. Mire felér a szálloda szobájába, társai alszanak. Őket nem hívta újra fel a hegy. Johanna kábultan ruhástól zuhan az ágyra. Nehezen alszik el kezében a rózsafüzérrel. Álmában hallja a nevét. Ahogy a hang közelebb ér, egyre erősebb lesz egy ló patkójának a dobogása.
– Velem kell jönnöd!- hallja a parancsoló felszólítást.
Újra a nevén szólítja egy mély, érdekes hang.
– Gyere velem!
Johanna nem bír felébredni, félelmében hozzálapul a falhoz. A fal hideg, de ott dong benne a vágtató ló patájának a hangja. Kétségbeesetten imát mormol. Valaki ki akarja kezéből szakítani a rózsafüzért. Erősen markolja, majd érzi, hogy kettészakadt. Johanna egyik kezében maradt a kereszt, másik markában a gyöngyszemek. Hirtelen mellette terem az álombeli lovag. Fehér köpenyét ráteríti. A kísérteties lódobogás egyre halkabb lesz. Felriad. Érzi, hogy mindene vizes. Remeg és reszket. Alig bír magához térni. Tétován csomagolni kezd. – El innen minél messzebbre- mondja magának. A társai is ébredeznek. Különös képet vágnak, amikor ránéznek.
– Mi történt veled?
– Nem tudom – válaszolja és ránéz az éjjeliszekrényen megcsillanó kettészakadt rózsafüzérre.
– Sietnünk kell vár bennünket az autóbusz- szólítja fel a szobatársa.
Hallja és rohan lefelé a lépcsőn. A buszban magára húzza az ablakon lévő függönyt. Reszket, félelemmel van tele a lelke. Egy apáca melléül. Megsimogatja és magyarul felolvassa Johannának a hegyen elhangzott üzenetet. Az apáca valamit megsejt Johanna arcáról. Az első megállónál kivezeti a tengerpartra. Lassan sétálnak a homokos fövényen, a víz kezdi kivenni Johanna lábaiból a merevséget. Megkönnyebbül, és az apácának elmondja az átélt álmot. A vízen messziről feldereng egy hajó. Az ormán áll a lovag. Int a zászlajával, aztán eltűnik a messzeségben. Johanna megnyugszik. Elhatározza, hogy erről a történésről semmit sem fog mondani a férjének. Elég neki a saját keresztje, minek terhelné még a félelmével is.
Nyugodtan, határozott léptekkel lépett be odahaza a kapun. A zár csikorgására sietett felé a férje. Átölelte és suttogta.
– Tudom mi történt az éjszaka. Veled voltam. Most vedd elő a kettészakadt rózsafűzért. Én, csak is én köthetem újra össze. Soha sem kell félned többet a kísértéstől. Te az Úr mellé tetted le a voksodat.
Johanna sírni kezdett. Mint az álmában most is hihetetlenek tűnt minden. Nem lehet titka a férje előtt. Biztos, hogy az ő lelke vigyázott rá a kegyetlen éjszakán. Megfogta a kezét és lassan bementek a házba. Az asztalra tette a rózsafüzért.
– Útközben hiába próbáltam, sehogy sem tudtam összekötni- mondja, még most is remeg a hangja.
– Tudom. Látod ilyen egyszerű az egész.
Johanna férje, egyetlen mozdulattal összekötötte a kettészakadt rózsafüzért és visszaadta a feleségének.
– Mi tényleg egymásnak vagyunk rendeltetve. Bármi is történik velünk, én álmodban örökre veled maradok, mint a fehér ruhás lovagod.