„Galamb élet”

Tercsi naplója 1.

„Depresszióm csúcsán vagyok. Össze-vissza kavarognak a gondolatok a fejemben. Hogy jutottam idáig? Mit rontottam el? Nem érdekel semmi, üresnek érzem magam. Nem látom az alagút végét, de nem akarok teljesen elveszni! Fényt akarok, világosságot! Nem évek múlva, hanem most. Önmagam már elvesztettem, feladtam a céljaimat, a vágyaimat. Egyedül érzem magam a világban. Társat akarok, igazit, aki fogja a kezem. Akit érdekelnek a gondolataim, aki kíváncsi az érzéseimre. A kötelező köröket már letudtam, ám a jutalomjáték elmaradt. Taposómalom az élet, és érzem, hogy egyre lejjebb süllyedek a mocsárban. Senkinek nem vagyok fontos. Lassan már magamnak sem.”

Ahogy így elmélkedett az életén Tercsi, a hátán úgy futkosott végig a hideg. Sosem tudta elfogadni, ha valaki kilátástalannak vélte a saját életét. És most lám, ő jár ebben a cipőben. Eddig azt hitte körülötte forog az élet és most rádöbbent, hogy ez nincs így és már soha nem is lesz így. Senkit nem érdekelt igazán, kivéve azt az egy-két embert, akit talán igen, azok is csak a saját érdekük miatt figyeltek rá. Legalábbis ő így érezte.

Tercsi nappalai végeláthatatlanul hosszúnak tűntek, éjszakái viszont gyorsan elillantak. Fáradtan ébredt reggelente, mint aki alig aludt valamit. Pörgette volna gyorsabban az órákat, hogy minél hamarabb egyedül lehessen. Bár már saját magát sem tartotta jó társaságának, ettől függetlenül szeretett egyedül lenni a gondolataival. A múltját nem tudta elengedni, a jövőjét pedig nem látta rózsásnak, leginkább semmilyennek.

Egyedül a madárcsicsergést imádta hallgatni és olykor bevallotta magának, hogy egy kicsit irigyli is őket. Valószínűleg azért, mert nem ismerte az életmódjukat. Azt hitte róluk, hogy övéké a kék ég, a messze távol, azt gondolta, hogy ők bárhová, bármikor elröpülhetnek szabadon. Pedig nekik is kötött az életük. Tavasszal egy meggyűrűzött galamb szállt az ablakpárkányára megpihenni. Annyira szép volt, látszott rajta, hogy szereti a gazdája. Fehér és szürke tollazata elegánsan fedte izmos madártestét. Talán üzenetet vitt valakinek és elfáradt repülés közben. Egyszer csak hangos dörrenést hallott és a galamb teste a földre zuhant. A szomszéd házból célzott rá légpuskával valaki. Elvette az életét, csak úgy, úri kedvtelésből. Tercsi e látvány után órákig zokogott. A postagalamb üzenete már sohasem ér célba. Mint az ő élete sem, ami szintén dugába dőlt. Ekkor határozta el, hogy ő nem akarja így végezni. Ártatlanul meghalni, mint ez a szegény madár.

E szomorú esemény hatására változás állt be Tercsi életében. Célokat tűzött ki maga elé, elérhető célokat, amiket meg is valósított. Céljainak kitűzése kimozdította lelki sivárságából, kezdte színesebbnek látni a világot. Elfordult a környezetében lévő lehúzó, pesszimista emberektől, nyitott a világ felé, kibújt az önként cipelt csigaházából. És hogy mindez hogyan sikerült neki, erről a következő részben beszámolok.

Tercsi naplója 2.

„Kinyílt a világ és én részese vagyok ennek a csodálatos valóságnak. Ma reggel is hálával kezdtem a napom. Élek, egészséges vagyok, szeretteim szeretnek. Kitisztult felettem az ég, és ennek nagyon örülök. És annak is, hogy még gyermek lehetek, hiszen édesanyám bármikor átölelhetem, pedig már igencsak megettem a kenyerem javát. Elmondhatatlanul boldog vagyok.”

Így elmélkedett magában Tercsi két hónappal azután, miután felismerte, hogy mély depressziójából csak úgy tud kitámolyogni, ha észreveszi a szépet és a jót a világban és a múlttal nem foglalkozik. Életének fájdalmas emlékeit bezárta szíve mélyén egy kis ládikába és eldobta a ládika kulcsát. Levette sötét szemellenzőjét és rózsaszínűre cserélte. Fiatalkori hobbiját újból felelevenítette. Ifjú korában szeretett vászonra festeni, jó kézügyessége segítette ebben. Még középiskolai rajztanára kedveltette meg vele annak idején a festészetet. Különösen a csendélet és tájképfestésben jeleskedett, napról napra egyre ügyesebben művelte. A világhálónak köszönhetően belépett egy amatőr képzőművészeti csoportba, ahol másoknak is megmutathatta alkotásait. Felfigyelt rá egy mecénás és fülébe ültette a bogarat, hogy festményeiből kiállítást rendezhetne. Nagy izgalommal és szebbnél szebb képekkel készült erre az alkalomra és néhány hónap múlva sikeres bemutatót tartott. Több csendélete is gazdára talált a kiállításon. Ez még nagyobb inspirációt adott neki ahhoz, hogy tovább bővítse és fejlessze tudását ezen a téren.

Nyitni kezdett a környezetében élő emberek felé is. Ledobta magáról a csigaházát, mert már túl nehéznek találta. Elkezdte feléleszteni elfeledett baráti kapcsolatait, találkozott régi ismerőseivel, barátnőivel. Nem volt túlságosan nehéz számára ez a dolog, mert mielőtt még nem merült el lelki sebei nyalogatásában, addig aktív közösségi életet élt, csak depressziója mélypontján kerülte el az embereket. Minél több emberrel került kapcsolatba, annál több lehetősége nyílott arra, hogy úgy élje az életét, ahogy mindig is szerette volna, de félresikerült kapcsolata eddig megakadályozta ebben. Szívesen vett részt kirándulásokon, később már ő maga szervezett utazásokat az országhatáron belül.

Tercsi élete gyökeres fordulatot vett azzal, hogy azok felé az emberek felé fordult, akik nem elvesznek belőle és lefelé húzzák, hanem akik hasonlóan gondolkodnak és éreznek, mint ő, és az örömet és a boldogságot keresik az életben. A csodálatos tollazatú „galamb” most már szabadon repül, és soha nem száll le idegen ablakpárkányra.