MARLENKA

Marlenka színes ruhája meglebbent a szélben, esőre állt. Gyors mozdulatokkal szedegette be a kiterített ruhákat, közben arra gondolt, hogy a tűzhelyen hagyott étele mindjárt odaég. Hevesen küzdött a tomboló széllel, egy-egy hatalmas, hideg esőcsepp megremegtette törékeny testét. Valahogy sikerült begyűjtenie az összes holmit, majd kimért lépésekkel indult el a ház fele, a kiszabadult hajtincseitől szinte semmit sem látott. A tornáchoz érve megkönnyebbülten tette le a tálat, majd igazgatni kezdte összekuszálódott haját. Pár mozdulat után vette észre az anyósát, aki régi hintaszékében szigorú szemekkel kémlelte őt.
– Odaégett. Ide érzik a szaga! – jegyezte meg gúnyosan.
Marlenka nem szólt semmit, de tekintetében jól látszódott, a ki nem mondott replika. Mindig is csodálkozott az anyósán, aki valamiért sosem kedvelte őt. Az okát ő sem tudta, csak feltételezte: még nem született gyerek. Egy darabig próbált a mama kedvében járni, de sikertelenül. A csípös megjegyzéseit úgy hárította, hogy egyszerűen nem reagált rájuk, így elkerülte a fölösleges összetűzéseket. Megszokta részéről a gúnyt, az évek elteltével már nem próbált közeledni feléje, elkönyvelte egy vén banyának, aki rajta űzi le a hátralévő megkeseredett és elmagányosodott életét.
A konyhába érve szomorúan nézett a tűzhelyre. Az azelőtt gondosan odakészíttet vacsora menthetetlen. Csüggedten kezdte kiszedegetni a fekete húsdarabokat a lábos aljáról, bár egyet hátha megtudna menteni, a nemsokára hazatérő férje számára. Biztosan fáradt lesz, mostanában túlhajszolja magát, házat akar építeni, ahová majd beköltözhetnek. Ketten. Bár egy udvaron lesznek a mamával, de valamennyire mégis leválhatnak tőle. Elmélyedt a gondolataiban, és elképzelte, hogy milyen más lenne minden. És főleg, ha majd végre megszületne az első gyerekük, akkor kiteljesedne az életük. A szerelmük. A boldogságuk is.
– Megjöttem. – szakította félbe a férje Marlenka gondolatait.
– Jajj, észre sem vettelek. Bocsáss meg, odaégett a vacsora, de valami gyorsat kitalálunk… – mondta csendesen, tördelve a kezét Marlenka.
– Tudom, mondta a mama odakint. – és gyors csókot lehelt Marlenka nyakára. Nem gond, nem is vagyok éhes, inkább lefeküdnék. Holnap nehéz napom lesz megint.
Marlenka kutató szemekkel nézett a távozó férje után, majd minden erejét összeszedve utána szólt: – Aludjunk ma együtt!
– Ma nem. Túlságosan fáradt vagyok! – hallatszott az odadobott válasz.
– Mindig ezt mondod! Mindig fáradt vagy! Hónapok óta nem hálsz velem! Mégis hogyan legyen gyerekünk, ha nem vagy férfi? – tört ki belőle a sokáig elfojtott viaskodása.
A férfi visszafordult. Dühödt léptekkel indult el a nő fele. Megállt előtte, szúrós tekintetével a szemébe nézett. Nem szólt semmit, majd egy határozott mozdulattal hatalmas pofont kevert le neki. Marlenka szipogni kezdett, erőtlen nyúlt sajgó arcához, és törölni kezdte az akarata ellenére kibuggyanó könnyeit. A férjfi sajnálattal nézett rá – mint aki megbánta tettét – majd ugyanúgy szó nélkül megfordult és eltűnt a sötét folyósón. Sokat forgolódott ágyában, nem bírt elaludni, a torkában dobogó szíve mellett tisztán hallotta az éjben Marlenka fel-feltörő zokogását.
Másnap már hajnalban felébredett, és az első útja Marlenkához vezetett. Különös csend és sötétség fogadta a szobában, az ágy üres volt. Mint aki rosszat sejt, kétségbeesetten rohant ki a konyhába, de ott sem találta a nőt. Kilépett a tornácra, ahonnan jól belátható volt minden, de Marlenka bizony sehol sem volt.
– Elment. Még az éjjel. – hallatszott a mama nyugodt hangja. És nehogy utána merj menni! – utasította a fiát semmi jóérzés nélkül.
– Ugyan, hová mehetett éjnek idején? – nézett maga elé borúsan a férfi.
– Hová, hová? Hát biztosan az anyjához falura. Majd visszajön ha akar, s ha nem, hát akkor így van jól kisfiam! – jegyezte meg némi gúnnyal az arcán.
A férfi nehéz léptekkel indult vissza a házba, majd kis idő után elindult dolgozni. Aznap iszonyatosan nehéz napja volt. Majd visszajön estére, hanem holnap, vagy holnapután – biztatgatta magát. Én egy, biztos nem megyek utána, visszajön ő magától, hisz biztosan szeret még… De Marlenka nem ment vissza. Sem estére, sem másnap, sem azután. Örökre elhagyta.
Évek teltek el a nő eltűnése óta. A férfi szinte megszokta a hiányát, s bár a mama unszolta, nem keresett új társat. Úgy érezte senki sem pótolhatja az ő szeretett Marlenkáját, de valójában abban reménykedett, hogy egy nap mégiscsak megbocsájt neki és visszatér hozzá. De nem igy történt. A válás is egyszerű volt. Viták és mellébeszélések nélkül. Mindkét fél gondolkodás nélkül írta alá a papírokat.
Egy nap, a mama kérésére, korán reggel elment a piacra, hogy bevásároljon neki. Épp kifele tartott, amikor az út másik felén, csomagokkal a kezében meglátta a buszmegállóban Marlenkát. A busz épp akkor húzott be. Nagyot dobbant a szíve, a szeretett nő, ott van tőle pár méterre. Semmit sem változott. Ugyanolyan szép és kedves az arca. Felgyorsította lépteit, szinte szaladt a nő fele, de mire odaért volna, az autóbusz elindult, és elvitte magával az ő Marlenkáját.
Aznap már nem ment be dolgozni. De másnap újra kiment a piacra, hátha megint eljön Marlenka. De a nő nem ment. Sem aznap, sem másnap, sem azután. Mert biza várta ő mindennap. Reggel is, este is. Délben és délután is, de Marlenka nem ment többet arrafele. Ő sem tudta, hogy valójában mit tenne, vagy mondana, ha újra találkozhatnának, de azért mindennap arra ment, most már a nap különböző óráiban is. De Marlenka nem jött, Marlenkát azóta sem látta. Évek múltak el, de neki nem telt el úgy napja, hogy ne menjen a piac fele. Az árusok már maguk közt összesúgtak, bizonyára valami rosszban sántikál, piszkos üzletekben vesz részt, hogy mindennap arra jár.
Egyik este, úgy feküdt le, hogy másnap még kimegy egyszer, várni fogja, de ha aznap sem megy Marlenka, feladja a reményt, és többet ő sem megy ki. Másnap ki is ment. Egész nap ott ült a buszmegállóban. El is döntötte, csak estére megy haza, és onnan addig el nem mozdul. Az utolsó érkezéssel, egy ismerős arcot vélt felfedezni a buszon. Rájött, hogy a nő nem más mint Marlenka édesanyja, akit ő csak anyukának szólított. Hát egye fene – gondolta magában – ő megkérdi anyukát, hogy mi van Marlenkával. Szorosan állt a busz mellé, mint aki majd fel akar szállni, de valójában arra törekedett, hogy mielőbb találkozhasson Marlenka anyjával.
– Anyuka! Anyuka! – szólította meg a leszálló nőt. Én vagyok az, hát nem ismer meg? Mondja csak, mi van Marlenkával?
– Te vagy az fiam? – nézett rá furcsán a korosodó nő. Majd szinte lélegzetvétel nélkül fogott neki mesélni. Elmondta, hogy Marlenka azóta újra férjhez ment, és nagyon boldog, mivel két gyereke is született. De a történet többi felét a férfi már nem hallotta. Mintha valami megállította volna az időt, akkor és ott mikor a nő kimondta, hogy Marlenka újra férjhez ment. Nem jött, hogy elhiggye, nem tudta elhinni. A földbe gyökerezett lábát nehezen tudta megmozdítani, de érezte, hogy le kell üljön, mert minden ereje kiment a lábából. Anyuka közben elköszönt, ő válaszra sem méltatta, zúgott a feje, és forgott vele a világ.
Nem tudni mennyi idő telhetett el, ő ott ült mozdulatlanul., mint egy kővé vált szobor. Közben anyuka visszajött a vásárlásból, és épphogy elérte a hazafele induló buszt. Az ajtók becsukódása előtt még kikiáltott a semmibe meredő férfinak.
– Jajj fiam! A fenébe is, majdnem elfelejtettem! Marlenka férje tavaly meghalt, februárban temettük!
***

“MARLENKA” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Örömmel gratulálok a nyereményhez!

  2. Szerintem tudta a férj, hogy igaza van a feleségének, és talán férfiúi büszkeségből vágta pofon. Ugyanez a büszkeség tartotta vissza a bocsánatkéréstől, és tette boldogtalanná. Megérdemelte a sorsát, bár a történet nincs teljesen lezárva…

  3. Kedves Melinda!
    Furcsa egy pasi, aki megüti a nejét, hagyja elmenni, soha nem megy utána és aztán meg évekig várja, miután már el is váltak. Bizonyára nem üti meg újra, ha ennyire hiányzott neki, de hát Marlenka bolond lenne visszamenni hozzá és a lökött anyósához…

  4. Biztos meg se hallotts ùgy magàba roskadt. Amikor Marlenka vele volt akkor nem kellett..amikor elment akkor meg a buszkesège tartotta vissza hogy utana menjen. Kèső bànat eb gondolat..
    Tetszèssel olvastam. Fgy

Szólj hozzá!