“Isten útjai kifürkészhetetlenek”*

Mottó:
„Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van.”
(260. ének 1.)

A folyosón álldogálok. Nemrég érkeztem, és várom a szolgálatos orvost, mert ma délelőtt beutaltak a szívkórházba.
Nemsokára délután négy óra. A fali hirdetőtáblát nézegetem. Ezen minden fontos információ megtalálható a betegeknek és látogatóiknak. Többek között a kórházi lelkészek neve, telefonszáma: az ortodoxé, a görög katolikusé, a római katolikusé, a reformátusé és az unitáriusé. Elolvasom ezt a névsort, románul és magyarul is, és egyszerűen tudomásul veszem.

* * *

Tíz perc múlva este hét óra. A kórházi ágyamon üldögélek, a 325-ös szobában. Még nem nagyon tudom, mihez kezdjek magammal. Az előbb olvastam el Osho Mindennapra: 365 meditáció az Itt és Most megéléséhez című könyvének első történetét, amely a megvilágosodásról szól.
Egy fiatalos férfi lép be a terembe, fehér köpenyben, aktatáskával és műanyag szatyorral a kezében. Mindenkihez odalép (mi ötön vagyunk a kórteremben), kezet fog és meghívja a 7-kor kezdődő istentiszteletre. Én is felállok, megrázom a kezét. Miután továbbmegy, türelmetlenül nézem a telefonomat, hogy indulhassak a beszélgetésre Isten földi képviselőjével. A folyosón újra találkozom vele, megmutatja, hol a gyűlésterem, ahová várja a pácienseket.
A terem még üres, az ajtó, az ablakok tárva-nyitva. Meleg van. Nemrég még esett az eső, enyhén fúj a szél, odakint felfrissült a levegő. Kinézek az ablakon. A közeli kórháztetőn két galamb gubbaszt. Jókedvűen nézegetem őket. Semmit sem csinálnak. Nem mozdulnak: néha-néha pislognak, egymásra és énrám. Csak egyszerűen léteznek… Távolabb, a szemközti kórházépület mögött hatalmas, 15-20 méter magas fák az udvaron: akácok, fenyők, gesztenyék, tölgyek. Üde, szemet és szívet gyönyörködtető zöld színfoltok a felhőkkel még sűrű, szürke égbolton. Szemben, a távolban az újkórház modern épülete látható, egymás után kigyúló fényekkel.

* * *

Bejön a tiszteletes. Frissen mosott őszibarackot hoz két műanyag tányérban. Megkínál az érett gyümölccsel, és egy papírzsebkendővel; hogy legyen, amivel kezet és szájat törölnöm, miután ettem. Várjuk a többi pácienst, férfiakat, nőket, románokat, magyarokat. De nem jön senki. Csak mi ketten vagyunk, maradunk. A lelkész becsukja az ajtót, majd leül az asztal mellé. Én is leülök vele szembe, az első sorba. Néhány éve, amióta kezdtem nyitottá válni, imádok az első sorban ülni. Az egyetemen (akadémián) is ott a helyem, az elsők között.
Beszélgetni kezdünk. Ő kérdez, én felelek. Ismerkedünk. „Isten útjai kifürkészhetetlenek” – válaszolom neki egy alkalommal. Aztán eszembe jut, hogy nem mutatkoztam be. Mondom is neki ezt, majd felállok.
– Dávid László vagyok.
– Korodi Csaba.
Mindketten örvendünk. Ennek a váratlan ismerkedésnek. Aztán folytatjuk a beszélgetést. Közben el-elmesél egy-egy érdekesebb történetet, amelyet átélt, amióta kórházi lelkész. Ahogyan így beszél, van lehetőségem, hogy jobban megnézzem. Fiatalos és magas. Szemüveget visel, rövid és kissé őszes, de barna hajú, barna szemű, barna bajuszú (akár én is lehetnék, ha lenne szemüvegem, bajuszam). Bal kezén karikagyűrű. Dióhéjban elmesélem neki az élettörténetemet: nagyszüleimet, gyermekkoromat, első szerelmemet, hogyan kerültem most a kórházba, mivel foglalkozom stb. Én is református vagyok, mondom neki váratlanul, mert korábban láttam az asztalon a friss református újságot, az Üzenetet.

* * *

Kezdődik az istentisztelet. Egy lapot kapok, melyre két református egyházi ének van fénymásolva: a 399-es (Ki Istenének átad mindent) és a 479-es (Fogjad kezem, oly gyenge vagyok, érzem) ének. Előbb az elsőt, majd a másodikat énekeljük el együtt. A tiszteletesnek csodálatos a hangja, gyönyörűen énekel. Én is vele együtt énekelek, de nem tudom tartani vele a lépést: a hangom sem olyan szép és erőteljes, mint az övé, és az énekek dallamát sem ismerem. De igyekszem szívből, szívemből énekelni…
Majd a Zsoltárok könyvéből felolvassa a 91-es zsoltárt, amely az Istenben bízók bátorságáról és reménységéről szól. „Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad…”; „Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged, minden útadban. Kézen hordoznak téged…”
Ezután a lelkész elmond egy imát is az istentisztelet mai témájával kapcsolatosan, és ebben megemlít engem is, név szerint: kéri benne Istent, hogy óvjon és oltalmazzon, vezessen mindig, amikor kérem, adjon egészséget…
Végül felállunk, megint összekulcsoljuk a két kezünk, és elmondjuk együtt a Mi Atyánkot:
„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek,
és ne vigy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól,
mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”

* * *

„Isten útjai kifürkészhetetlenek” – mondom megint. Röviden elmesélem, honnan ismerem ezt az idézetet, és miért ez a kedvencem. Továbbá Székelyudvarhelyen laktam, amikor ajándékba kaptam a Szent Bibliát, Károli Gáspár fordításában, ottani legkedvesebb lelkészemtől, Berde Lászlótól, a Székelyudvarhely III. Református Egyházközség vezetőjétől. Manapság is ebből a Szent írásból olvasok, amikor szükségét érzem.
Így kellett ennek lennie, hogy ma este csak mi ketten voltunk a kórházi istentiszteleten: Isten így akarta. Hálásan köszönöm neki is és a tiszteletesnek is!

* William Cowper angol költő idézete

Dávid László,
Marosvásárhely,
2016. június 29.

““Isten útjai kifürkészhetetlenek”*” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Hálásan köszönöm a szívet melengető soraidat, kedves Karola!

    Isten áldjon! 💐

  2. Kedves László!
    Igen,” Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Nem is baj, mert az Úr mindig odavezet bennünket ,ahol éppen abban az időben lennünk kell. Az sem baj ,ha azt látjuk a szemünkkel,hogy csak ketten vagyuk, mert akkor is ott van a harmadik személy , aki nem más mint maga az Úr. Kívánom, hogy még nagyon sokáig vigyázzon rád! Karola.

Szólj hozzá!