Nyári kalandok: Kilencedik történet

(A lánynak, aki újra lángra lobbantotta szívemben a szerelmet.)

Hűvös nyári éjszaka volt. A buli javában zajlott a kertben, a medence vize hidegen hullámzott a fényorgona villogásában. Jócskán elmúlt már éjfél, amikor barátommal elhatároztuk, hogy hazaindulunk. A ház előtt két lánnyal futottunk össze: éppen akkor érkeztek a mulatságra. Emese megszólította kissé pityókos haveromat, aki a viszontlátás örömére ölelni-csókolni kezdte a csajt. Egyikünknek sem kellett sok biztatás, a váratlan kaland reménye lázba hozott mindkettőnket. Visszafordultunk a kertbe, ahol a bemutatkozás után táncolni kezdtünk.
– Haverok, buli, Fanta – kezdtem a flörtölést Rózsával, Emese legjobb barátnőjével, miközben fölszabadultan ráztuk magunkat a hangszórókból bömbölő zenére.
Később pihentünk, majd rövid sétára indultunk. Körbejártuk a medencét. Rózsa mindenképpen úszni akart, mert megtudta, hogy fürdőnadrág van rajtam. A víz túl hideg volt, attól is tartottam, hogy pajkos kedvében belelök a medencébe, vagy elszalad a ruháimmal. Kissé távolabb, a fák árnyékában szembe fordítottam a lányt, majd lehajoltam és megcsókoltam. Számításom szerint viszonozta a csókot; nem hagytuk abba, amíg ki nem fogytunk a szuszból.
– Kicsit magas vagy – mondotta Rózsa, amikor már a parkolóban pihenő kocsinál csókolóztunk.
De ez nem volt számára akadály, még jobban a nyakamba csimpaszkodott. Később hazavittem. Lakása közelében folytattuk azt, amit korábban abbahagytunk. A meleg járműben ülve kellemesebben teltek a percek. Kapaszkodnia sem kellett, kényelmesen elérte ajkaimat. Néha-néha megszakítottuk csókjainkat, s ilyenkor mindig pihegett; nem tudtam eldönteni, hogy szenvedélyből, vagy mert kifogyott a szuszból.
Rózsa nagyon szép volt: barna szemei csillogtak a sötétben. Előtte senki nem csókolt úgy, mint ő: érzékien harapdálta a nyelvemet. Lassan-lassan fölébresztette bennem a már évek óta szunnyadó vágyat. De nem akart fölhívni a lakására, sem egy kávéra, sem azért, hogy megmutassa csipkés bélyeggyűjteményét. Miután elbúcsúztunk, hosszasan néztem utána, amíg eltűnt a házak között. Percek teltek el, amíg elindítottam a kiskocsit; oly szívesen gondoltam végig a vele töltött órákat! Úgy csöppentem bele Rózsa életébe, mint légy a levesbe. Pirkadt már, mire hazaértem.
Két hétig nem találkoztunk: ő pihenő szabadságon volt, én dolgoztam. Azonban alig vártam, hogy újra láthassam. Ő is örvendett a viszontlátásnak. Beültünk egy kávézóba beszélgetni, majd hazakísértem. Útközben meghívott teliholdat nézni. Aznap este azonban nem ért rá. Másnap már én kértem tőle találkát. El is jött, de a felhők miatt nem gyönyörködhettünk a holdtöltében. Megkértem, telefonáljon, ha sürgősségi eset jön közbe. Nem értette, mire mondtam, hát megmutattam neki: megcsókoltam. De már nem viszonozta, kibújt ölelésemből. Váratlan gesztusával kissé megbántott. Szívem rejtett zugában megéreztem, hogy ez az elválás kezdetét jelenti.
Később levelezni kezdtünk. Jó megoldás volt mindkettőnknek; számára azért, mert nem nyüslettem* annyit, nem zavartam naponta a munkahelyén, számomra pedig, mert így könnyebben kifejezhettem magam, elmesélhettem élményeimet. Egyszer-kétszer találkoztunk is: szívem repesett az örömtől, hogy vele lehettem, ő meg nevetett mókás – morbid, ahogyan ő nevezte – történeteimen. Majd én mentem szabadságra. Néha telefonáltam neki; egyszer elmondtam, mennyire hiányzik. Nem akarta elhinni, többször is rákérdezett. De hát igaz volt!
Elszaladt a két hét. Újabb teliholdas éjszakák következtek, de egyiken sem akart velem találkozni. Mindig rengeteg tennivalójára hivatkozott. Fényképet is kértem tőle, de nem akart adni: – Nincsen – mondta, és mosolygott. Abba sem egyezett bele, hogy lefényképezzem. Gondoltam, portrét rajzolok róla, de nem volt hajlandó modellt állni. Ahogy telt az idő, már leveleimre sem válaszolt. Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy Rózsa kerül engem.
Tíz napig nem láttam, lefoglalt a munkám. Egyik éjszaka vele álmodtam: a munkahelyén kerestem, s mire megtaláltam, fölébredtem. Föltétlenül beszélnem kell Rózsával, döntöttem el a reggeli borotválkozás közben. Az utcán futottam össze vele, vásárolni volt.
– Jobban föl kellett volna öltöznöd – jegyeztem meg, amint köszöntöttük egymást.
– Nem fázom – mosolygott rám.
Szemei, hosszú, barna haja megcsillantak a napfényben.
– Mikor beszélgetünk el komolyan? – kérdeztem tőle számtalanadikszor.
– Jobb, ha nem találkozunk többé – válaszolta.
Forogni kezdett velem a világ. Hirtelen megértettem korábban elejtett szavait: miért jelentett számára csak egy ártatlan kis kalandot az együtt töltött nyári éjszaka. Az én szívemben viszont örökre nyomot hagyott a második igaz szerelem.

*nyüslet = régies kifejezés. Jelentése: nyugtalanul járkál.

“Nyári kalandok: Kilencedik történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Azt én sem tudom, kedves Rita.

    Egyszerűen elfogadtam a döntését, és engedtem elmenni.

    Született belőle egy szép történet…

    Szeretettel, Laci 💐

  2. Számomra nem derült ki, hogy a lány miért nem akart többé találkozni veled.

    Szeretettel: Rita💐

Szólj hozzá!