“Egyedül voltam. Utólag visszagondolva, sosem éreztem magam annyira magányosnak, mint azokban a hónapokban. Nem volt hová mennem, nem volt kihez fordulnom. Rettegtem. Minden egyes napom a félelem jegyében telt. Amiben korábban hittem, olyan gyorsan foszlott semmivé, hogy szinte felfogni sem volt időm. Merthogy idő sem létezett. Nem tudhattuk, hogy mi lesz holnap, még azt sem, hogy egy fél óra múlva mi vár ránk. A legrosszabbak pedig a rémálmok voltak. Szinte minden éjjel ugyanazokat a helyszíneket jártam be, újra és újra. Láttam sírni a szeretteimet, oszló hullákat, megoldatlan eseteket, és én meg akartam őket menteni, de megbénított valami ismeretlen. Izzadságtól átnedvesedve ébredtem. Hónapokig képtelen voltam sírni, mintha elapadtak volna a könnyeim. Mindez a klinikai gyakorlatom második évében kezdődött. 23 éves voltam, végzős pszichológus hallgató. Negyedik éve dolgoztam a patológián boncmesterként, és második éve három emelettel feljebb is, Dr. Mitcsenkovics, alias a Doki mellett pszichológus gyakornokként. És megszólaltak a légvédelmi szirénák. Nem emlékszem már, mikor, de szinte a némaság perceit szakították át, mint holmi pókhálót a seprűnyél. Igazából meg sem lepett, heti rendszerességgel ellenőrizték a működésüket. De ez másnak tűnt. Valahol az agyam legmélye is riadót fújt: ma nem lehet! ma nem az a nap van! Épp a délelőtti kávészünetemet töltöttem lent az pokol tornácán, ahogy mi neveztük az alagsor bonctermeit. Egy pillanatra belegondoltam, mit jelentene, ha ez most éles riadó lenne. Hogy mennyire nem tévedtem nagyot! Tímea, a másik boncmester futva jött értem. Azt kérte, menjek azonnal, bár az okát nem értettem, Több esetünk nem volt aznapra, már csak a papírmunka és a takarítás maradt. Utána rohantam. -…és ostrom alatt áll. -Mi áll ostrom alatt? A rádióból feszült hang olvasta be a rendkívüli híreket. A következő pár mondat örökre beleégett az emlékezetembe. -A hazánk felett elszálló vadászgépek csak a kezdetét jelentik annak, ami most következik. Ez háború. Kérjük a lakosságot, hogy mihamarabb húzódjanak biztos menedékbe, lehetőleg ne hagyják el otthonaikat! A kormány folyamatosan dolgozik egy biztonsági terv kialakításán…- És kitört a pánik. Hála az univerzumnak, a patológia dolgozói a nyugodtság mintaszobrai, de szinte hallottuk a csörgő telefonokat, és sikoltozó nővéreket egy szinttel feljebbről. Való igaz, az én agyamat is megszállta egy szürke köd, nem voltam képes két épkézláb gondolatot elővarázsolni. Homályosan emlékszem arra, hogy az osztályvezető asszony összehív minket, majd kéri, hogy a papírmunkát inkább vigyük haza. -A jövőben minden erőtökre szükség lesz. Ma még pihenjetek. Holnap reggel találkozunk, egy órával kezdés előtt, kérem, a szabadnapos dolgozók is fáradjanak be. Már indultam átöltözni, amikor eszembe jutott, hogy a Doki bizony még számít ma rám. Nem volt erőm gyalogolni, így a liftet vettem igénybe. A Doki nem volt kétségbe esve, de ahogy ránéztem, összetörtem. Akkor éreztem először azt az igazi, zsigerből jövő, mindenen áthatoló rettegést. Emlékszem, csak ültem előtte, a székben, és halkan, nagyon halkan beszéltem hozzá, ő pedig -mint orvos, és jó barát- megértően hallgatott. Hetekkel ezelőtt a férjem és a legjobb barátom már bevonult kiképzésre, pedig egyszerű mérnökök voltak csupán. Haza akartam menni, de féltem attól, ami otthon vár: a saját, sötét gondolataim. Nem volt már igazán otthonom a kórházon kívül. Évek óta a háború árnyékában éltünk ugyan, de ebben a percben lett csak valóság belőle. Ez a perc pedig egy örökkévalóságig tartott.”
Becsuktam a naplómat. Mindennek persze már sok-sok éve, a háború réges-rég véget ért. Több, mint 10 év telt el azóta, mégsem tudok túllépni rajta. Azok, akik végigcsinálták, mind más emberek lettek. A rettegés, a fájdalom, a bűntudat sosem múlik már el, csak halványulni képes, de bennünk marad, halálunkig a lényünk részét képezi majd. Egy percig ismét Kisbalázsra gondoltam, akit hősként temettünk, de senki nem maradt rajtunk kívül, aki gyáazolhatta volna. Gyászoltuk ugyanakkor a saját lelkünket is. Nem voltunk többé ártatlanok, bűneink mocskolták a vért, ami ereinkben csörgedezett. Viszont csak az elfogadásuk vezethet odáig, hogy újra teljes életet tudjunk élni.
Volt idő, mikor egy gyerekkori játszótársam volt az igazgató a munkahelyemen. Ha bementem az igazgatói irodába, sose úgy köszöntem, hogy szervusz “doki”, hanem jó napot igazgató úr. Ott nem a játszótársam volt és nem doki, hanem megtiszteltem azzal, hogy tudomásul vettem a végzettségét, aminek alapján dolgozott, jelen esetben igazgatott. Ahogy a sógorom mondta egyszer egy dolgozónak, nyugodtan odaírhatja, hogy dr. Tatár, megdolgoztam érte. És aki nem élte át a háborús éveket, nehezen fogadja el, mit éltek át emberek, ők is megdolgoztak az életért. Magdolna
Kedves Blandina!
Szomorú, megrázó történet volt. Nehéz idők voltak és a munka se volt könnyű, mindennapi.
Szeretettel: Rita🌸