Hulló levelek: Nyolcadik történet

Nem esett az eső, mégis olyan nyirkos, nedves szaga volt mindennek, mintha korábban leszakadt volna az ég alja. Súlya volt a levegőnek, a leereszkedő köd és a felszálló pára fátyolba zárta az erdőt. A víz ráült az utolsó erejükből kapaszkodó levelekre is, a meg-megerősödő szél olykor tépett belőlük egy marokkal, míg csak ketten maradtak az ágakon az egész erdőben.
– Nézd már azt a kis taknyost! – szólt az egyik a párjának, miközben egy nádszálnyi csemetére mutatott az avar alján. – Belőle akar nagy fa lenni, óriás! Pedig még azt sem tudja, mikor virrad! Ma-holnap tél lesz, ez meg zöldbe öltözik, s a tavaszt várja.
– Majd megtanulja! – mondta kellő élccel a másik. – Valahogy sajnálom, jó lenne elmondani neki, hogy nem jól van úgy, ahogy van, de mi már nem tehetünk semmit – majd elhallgatott. Melankólia telepedett az ágra a szavai után. Megrecsegtette azt.
– Mi már nem! – felelte reszelős, öreg hangon az előző, majd párjával hallgatott, de csak egy pillanatig tartott mindez, s máris harsányam megszólalt, mintha a visszafordíthatatlant akarta volna elkergetni.
– Azért nem semmi egy élet volt! Emlékszek zsenge, illatos kis testedre, s a bokrétára a hajadban, amit akkor neveltél, amikor az idő zsizsegni kezdett. Te voltál a legszebb, udvarolt neked dongó és darázs, mindenféle soklábú népség.
A másik szemérmesen elmosolyodott, sosem szerette, ha dicsérik, zavarában a múlandóság mögé bújt.
– Hamar elmaradtak azok a szirmok…
– Az lehet, de lett belőle gyümölcs, méz s élet mindenfelé.
– Nőnek az a dolga.
– Mindenkinek az a dolga, amit vállal, amit rámérnek. S te megtetted a magadét!
– Nem volt nehéz ilyen támasz mellett!
A sárga, öreg falevél ekkor még egyszer kihúzta magát, meg akarta mutatni deli alakját. Talán sikerült neki, talán nem. Mindenesetre bekönnyesedett a szeme, ahogy a régi viharokra gondolt, amik tépték-cibálták a fát, s arra a kicsi erőre, ami benne volt, de mégis felfogta azt a szelet a párja elől, a szirmokba borult ágacska elől. – Felnevelődtünk. Ennyi csak – mondta elmerengve. – De mégis több ettől, hisz láttunk, amit láttunk! Sok szépet, jót, s megannyi drámát. Az erdő mindent megmutat a szemnek. S mindez jó volt, s még most is itt él bennem az összes mozzanat. Életek születése, hanyatlása. Minden azért van, hogy több legyen az erdő.
– Mi is azért vagyunk, voltunk, és leszünk.
Csönd, apró csönd, majd hang remeg, mint a fázós lepke szárnya.
– Azt mondják, jó odalent, bár játszik a szél a testekkel.
– Igen, azt mondják. Játszik, hát hadd játsszon, nekünk már oly mindegy lesz.
– Takaró leszünk a magoknak, bölcső…
– Kenyér másoknak…
– A vizek őrzője…
– A földek mentora…
– Csecs az új életnek…
– S a régieknek szemfödél…
Aztán hallgattak, csak a szél citerázott a fák között egyre hangosabban, egyre közelebbről. A szél, akitől oly annyira féltek korábban, de mára megbékéltek vele. Nem gondoltak máshogy rá, mint szárnyra, aki tovarebben velük, és máris máshol vannak.
Egészen máshol.
– Hát halál az ilyen? – kérdezte az egyik csöndesen. Kimondta azt, ami mindkettejüket foglalkoztatta, ami azóta bennük élt, ahogy az első dérfoltok megjelentek a fákon.
– A másik rápillantott, úgy mélyen, ahogy csak akkor pillant akárki is, ha szívből és őszinte igazat akar beszélni.
– Halál? Talán eddig voltunk csak halottak, hisz minden ezután kezdődik! – s sorolni kezdte: – takaró, bölcső, kenyér…
– Menjünk hát?
– Ha akarod…
– Legyen úgy!
Egyszerre engedték el az ágat. Abban a pillanatban a szél, a komisz, a tekergő is megszűnt fújni, hogy a két megsárgult, megbarnult levelecske egymás mellett érjen földet.
Aztán az idő csak telt, és minden úgy lett, ahogy azt megbeszélték.