Hulló levelek: Tizedik történet

Brassóban nőttem föl, és éltem 22 éves koromig, amíg megnősültem. Az élet úgy hozta, hogy 8 éves koromig a nagyszüleim neveltek.
Minden évben volt egy időszak, amelyet nagyon vártam. A nappalok megrövidültek, az éjszakák lehűltek. A fecskék, a gólyák elköltöztek, a gyermekek óvodába, iskolába kezdtek járni. Minden reggel és minden délben kiálltam az utca szélére, s úgy figyeltem, ahogyan mennek, majd jönnek: a kisebbek az oviból*, a nagyobbak az isiből**.
A kertben csak úgy potyogtak a fákról az érett gyümölcsök: a piros almák, a sárga körték, a lila szilvák. Velük együtt pedig egy-egy elsárgult, megvörösödött falevél is. Elvált az ágtól, búcsút intett a fának, s az enyhe szélben, a még langyos napsütésben keringőzött alá a fűbe. Hol gyorsabban, hol lassabban. Előbb nagy ritkán csak egy-kettő, majd ahogyan telt-múlt az idő, úgy egyre több és egyre gyakrabban.
Arról nem is beszélve, hogy néha-néha, amikor egy-egy egymotoros, dupla szárnyú repülőgép alacsonyan elhúzott a házak és a kertek fölött, a huzattól, amelyet maga után kavart, a levelek még gyorsabban, még csodásabban szállingóztak, járták végső táncukat. A fák egyre-másra csupaszabbá, kopaszabbá váltak, az avar meg folyton nőtt, vastagodott.
Ilyenkor mindig belegázoltam a lehullott levelekbe, és végigsétáltam bennük. Élveztem, amint zizegnek, amikor megemeltem meg letettem a lábaimat. Az sem számított, ha otthon elnáspángoltak***, mert poros cipővel, nadrággal állítottam haza.
Volt eset, igaz, nagyon ritkán, hogy kövön vagy fán üldögélve vártam a repülőgépet. Elképzeltem magamban, hogyha felnövök, akkor én is pilóta leszek, és ilyen vagy ehhez hasonló gépet fogok irányítani. Fentről fogom nézni a világot, csodálni a várost, az erdőt, a mezőt, a folyót… Amikor pedig a repülőből még „manna” is hullott alá, akkor nagyot ugrottam, és dobogó szívvel, izgatottan futottam be a házba, ezt kiabálva:
– Nagymama! Nagytata! Gyertek hamar! Megint jött a repülőgép, megint hullnak a levelek az égből! Megint üzennek az angyalok!
Nagyszüleim pedig jöttek, és amikor látták, hogy újra valami fontos üzenetet szórtak szét papírlapokon a lakosoknak a város fölött (például másnap nem lesz csapvíz, földgáz vagy villanyáram, mert éppen javítják a hálózatot), akkor nagyot nevettek és megsimogatták a fejemet.
– Nem levelek ezek, Lacika. Csak üzenetek. Nem az angyaloktól jönnek, csak innen, a városházáról – majd visszamentek a házba, a dolgukra.
Én meg ott maradtam a kertben, a rendre csupaszodó fák között, a szüntelenül növekedő avarban, és csodáltam, amint hullnak a levelek: a sárgák, a barnák, a vörösek a fákról, a fehérek (számomra fekete krikszkraksszal rajtuk) pedig az égből, az angyaloktól…
Manapság, amikor ősz fejjel és szinte nyugdíjasként az unokáimat várom, hogy meglátogassanak, néha még el-elszáll egy-egy dupla szárnyú, egymotoros kisrepülőgép a falu fölött, amelyben élek. Ilyenkor mindig várom, hogy újra szórjon a gép, s az angyalok üzenjenek az égből hulló levelekben, ahogyan kisgyermekkoromban tették jó ötven évvel ezelőtt…

*ovi = óvoda
**isi = iskola
***elnáspángol = tájszólásban, bizalmasan: valamely erre alkalmas tárggyal (pálcával, bottal stb.) jól megver

“Hulló levelek: Tizedik történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!