Hulló levelek: Tizenötödik történet: Ecetfa

Az ecetfa még ma is szívesen emlékszik vissza arra a csodálatos tavaszi napra, amikor a szélsodorta magból újszülötti vaksággal kipattant első hajtása és megindult az éltető, nagy fényesség felé. A mindent átjáró, meleg szentség hívta, csalogatta, becézte apró hajtásait. Cérna gyökerei egyre vastagodtak és az élni akarás hihetetlen erejével kapaszkodtak a földbe. Többször is eljött érte a fagyos fogú félelem, de ő túlélte a jégcsapok tőrdöféseit. Aztán egy májusi napon kiemelte fejét és szétnyújtóztatott ágain már nemcsak néhány levél, hanem egy apró virág is kibomlott. Ezen a napon rovarzsongással körül muzsikálta, büszkeséggel cirógatta, szellőhintán ringatta, ünnepelte a közelgő Nyár.
A hölgyet a szemközti idősotthon ablakában is ezen a napon vette észre. A néni bizonytalanul felemelte a kezét és végig simította kontyba fogott, ezüst haját, aztán kinyitotta a vasrácsos ablakot és beszélni kezdett a csemetéhez, aki duruzsoló, kedves hangját valahogy azonnal megértette.
-Ó! Te szegény kis ecetfa!
A fácska elbizonytalanodott. Pont most látja valaki szánalomra méltónak, mikor pár perce még létezése csúcsán érezte magát?!
-Mi lesz veled ott, a tetőcserepek között? Meddig maradhatsz így életben?!
Eddig génjeiben azt érezte, hogy száz hideg telet is túlélhet, de ahogy most szétnézett, megvilágosodott a szörnyű valóság. Távolabb álló testvérei a barna termőföldbe fúrták gyökereiket, míg ő csak a két cserép között összegyűlt hordalékba kapaszkodhatott.
Boris néni utólag már nagyon sajnálta, hogy felülírta valósággal a boldog tudatlanságát. Minden reggel az első pillantása az övé volt. Az ablakhoz ült és órákon át mesélt neki:
Özv. Takács Istvánné született Béres Borbála egy tanyán nőtt fel. Gyermekként mire felébredt – pedig akkoriban korán keltek a gyerekek is – mindig be volt fűtve a rózsamintás sparheltbe, melynek platniján édesanyja lángost sütött, vagy kenyeret pirított. Mesélt arról a Szent István napi bálról, amikor először érezte meg magán István szerelemtől lángoló tekintetét. Mesélt az első csókról, ölelésről. A behívó miatti gyors házasságkötésről. Aztán elmesélte, hogy 1942. február 3-én álmot látott. A férje, István repült be az ablakon egyenruhában. Bár a tábori sapkája már szemernyővel ellátott volt, de acélkékszemében mégis kedvesen csillant meg a táncoló gyertyafénye, melyet Boris pazarlóan égve felejtett.
-Édes Boriskám! – súgta és az ágya szélére ült.
-Drágám! – suttogta álmában boldogan – Ölelj át!
-Nem tehetem! Nem akarom összevérezni a pendelyed.
-Drágám! Ugye nem? – sírt fel hangosan Boris, de már tudta a választ. István mellkasán, pont a szívénél egy tenyérnyi vérfolt ölelte körül az egyenruha golyó ütötte szakadását.
-Eljöttem még elmondani, hogy mindennél jobban szerettelek. Még a hazámnál is, amelyért meghaltam.
Hirtelen huzat támadt, a gyertya lángja kialudt. Boris zakatoló szívvel ült fel a nyikorgó rugójú sezlonon. Torkát marta a kialudt gyertya égett faggyú füstje, párnája nedves volt a könnyektől.
István az esküvőjük másnapján bevonult. Neki nem sikerült teherbe esnie a nászéjszakán. Egyedül maradt a körgangos pesti lakásban. Falusi lányként nehezen szokta meg a fővárosi életet. Nővérként helyezkedett el, sokat dolgozott a közeli kórházban. Néha arra gondolt, visszamegy a szüleihez a tanyára. De nem tehette, mert eddig úgy érezte, ha elég erősen várja Istvánt az otthonukban, vissza fog térni hozzá. Az álom másnapján azonban jelentkezett a Vöröskereszthez, frontszolgálatra. Nem akarta megvárni, hogy jöjjön Tóni bácsi – a sánta postás – azzal a levéllel…
Sajnos sohasem tudta meg, hogy mi történt igaziból Istvánnal. Sem az elesettek, sem a hadifoglyok között nem szerepelt a neve, eltűntként rögzítették a nyilvántartásokban. Így Boriska örökké várhatta őt. Betegeket ápolt a frontkórházban, aztán hazatért és folytatta tovább a civil kórházakban.
1971. december 26-án – pont szeretett Istvánja névnapján – délutános műszak után hazaindult. A kórház kapuja előtti sötét részen megbotlott valamiben.
-„Mi lehet ez?!” – kérdezte bosszúsan, de egy újszülött sírása hangzott fel a hideg éjszakában. A kopott mózeskosárban egy egészséges kisfiút talált. Szívszakadva visszarohant a félig kihűlt gyermekkel az újszülött osztályra. Szerencsére nem történt baj, idejében találta meg a csecsemőt, akit kórházi szokás szerint Istvánnak neveztek el. Mivel Boris biztosan tudta, hogy szeretett Istvánja küldte neki a fiút, hogy ne legyen tovább egyedül, minden követ megmozgatott, így sikerült örökbe fogadnia a legszebb karácsonyi ajándékát. Döntésében sosem csalódott, nagy szeretetben nevelte fel ifj. Takács Istvánként a talált gyermeket. A fia már maholnap ötven éves lesz, de minden héten kétszer is meglátogatja unokájával, Bencével, aki tűzoltó lett.
Aztán egy nap elmondta azt is Boris néni, hogy a következő napon 100 éves lesz, és ebből az alkalomból az idősotthonban óriási ünnepséget rendeznek a tiszteletére. A fia, unokája, az intézet igazgatója is többször kérdezte, hogy mit szeretne ajándékba kapni. Elmondta nekik, hogy ő már csak egy dolgot szeretne. Ezt az utolsó kívánságot egy lepecsételt borítékban helyezte el, melyre az volt ráírva „halálom napján felbontandó”. Mindhárman megígérték látatlanul, hogy mindenképp teljesítik a kérését. Nem sejthette Boriska néni, hogy még egy hét sem telik el a születésnapja megünneplése után, s ő végre elindulhat egész életében hiányolt férjét, Istvánt megkeresni.
A temetés előtti napon az otthon idősei mind az épület jobb szárnyában lévő ablakokhoz sereglettek.
Bence, a fiatal és ügyes tűzoltó bajtársaival a magas épület tetejére mászott. Erős kötéllel tartották, amíg a kis ecetfát gyökerestől kivette a legszélső két cserép közül.
Néhányan furcsállták, hogy a szinte szentként tisztelt Takács Istvánné született Béres Borbála temetésén – külön temetőgondnoki engedéllyel – a sírjára ültették a kis ecetfát, majd száz évre megváltották a sírhelyet a fának is a temető sarkában lévő hanton.
Mire az őszi szél suhogva sodorta az ecetfa lehulló, sárga leveleit, Boris néni tovább mesélt neki. A nagy találkozásról Istvánnal, az örökkévaló fényességben.

“Hulló levelek: Tizenötödik történet: Ecetfa” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Nem gondoltam volna, hogy az Ecetfa cím ilyen megható, szép történetet rejt. gratulálok Fgy

  2. Kedves Erzsike! Ez egy gyönyörű történet, könnyeket csalt szemembe. Nem tudom, hogy igaz-e, vagy csupán részben, de nagyon örülök, hogy olvashattam. Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!