Hulló levelek: Negyedik történet

Feri a reggeli csipák kitörlése után hiába leskelődött az ablakfüggöny mögül, az egyhangú, álmos városra valamiféle szenny ereszkedett, ködlepelbe burkolózott szégyenlősen. A közeli hegyek felől az örvénylő sűrű porfelhő a gyanútlan házak tetőcserepeit, az omladozó tornyokat is bevonta, lassan szétfolyt az utcákon, könyörtelenül rárakódott az autókra, a babakocsikra, a nyiladozó árvácskákra, a száradó ruhákra, a zsalugáterek lécein fekete homokréteg csikorgott. A faleveleket, a csivitelő madarak szárnyait vékony szürke lepellel borította be, a korai napfény sejtelmes párába olvadt. Orrfacsaró szag terjengett, a kellemetlen szellő a szúrós, szitáló szutykot a polgárokra szórta, az inggallérokon nyirkos porpamacs szürkéllett, nehezen viselték, hangosan krákogtak, szédelegve szentségeltek magukban. A szemcsék behatoltak a legkisebb pórusokba, befészkelték magukat a legapróbb zugokba is, eltömték még az eszmék szabad folyását is.
A legkellemetlenebb megrázkódtatást mégis a település szélén az évszázados, legendás „dinnyefa” okozta, amire oly büszke volt a helyi népek apraja-nagyja. Éppen a kis kápolna mellett állt, túlnőtte még annak a csúcsát is, kopár lombkoronája emelkedett föléje, csupán néhány zöld levél ringatózott még a hullámszerűen érkező őszi szélben.
– Na, annak olyan édesek és óriásiak a bogyói, hogy szerencsétlen kofák a piacon hoppon maradnak, mikor azok teremnek, mindenki oda jár falatozni. Olyan cukrosak azok a hatalmas kék ringlók, mint a teli mézes bödön a babám ágyában – somolygott a fiú a kavargó levegőben a hulló falevelek között imbolyogva, a már korábban a földre pottyant gyümölcsök között válogatva.
Ám ágai egyetlen viharos éjszaka alatt elszáradtak, a törzs elkorhadt, nyilvánvalóan a haláltusáját vívta. Feri agytekervényei valamiféle jajgatást fogtak fel, a beteg fa reménytelen küzdelmét az elmúlással. Mintha meg is dőlt volna kissé, az ismeretlen-becsületes polgármestert illusztráló gránit-emlékművet célba véve. A távolban felvonyított egy házőrző eb, szélroham söpört végig az erdőn: megroppantak a növények, a forgatag az utolsó levelet is lekaszabolta a ringlófa csúcsáról. Ott állt magányosan, teljesen kopaszon, mögötte villámok hasították a ropogó eget, zápor zúdult a kis kápolnára, a fakereszt ledőlve szakította át a vékony tetőt, bömbölt a föld, recsegett a gigászi fa, kiszállt belőle a lélek. A keservesen bongó bronzharang elnémult, visszaadta a csendet a csendnek.
A fiú visszabotorkált inkább a kisváros központjába, ahol azonban már nyoma sem volt a közeli forgószélnek, a városlakók majd’ mindannyian a közeli megagyárba siettek: fiatalok, öregek, nők, férfiak. Üveges, fénytelen tekintetükből szolgai alázat tükröződött. Csak a keselyűtekintetű piaci árusok, a mocsokban fetrengő hajléktalanok, a göcsörtös botra támaszkodó, és zsíros kalapjukba kis alamizsnáért fohászkodó koldusok, az éjszakából hazaténfergő kifestett, duzzadt ajkú, a női varázsuk oltárján már alaposan túljutott erényes örömlányok, a reszkető kezeikkel minden szilárd tárgyban megkapaszkodni próbáló, fakó szemű, tántorgó részegek, és a márványarcú beteg gyermekek rekedtek kívül. A munkába igyekvő elmosódott alakok lomhán vonultak el mellettük, ügyet se véve semmiről, csupán néhány merész pillantás esett a gallérok mögül. Kifejezéstelen, unalmas arcok suhantak tova szorosan egymást követve.
Ugyanakkor a belvárosi parkot perzselő szenvedélyek uralták: a padon a fiú és a lány forró csókban egyesült, színes szalag fonta körbe remegő testüket, észre sem vették a hajnal első pírját, miközben körülöttük a por lassan teljesen belepte a parkot, a várost, a világot.