Sose késő

Salánki Anikó: Sose késő

Először nem is ő ütött, de ezt hiába magyarázta a rendőrségen, látszott rajtuk, eldöntötték, hogy mivel volt már büntetve, egy szava se lehet igaz. Vele szemben ketten ültek, és csak bólogattak, egyikük civilben volt, fehér inge úgy ragyogott, mint húsvétkor a pap stólája. Még a szőke hajú, kontyos nő, aki jegyzőkönyvet írt, még annak is úgy járt a feje le-föl, mint a fater első kocsijában, a Trabantban a kalaptartón a bólogató kutyáé. Ő sokáig azt hitte, tartozéka a kocsinak, mert mindegyikben látott, s amikor a bátyja kiröhögte, hogy lehet ennyire hülye valaki, ő orvul behúzott neki, persze jóval erősebb volt nála, meg öt évvel idősebb, jó hogy aztán laposra verte a kert hátuljában. Apja meg, amikor sírva odament hozzá és mutatta a sebeit, kiköpött oldalra, és azt dünnyögte, hogy tényleg hülye, ha nem tudja felmérni az erőviszonyokat. Na, az biztos, hogy ebben az egyben az öregnek igaza volt, mert ha bedurrant az agya, nem nézte, hányan állnak vele szemben, ütött, mint a pataki harang.
Volt vagy négy szakmája, a munkát sose kerülte, de ha valaki ferdén nézett rá, pláne ha utasítgatni akarták, megmagyarázni, hogy csinálja, meg magas lóról szónokolni kezdett neki valami kis mitugrász technikus, akkor fogta magát, meg se állt a munkaügyi osztályig. Abban az időben, mikor ő kezdett, még így hívták, most meg fene tudja, van valami flancos neve, de már rég nem érdekelte. Szóval az elején ilyenkor kikérte a munkakönyvét, leszámolt a szerszámokkal, másnap már el is helyezkedett. Akkoriban örültek, ha egy melós benyitott a gyárkapun, nem ilyen káefték, meg béték voltak, ahol mindenki pr menedzser, meg csak a gombot kell nyomkodni. Ő jó esztergályos volt, a lakatos munka se állt tőle messze, meg nem kellett neki sokat beszélni, eligazodott a bonyolultabb rajzokon is.
Sokáig nem volt meló nélkül egy napig se, leszámítva azokat a hónapokat, amikor az állam vendégszeretetét élvezte. Javítóban is volt, egy lány miatt. Szép volt – gondolta, és kicsit megnyalta a száját. Táncba vitte, duruzsolt neki, az meg csak nevetett, húzkodta a vállát, engedte, hogy amikor lassúztak, belecsókoljon a nyakába. Aztán már a padlón feküdt, egy nagy benga katonagyerek meg csépelte, ahol érte, hogy mit akar az ő menyasszonyától. A zene is elhallgatott, a kör tágult, az a lány meg csak állt, és mosolyogva figyelte, hogy most ugyan mi lesz. Élvezte, nézett körül nagy büszkén, hogy folyik érte a harc. Az utca nevelte, mert a fater meg a bátyja lelépett, Bécsbe mentek ki busszal valami meccsre, és elfelejtettek visszajönni. Az anyja egész nap varrt, hétvégén meg maszekolt, hogy megéljenek. Arra már nem volt ereje, meg ideje se, hogy őt pátyolgassa. Az iskolát unta, barátja nem volt, a bandákat kerülte, mert azok hol egymást gyepálták, hol belevitték egymást mindenféle felesleges balhéba. Betörtek a kultúrba néhány üveg vodkáért, meg elvették a Sántaszabó összekuporgatott koldusfilléreit. Mi lett? Ő került ki győztesen, és fél évig Tökölön élt, az anyja meg odaköltözött a bicegős vasutashoz, úgyhogy amikor kijött, nem volt hova mennie.
Valahogy elvégezte az általánost, bár annyira utálta, hogy minden napot gyomorfájással kezdett, de a technika az jó volt, meg a testnevelés is.
A történelem meg mint a mese, azt szerette hallgatni. A szakmunkást neki találták ki, rögtön az elején élvezte a szakmai órákat meg a gyakorlatot is, a többin meg átevickélt, akkoriban ennyi elég volt a boldoguláshoz. Persze most, hogy közeledik a hatodik ikszhez – ez is milyen fogalom, fene tudja, milyen lila lelkületű okostóbiás találta ki -, ideje lenne átgondolni, hogy is legyen. A papírt aláírta, hogy hibásnak érzi magát, de nem ő ütött először, az a nagyhangú erőpólós borította ki a gitáros srác előtt álló dobozból az aprót. Ő csak szólt neki, akkor még udvariasan, hogy ezt talán nem kéne, az meg már ugrott is. Nem hagyta magát, kivédte azt az ócska lengőt, és kifektette a gyereket, de nem lett baja, valaki mentőt hívott, a rendőrök is jöttek, de ő nem ment sehova, nem tart ő a hatóságtól, pláne hogy neki van igaza. Ennyi volt. A civil ruhás tovább csóválta a fejét, hogy lehetne már annyi esze, hogy elkerülje a balhékat, más ilyen idős korában már az unokáival játszik. Na, ez a megjegyzés aztán telibe találta. Unoka! Még gyereke se volt, felesége se, sose nősült meg.
Persze voltak nők, akik rövidebb-hosszabb időre hozzá csapódtak, de egyik se komoly. Egyszer, még alig volt húsz, el akarta venni a pék lányát, de az egy lapáttal kergette ki az utcából, a háta hetekig sajgott, a büszkesége meg romokban hevert, mert a pék öreg volt, kövér és karika lábú, de olyan bitang nagyokat tudott ütni, a karja mint a vas. A haverok hetekig ezzel cukkolták, el is maradt a kocsmából, amúgy se volt italos sose, csak a beszélgetések meg a nagy röhögések miatt járt le a „Kétlépcsősbe”.
Amikor kilépett a rendőrség épületéből, úgy csapta meg a hőség, hogy egy pillanatra megszédült, piros karikák kezdtek ugrálni a szeme előtt. Elvánszorgott a parkig, a nyomós kútból vizet fröcskölt az arcára, és lerogyott egy agyonfarigcsált, színét vesztett padra. Egy kis árnyék vetődött rá, óvatosan felnézett, a feje mint egy dagadt cipó, úgy billegett a nyakán. Egy kislány állt előtte, maszatos kezében fagylaltot tartott, és komolyan nézett rá. – Kérsz? – nyújtotta felé a tölcsért, de ő csak legyintett. Egy idősebb nő jött feléjük, szemében kíváncsiságot látott meg talán szánalmat. Leült mellé a padra, kis távolságot tartva, ölébe vonta a kislányt. – Rosszul van? – kérdezte halkan. Nemet intett, aztán valahogy kibukott belőle, hogy most jött a rendőrségről, jegyzőkönyvezték, meg majd várhatja, mire ítélik, meg a verekedést is elmondta, két nagy öklét felemelte, aztán mint haszontalan tárgyakat, leejtette kopott nadrágjára. A kicsit őszes, régies kontyba fogott hajú nő figyelmesen hallgatta, a kislány a tölcsérből apró darabokat tört le, és dobálta a köréjük gyűlő galamboknak.
A közeli templom harangja delet kongatott. Megkordult a gyomra, a nő halkan elnevette magát.
– Van itt a közelben egy olcsó hely, de jól főznek, mi Marikával ott szoktunk ebédelni, kettőnknek elég egy adag. Ha gondolja, mehetünk együtt.
– Így kezdődött, ilyen egyszerűen, az első közös ebéddel. Töltött paprikát rendeltünk, két adagot.
Tíz év telt el azóta, betöltöttem a hetvenet is – mesélte a hófehér hajú férfi, és fürgén felpattant a padról. A park kavicsos ösvényén magas, farmerruhás lány jött, kezében fonott kosár, mellette egy kontyos, alacsony asszony. Integettek, és hangosan kacagni kezdtek valamin. – Marika jövőre már érettségizik, együtt neveltük a nagyanyjával. Az öreg kicsit bicegve sietett feléjük, épp csak visszapillantott a padon üldögélő alkalmi hallgatójára. Valahonnan olyan ismerős – futott át rajta a gondolat, s egy kósza pillanatra megjelent előtte a rendőrség, meg a fehér inges civil képe. Biztos csak az ing miatt. Az ismeretlen felemelte a kezét, és mosolygott.