Az aranyhal

I. Azt kívánom, hogy…

L. István, foglalkozását tekintve munkanélküli, mint sok hozzá hasonló dolgos ember, elvesztette az állását, amikor cégét bezárták. Szegény ember sokáig azt hitte, hogy onnan fog nyugdíjba vonulni, de sajnos az ország gazdasági helyzetének nem annyira pozitív – inkább negatívnak mondható – alakulása miatt ez nem így történt.

Ez a szorgalmas – természetesen nem minden hibától mentes – férfiú épp ütött-kopott Trabantjába próbált életet lehelni, mikor megjelent felesége, Gizike, kezében egy tál frissensült pogácsával.
– Pista! Ezt is vidd magaddal! Neked is enned kell, nem csak a halaknak.
– Jól van, add csak ide! Jó lesz a bor mellé, kísérőnek.
– Aztán ne sokat igyál, mert a végén te mégy a halakhoz, nem azok hozzád!
Meg kell hagyni, Pecás Pityu –a faluban csak így emlegették- sosem vetette meg a szőlő eme nemes, folyékony formáját, főleg mióta a válság átmeneti megoldását a kocsma jelentette a falu legtöbb lakója számára. Előfordult, hogy hazafelé a Trabival többet kanyargott, mint azt az út indokolta volna, de szerencsére az autónak ritkán nevezett csodajárgány már nem ment gyorsabban, mint egy átlagos bicikli.
Végre felköhögött a motor, a kaszni pedig –már, amit a rozsda még meghagyott belőle- rázkódni kezdett. A csomagtartóban csakúgy táncoltak a pecabotok, a kukacok pedig úgy ficánkoltak, mintha újra életre keltek volna. Az ’ autó’ végre megmozdult és gurulni kezdett. Pityu még odakiabált a nejének:
– Készülj, Gizus! Ma úgy érzem jó fogás várható.
Ezután lassan eltűnt a kipufogó korántsem kellemes hangjával kísért füstfelhőben.

Amikor a tóhoz ért örömmel látta, hogy kedvenc helyén még senki nem vert tanyát. Komótosan kipakolta felszerelését, elhelyezte a botokat, ahogy azt mindig is szokta, majd beszórta a csalit. Mindezek után, mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen leült kezében egy pogácsával és beleharapott. Hogy jobban csússzon elővette a flaska bort és meghúzta, aztán még egyszer –csak az íze kedvéért-, majd még egyszer, és így tovább… Hirtelen az egyik zsineg megrándult. Oda akart ugrani, de az egyenetlen talajnak –vagy a bornak- köszönhetően megbotlott és elterült a stégen, hogy a feje már a víz fölébe ért. Ekkor látta meg a zsineg végén ficánkoló valamit, ami szinte elvakította. Ami még ennél is furcsább volt, úgy tűnt a valami beszél hozzá:
– Kérlek szépen jó ember, hagyj elmennem! Nem bánod meg.
Pecásunknak sem kellett több. Előkapta a bicskáját, amivel villámgyorsan elvágta a zsineget. A fénylő micsoda eltűnt, ám pár pillanat múlva az orra előtt újra előbukkant, most már jól láthatóan. Egy aranyszínű halacska volt, aki ismét megszólította:
– Mivel ilyen jó voltál hozzám, teljesítem három kívánságodat. Mondd hát az elsőt!

Pityu, aki már régóta nem hitt a mesékben –érthető, hisz négyévente újabb és újabb mézes madzagot húztak el az orra előtt, minekutána neki többnyire csak a madzag jutott- úgy meglepődött, hogy még a száját is eltátotta, hang azonban nem jött ki a torkán. Felocsúdva első ámulatából végül úgy gondolta, miért ne próbálhatná meg. Vesztenivalója már rég nem volt, így hát a nekiveselkedett és kívánt:
– Politikus szeretnék lenni!
Most a hal tátotta el a száját. Ilyet még soha senki nem kért tőle, pedig a világ számtalan vizében teljesített már sok jó szolgálatot. Végül nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze:
– Miért ezt kívántad?
Pecás Pityu pedig elmagyarázta:
– Szeretnék szép, nagy házban élni, jó autóval járni és egy gyönyörű nőt magam mellett tudni, akivel utazgathatok kedvemre a világban. Mindehhez olyan állásra lenne szükségem, ahol nem szakadok meg a munkába, mégis jól fizetnek. Nem akartam elpazarolni az összes kívánságomat, mert sose tudni, mit hoz a jövő. Így viszont egy füst alatt megvalósul minden, amire pillanatnyilag vágyom.
Az aranyhal – még mindig tátott szájjal- végighallgatta, majd ennyit mondott:
– Zseniális!

A kívánság teljesült.

II. A kívánság ára

L. István politikai karrierje töretlenül ívelt felfelé – egy darabig. Egészen addig a pontig, mikor is olyan döntést kellett hoznia, amit már nem bírt el a lelkiismerete. Hogy mi történt?

Egyik nap, amint baktatott felfelé a lépcsőn, az aznapra tervezett szavazásnak már a gondolatától felfordult a gyomra. Úgy érezte, mintha egy mázsás követ kellene a hátán cipelnie, valamint háborgó tenger lenne a lelke helyén. Már az elején, a témafelvetés pillanatában, megfordult vele a világ. Akkor először, nem csupán nem értett egyet az előterjesztéssel, de egyenesen ellenezte azt. Fel is szólalt az ügy kapcsán:
– Ugye nem gondolják komolyan, hogy elvehetik az emberektől, amit évek hosszú sora alatt összekuporgattak?! Ez olyan, mintha ellopnák azt a pénzt, amiért mások megdolgoztak, hogy félre tudják tenni szükség idejére. Mi történik itt? Hova kerültem?
Sajnos kevés támogatóra lelt – vagy ha többen voltak, nem adtak hangot nemtetszésüknek. Amikor látta, hogy a többség nem akar (vagy bizonyos egyéni érdekek miatt nem mer) az indítvány ellen lázadni, rájött, egy járható út maradt:
– Rendeljenek el népszavazást!
Úgy gondolta, most sokkal nagyobb a tét, mint rongyos 300.-Ft (ami bármily csekélynek tűnt is, talán kihúzhatta volna a szarból az egészségügyet) és ha akkor működött, most is sikerülhet. Sajnos nem így lett. Nem értette. Ezek szerint ezen ’ felsőbbrendű’, kivételes lényeknek nincs is szükségük erre a pénzre. Vajon annyi van nekik, amiből rokonaiknak, ismerőseiknek, barátaiknak is jut majd szükség esetén? Hogy is van ez? Ja, és ki ad majd a többi embernek?

L. István, alias Pecás Pityu, ezen gondolatok súlya alatt görnyedve baktatott tovább a lépcsősoron fölfelé, amikor eszébe jutott az aranyhal. Nyomban sarkon fordult és futni kezdett. Lerohant a hallba, ki a kapun, beugrott a legújabb autójába és elhajtott. Meg sem állt a villáig – háznak nevezni lealacsonyító lenne azt a csúcs modern építészeti megoldásokkal tarkított monumentális építményt, melyben lakott. Felmászott a padlásra, kibányászta ütött-kopott horgászfelszerelését, majd elviharzott. A tóhoz érve megállapította, hogy minden olyan, ahogy emlékében őrizte. A part üres volt és kissé gazos. A régi stéghez ment, fogta a botot, a csalit, bedobta a zsineget és feszülten várt.
Kis idő múlva aranyló fénnyel előbukkant a halacska – épp úgy, mint annak idején. Úgy tűnt kissé csodálkozva néz rá, majd megszólalt:
– Úgy látom eljött a második kívánság ideje. Mi legyen az?
Pityu elmesélte mi történt vele, milyen eszmékkel azonosuló emberek veszik körül és elpanaszolta azt is, ami miatt úgy érezte nincs más megoldás, minthogy idejön:
– Hiányzik döntéseikből az emberség, az együttérzés, a jóság. Ahelyett, hogy jóra fordítanák, jól használnák a tudást és a hatalmat, amit kaptak, boldogtalanná teszik az ország népét és bizonytalanná a jövőt. Ahelyett, hogy adnának, egyre többet és többet vesznek el azoktól, akiknek így is kevés van.
Az aranyhal hallgatta, majd halkan megjegyezte:
– Megértetted végre a lényeget. Az emberi önzésnél nincs erősebb érzés a világon.
István hosszasan morfondírozott, majd kimondta:
– Azt kívánom, legyen minden ember jó!
A halacska úgy tűnt nyelt egyet, majd szomorúan így szólt:
– Sajnos ezt nem tudom teljesíteni.
Pityu döbbenten meredt rá és elcsukló hangon kérdezte:
– Hogyhogy?
– Az emberi természetet nem áll módomban megváltoztatni. Jobbá csakis úgy válhatnak, ha egymásra és önmagukra hatva fejlődnek. Minden egyes egyednek meg kell vívnia a saját harcát, szűk vagy tágabb környezetével. Apránként, kis lépésekkel haladva lehet jobbá tenni a világot. Egyetlen kívánságod maradt. Jól gondold át, mi legyen az. Nos?
L. István úgy érezte nincs tovább, az utolsó reménysugár is kialudni látszott. Csalódottan ült a tóparton és csak bámult maga elé, mintha a hal ott se lenne. Magkapott mindent, amire vágyott, mégis boldogtalannak érezte magát… Most értette meg, hogy ő is önző módon kívánt, sutba dobva mindenkit, aki körülvette, szerette – Gizust, a barátokat, a falubelieket. Eszébe jutott a Trabi, a pecázás. Nagyot sóhajtott:
– Bárcsak visszakapnám őket!

– Pityu! Pityu! Hinnye, mi történt? Csak nem elestél, komám? Gizike kért, nézzem már meg, mi van veled. Aggódott, mert oly soká maradtál el.
Pecás Pityu kinyitotta a szemét. Nyomban a fejéhez kapott, amin egy jókora dudort tapintottak ujjai. Hirtelen a vízre meredt. A tó nyugodt volt, az egyetlen dolog, amit látott benne saját tükörképe volt. Felnézett. Vince, a szomszédból, figyelte aggódó tekintettel, majd óvatosan noszogatni kezdte:
– Na, gyere már! Fel tudsz állni? Jól beverhetted a fejed. Majd átmegyünk Kocsis dokihoz. Ő majd megvizsgál, nincs-e valami bajod. Van egy jó hírem a számodra – ezért is mentem át hozzátok. Szóltak, hogy kellene valaki, aki rendben tartja tavat, meg a környezetét. Olyan ember, aki konyít is a dolgokhoz, oda tud figyelni a horgászokra is, no meg helybéli az illető. Rögtön rád gondoltam, így beajánlottalak. Holnap várnak megbeszélni a részleteket a munkával kapcsolatban.
Miközben közölte a jó hírt, Vince besegítette barátját a kocsinak alig nevezhető járgányába, a Trabiba, és zötyögve, pöfögve elindultak hazafelé.

“Az aranyhal” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!