DOBERDÓI KENYÉRSZEGÉS

Varjú Zoltán
DOBERDÓI KENYÉRSZEGÉS

Közel tizenöt évvel ezelőtt, Budapestre tartottam Münchenből hazafelé vasúton, keleti pályaudvar úticéllal, ahol már vártak rám, hogy újabb százhúsz kilométert követően, végre hazaérjek a nagyjából nyolcórás vonatozás után. A hosszú út alatt, miután a magammal hozott munkaanyagot többször is átnyálaztam, dolgom végeztével a dossziékat visszaraktam a troilerembe, és egy ottfelejtett újságot lapozgatva, ráakadtam benne egy osztrák szakírónak a cikkére, amelyben hosszasan taglalta az első világháborúban történteket, azon belül, a német és osztrák haderő hadmozdulatait. Érdekes volt számomra az újságban leírt értekezés, teljesen a bűvkörébe ejtette a gondolataimat, egészen a bóbiskolásomig, és még azután az ébredésem pillanatáig, amely időtartam alatt, szinte visszarepített az időben ez az éber álomnak tűnő állapot, mint valami modernkori időutazót. És én hagytam, hadd sodorjon magával, hadd húzzon magába az örvénylő álom.

„Ma most is valahol, messze távol
Gyilkos fegyverek ropognak.
Némán és fájón, édesanya gyászol,
Míg mások sírnak-zokognak.

Sötét pincék dohos mélye rejti el
A szenvedés szörnyű szavát.
Megannyi fájdalom fejti fel
Rút gombolyagban, a vér szagát.

Ma újra, ott messze valahol távol,
Sírhelyet foglal a gonosz.
A háború bűzében sakál szimatol,
Érzi a jó, falni készül a rossz.

Sikoltva szülni fog ma a fájdalom,
Gyermeke lesz a félelem.
Ébredni kéne, tenni ellene – vállalom…
Az emberi lét, gyarló lételem.

Még látom a szikrát, azt, ami jó,
Szeretném hinni, hogy ez elég.
Nem lehet létünk céltalan-hiábavaló,

Minden jó tett és kimondott szó…
Legyen hát elég, mert a világunk felég
És szemfödél lészen a jó takaró!”
( *1.)

Már jó ideje tartott az Európa nyakába szakadt világégés első évét maga mögött hagyó borzalmak sora, amelyben nehéz lenne megfejteni a kicsiny országunk valós szerepét, valós felelősségét, és annak a ránk mért, máig ható következményeit, amikor Olaszország 1915. május 23-án hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. A célja az volt ezzel, hogy mélyen benyomuljon azokra a területekre, amelyeket az 1915. április 26-án megkötött londoni egyezményben foglaltak garantáltak a számára. Az olasz támadás egyik iránya, a Júliai-Alpok és az Isonzó folyó volt. Az olasz haditervek szerint az Isonzó felé támadó olasz hadsereg a folyó átlépését követően, két részre válik, majd az egyik hadtest, folytatva útját Karintiának, a Dráva felé nyomul, amíg a másik, a tervek szerint délre halad tovább, Trieszt és az isztriai-partvidék irányába. Azonban az olasz támadás 1915. június 23-án elakadt az Isonzó folyónál, mivel a Monarchia a keleti frontról és a Balkánról csapatokat küldött a térségbe. Emellett az olasz katonai stratégiai tervezés, teljesen elhibázottnak bizonyult, mivel egyáltalán nem számoltak a terepviszonyokkal, így az előre nyomulásukat, nemcsak a Monarchia hadserege, hanem az időjárás és a rendkívül magas hegyvidék is roppantmód nehezítette. Az olasz támadás lendülete 1915 közepére megtorpant, relatív, teljesen megfeneklett, és a nyugati fronthoz hasonló állóháborúvá alakult át. 1915-ben, négy nagyobb támadás történt az Isonzó partján, de mivel egyik támadás sem érte el a kitűzött célját, mind Olaszország, mind a Monarchia csapatai, felkészültek egy hosszan tartó, véres háborúskodásra.
Eközben odahaza, az akkori vezetői a világ országainak, folyamatos vitákban győzködték egymást a háború szükségességéről, azt gondolván, hogy zsebükben a bölcsek köve, ami által, felhatalmazva érezték magukat, mindenki, és mindenekfelett. Nem számított nekik semmi, sem ember, sem Isten, sem az, ha miattuk felég a világ, csupán a világhatalmi érdekek érvényesüljenek a saját érdekeikkel, kart karba öltve. Szépen, lassan, már nem maradt a világ egyetlen szegletében sem olyan hely, amit ne érintett volna meg a háború szele.

„Te csak addig örülj politikus,
Amíg némák maradnak az ágyúk
És hallgatnak a fegyverek.
Bevetett paplan őrzi álmuk,
Labda pattan és hintán perdül,
Minden boldog kisgyerek.

Te csak addig örülj politikus,
Míg a játszótéren, jó kedv a csevej
És felhőtlen száll a kacagás.
Amíg nem öli meg a csendet
A sötét lelkű gyilkos gyász,
Nem töri meg a fegyverropogás.

Te csak addig örülj politikus,
Amíg nem szárad rá a kezedre,
Az ártatlanok kiontott vére.
Amíg a harminc ezüst – a jussod! –
Nem költöd el hasztalan,
Jelöletlen sírú katonatemetésre.

Te csak addig örülj politikus,
Amíg az írástudó tehozzád kiált,
Hogy; – Jól vigyázz és ne hibázz!
Mert lesz idő, amikorra késő
És gonosz démonjaid közt,
Megváltást már nem találsz!

…és ha egyszer majd a költő,
Miközben Isten előtt leborulva térdepel,
Botor módon téged kérdez, szót emel;
Mondd, a költőt itt, lelövik ugye?
De hiába is kérdezné bárkitől,
A puskacsövek végén, senki sem felel!”
(*2.)

Kicsit elidőzve és visszatérve a kezdetekhez, a Szarajevói merénylet a Monarchia trónörököse ellen, kirobbantott egy olyan nagyságrendű világégést, amely teljesen átalakította az emberek elképzelését az addigi hadviselés szörnyűségeiről. Elhangzott az agg királyunk ajkán, eme néhány szó: „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam!” – majd napok múltán, már egész Európa lángokban állt. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege, megkezdte első hadmozdulatait és felvonult a seregeivel Szerbia ellen, majd ezt követte nem sokkal később válaszul, az orosz hadüzenet. Megszólaltak a fegyverek, hogy éveken át szedjék az áldozataikat, hogy a kaszás mély rendeket vághasson a katonák sorai közt, családok és nemzetek életét, fenekestül felforgatva mindörökre.
Mindannyian hősök voltak, akik mint hivatásos, tényleges katonák álltak fegyverben, de semmivel sem maradtak el mögöttük azok sem, akiket a családjuk mellől szólított fegyverbe a szülőföld iránti kötelesség. Az első hívó szóra, a családapák könnyezve búcsúztak el a hitvesüktől, a gyermekeiktől, a szülőktől, a testvérektől, a barátoktól, és az ismerősöktől. Szépen, lassan, elcsendesedett a termelő munka, kiürültek a hivatalok, elhallgattak a gyárak, a műhelyek, sőt, idővel az iskolapadok is gyérebbé váltak. Mindenhonnan szüksége lett a hazának a katonákra! Ők meg mentek számolatlan, fáradtságot és félelmet nem ismerve, egy nagy, egy szent célért, a zászló és a haza becsületéért. Mentek önként, mentek hittel és becsülettel a vágóhídra, ahonnan sokuknak, már nem volt többé visszatérés. Megözvegyült hitvesek, elárvult gyermekek sora maradt hátra, kimondhatatlan és leírhatatlan fájdalomba zárt visszaemlékezések pillanatainak a töredékei közt, amit az elmúlt század sem volt képes tompítani. A „Nagy háborút” követő háborúk szörnyűségei, csupáncsak abban erősítették meg az emberiséget, hogy a történelem, mindig megismétli önmagát, és a zsigerek mélyéig égetve, bebizonyította: – Az ember, az embernek farkasa!

„Mikor kínok között hittem,
Nagyobb fájdalom már,
Ördög tudja nincsen.
Akkor hangos némasággal…
Elhagyott az Isten.

Elhagyott az Isten,
Minden miben hittem…
Hogy újra rátaláljak,
Lassú fájdalommal,
Múljon el a bánat.

Múljon el csak minden,
Hagyjon újra hinnem;
Nagyobb fájdalom már,
Ördög tudja nincsen…
Csak, ha újra elhagy Isten.”
(*3.)

Már a mozgósítás legelső napjaiban megélénkült az ország kaszárnyáinak a környékén az élet. A korareggeli vonatok, az estig érkező szerelvényekkel bezárólag, ezrével ontották a bevonulókat, míg a közeli településekről gyalogosan és szekereken özönlöttek a bevonuló férfiak. Szinte mindegyiküket elkísérte egy-egy hozzátartozója, volt, akit az édesanyja, volt, akit a felesége, esetleg a kedvese. Nemzeti színű szalagok lengtek a kalapokra, a ruhákra tűzve, széles, jókedvvel vonultak be a bakák, és hangos nótaszótól visszhangzottak az öreg kaszárnyák ablakai. Nem telt el huszonnégy óra sem, és menetre készen, felruházva masíroztak a századok a vasútállomásokra, ahová a város apraja-nagyja elkísérte a harcba induló katonákat. Virágos mezők nyíltak a vasúti kocsik oldalán, virágrengeteggel díszítve azok falát. Lelkesítő, bátorító és vigasztaló szavak szálltak ajkaktól ajkakig, itt-ott, szerelmes sóhajok, szerelmes ölelésbe zárták a karok a búcsú hangjait, amikor a peronok mellől kigördültek, az első háborús szerelvények a pályaudvarokról, ahonnan tovább utaztatták őket a harci felszerelésükért, majd azután, útnak indultak a számukra kijelölt állomáshelyeik felé.
Elszaladtak az évek, mint az ablakon át suhanó fáknak az árnyai a sínek mentén, mégsem lehetett látni a háború végét 1917 derekán, csupán annyi volt bizonyos, hogy beleszaladtunk a nyárba megint és a harcok, világszerte, semmit sem csillapodtak. Tizenkilenc évesen, engem sem került el a háború könyörtelen gépezete, amely a hasonló sorsú és korú fiatalokat terelte vágóhídra a harcok színterén, elelesett hősi áldozat, vagy hazatérő baka szerepkörébe kényszerülve. A Szerémségből kerültem besorozásra, onnan, többszöri átvezényléssel, végül a kijelölt bevetési területem, az odahaza „Doberdónak” nevezett állóháborúszóna lett, ahonnan a család a két testvérbátytól, számtalan információval gazdagodott azoknak a hazatérte után, akik az Isonzó partjainál folytatott harcokat, már több alkalommal maguk mögött hagyták, hogy újra és újra csatarendbe állítsák őket.
Két napja zötykölődtünk a síneken, számomra beláthatatlan távolságokat hagyva hátra a szülőföldemtől, ahonnan eddig, igen ritkán mozdultam ki, mivel nekem, Belgrád és Budapest jelentette a messzi távlatokat, amikor végre véget ért az út, legalábbis egyelőre. Akkor még, nem tudtam, hogy a ként gondolok vissza rá, bárcsak sose ért volna véget, bárcsak meg se történt volna az utazás, se velem, se másokkal, akiknek ez volt az utolsó útja a sírkeresztig, vagy jelöletlen sírboltozatban az ég alatt az otthonától messzi földek mélyén, amit ma, a zöldellő fű takar. Gyalogosan masíroztunk, teljes menetfelszereléssel, a távoli, rögtönzött kaszárnyának sem csúfolható sátrak tengeréig, amelyek hullámai a végtelenbe vesztek. Onnan pedig, amíg a szem ellátott, a katonák által felállított szögesdrótok és egyéb terepakadályok szabdalták a különböző harcállások területét, a környező hegyoldalakon és a fennsíkokon létesített lövészárkok barázdáival tarkítva, és elcsúfítva velük a meseszép hegyvidéket. Hegytetőről hegygerincre vezettek a végtelenbe szálló utak a felhők alatt, míg odafent, aranyló napsütésben izzott az azúrkék ég alja, ahonnan az alászálló, lágyan érintő szélkezek megsimogatták az arcomat, felszárítva róla a gyöngyöző verejtékemet. Isten, némán, megtört tekintettel nézett odafentről minket, csak hallgatott, várta, mikor ébred végre az öntudatára az ember, mikor éri fel ésszel, hogy amit a háborúskodással tesz, az nem szolgálhat tiszta célokat, nem hozhat semmi jót, csak fájdalom és begyógyíthatatlan sebek maradnak utána.
Megérkezésünk után, az eligazítást követően, sietve próbáltuk az ellátmányunkat magunkhoz venni, csupán az éhségünk és a szomjúságunk volt nagyobb a fáradtságunknál, ezért végtelen hálával és jóleső érzéssel foglaltunk helyet, hogy elfogyaszthassunk némi elemózsiát és vizet. Az egyik sátor előtt, az élelmet kiosztók mellett, „ételt szentelve” dobott keresztet egy falubéli baka, akivel együtt soroztak be, még hónapokkal ezelőtt. Széles mosollyal üdvözölve integetett, hogy menjek közelebb, majd erős kézfogással és baráti öleléssel köszöntött, látszott az őszinte öröm az arcán, ahogy megörült nekem. Maga mellé ültetett és faggatni kezdett az otthoniak felől kérdezgetve, mit tudok felőlük, írtak e, és ha írtak, mit, és mi van velük. Sietősen válaszolgattam a kérdésekre, mivel túl sok időnk, nem nagyon volt az eligazítás szerint, miközben még a magunkhoz vett ételnek sem láttunk neki, hogy csillapítsuk az éhségünket. A hátizsákomból elővettem egy vászondarabot és szépen, lassan, szinte áhítattal kicsomagoltam belőle, a négy napja készült, otthoni kezek kéznyomán készült kenyércipót. Mellkasomhoz emelve, a késemmel megszegtem a kenyeret és Sándor felé nyújtottam a levágott szeletet, mondván:
– Egyél Sándor, ez még hazai! Otthoni kezek csinálták, otthoni péknek a keze munkája a szeretetét sütötte belé! – szinte remegő kézzel vette el tőlem, és az arcához emelve magába lélegezte a kenyér illatát, majd rám nézett és csillogó szemekkel kérdezte: – Mondd, Mihály, eszünk mi még otthoni kalászból sült kenyeret? – a csillogó szempár és a kérdés, holtamig belém égett, sajnos Sándor, többé nem tért haza, csupán az emlékét hordoztam síromig, mint megannyi bajtársamét, akik örökre ott maradtak a messze-földön eltemetve, vagy jelöletlen síroknak a mélyén. Az ebéd végeztével, mentünk és tettük a dolgunkat, amit az eligazításunk szerint kiróttak ránk.
Mozgalmas hónapok teltek el a nyár folyamán, számtalan véres ütközet nyomta rá bélyegét a háborútól szenvedett katonák testére és lelkére egyaránt, kitörölhetetlenül. Többen voltak az elesett társaink, mint az a sokszor csak maroknyi túlélő, akik csupán hírmondói lehettek a véres harcoknak, a hazatértüket követően. Odahaza pedig a sajtóorgánumok, csak úgy öntötték magukból a hazafiasabbnál, hazafiasabb tudósításokat, alig-alig szorítkozva a súlyosan nyomasztó tények szörnyűségeire, amiben taglalhatták volna a háború kilátástalanságait. Mindössze eseményként kezelték a történteket, katonai veszteségnek és sikernek propagálva szállítottak híreket az olvasónak, amivel az emberek érzelmein keresztül próbáltak hiú reményeket táplálni, az akkor, már teljesen nyilvánvaló tényekről: – Ebben a háborúban, nincsenek nyertesek, csupáncsak melegágyat vetettünk az újabb, évszázados borzalmak sorának.
Néhány „Délmagyarország” újságcikk és néhány visszaemlékezés:
***
„A mikor elkiáltották: Jönnek a digóg! [sic!] – mindenki előrerohant, a parancsőrtisztek, tisztiszolgák, tábori csendőrök, telefonosok, röviden mindenki, a ki a zászlóaljparancsnokság földalatti helyiségében volt. […] ez az ötven ember Neményi hadnagy parancsnokságával ellenállhatatlan lendülettel ellentámadást kezdett és visszavette az olaszoktól az elfoglalt szakaszt.” – (Délmagyarország, 1917. június 9., p. 5.)
„Jamianotól délre félúton Monfalcone és Hermada között csapataink tervszerűen előkészített és keresztülvitt ellentámadással visszahódították jelentékeny részét azoknak az árkoknak, a melyeket az olaszok két hét elött ezen a szakaszon elfoglaltak. Hiába vetette harcba az ellenség gyalog és gépkocsikon tartalékait, hogy az elfoglalt területet ismét elragadja tőlünk nappal és éjjel tartó viaskodásban, amely ma reggel új olasz erősítések harcbavetése következtében a legnagyobb hevességre fokozódott, hőslelkű gyalogságunk az egész vonalon győztes maradt. Az ellenséget mindenütt visszavetettük. […] A VEZÉRKAR FÖNÖKE” – (Délmagyarország, 1917. június 6., p. 1.)
„A szegedi 46-sok verték vissza az olaszok legerősebb csapásait. – Az ellenség óriási erőfeszítés árán sem tudott áttörni. – Elkeseredett küzdelem a Karszton.” – (Délmagyarország, 1917. augusztus 23., p. 1.)
„Éjjel a bal szomszédot, a csata folyamán szokatlanul nagy vérveszteséget szenvedett 39. ezredet, a 43-asok felváltották. Ezzel az ellentámadásra a debreceni bakák harcsávjába rendelt két 46-os század is felszabadult. A 4. század – mint tudjuk – nem került tűzbe, hanem a Triest és a Schützen-dolinában tartalékként szerepelt s igy különösebb veszteséget nem is szenvedett. Annál gyászosabb volt a felváltáskor (24-én 3 h-kor) a Schützen-dolinába rendelt 2. század állapota; létszáma mindössze 29 főre rúgott. A századparancsnok jelentése szerint 6 legény hősi halált halt, 25 megsebesült, 52 pedig eltűnt. A legutóbbiakból a következő napokon 15 előkerült.” – (Ajtay: A volt császári és királyi 46. gyalogezred…, p. 251.)
„A Monte San Gabriele tegnap reggel óta ismét a legnagyobb hevességre fokozódott viaskodás középpontjában áll. Az ellenség minduntalan rohamot intéz a sziklacsúcs ellen, amely ismételten kezére jutott, de röviddel utána idcső [sic!] gyalogságunk mindannyiszor visszahódította. A mindkét részről a legnagyobb hevességgel vívott harc most is lankadatlan erővel tovább folyik.” – (Délmagyarország, 1917. szeptember 6., p. 1.)
„Szeptember 4-től egy héten át éjjel-nappal folyt a küzdelem a hegy birtokáért. » A San Gabriele olyan Moloch, amely három-négy naponként fal fel egy ezredet « – írta a harcok egyik szemtanúja. Szeptember 6-án tíz rohamot álltak ki a védők. Szeptember 11-én sikerült elfoglalniuk az olaszoknak a hegy csúcsát, de a linzi 14. osztrák gyalogezred ismét visszafoglalta a Monte San Gabriele ormát. A csata 12-én tulajdonképpen az egész isonzói arcvonal hosszában véget ért, csupán a Monte San Gabrielén dúlt egész hónapban az elkeseredett küzdelem.” – (Szabó: Doberdo, Isonzo, Tirol, p. 111.)
(*4.)

Eltemetve a nyarat és rengeteg katonatársunkat, messze beleszaladtunk az őszbe, októbert tapostuk és állandó készültségben voltunk, egyetlen pillanatig sem lankadhatott a figyelmünk. Ugyan a harcok során az ellenfelek is nagy veszteségeket könyvelhettek el, de délen, már csak tíz kilométer választotta el az olaszokat Trieszt városától. A tizenegyedik isonzói csatát követően a Monarchia kritikus helyzetbe került, amennyiben az olaszok eljutnak Triesztig, nem lesz előttük semmilyen természetes akadály, ráadásul északabbra, a Bainsizza-fennsíkon is, kedvező állásokat tudtak elfoglalni. A Monarchia egyetlen reménye az maradt, ha előbb támad, mint az olaszok, erre viszont a saját erejéből már nem volt képes, ezért, mint már annyiszor, most is a németek segítségét kellett kérni. Miután a keleti fronton stabilizálódott a helyzet, hét német hadosztály átengedéséről született döntés. Ezekből, és további nyolc osztrák-magyar hadosztályból alakult meg a 14. hadsereg, amelynek a parancsnoka Otto von Below lett, akinek a feladata, Arz vezérkari főnök elképzelése szerint, egy korlátozott támadás véghezvitele volt. Ez a haderő az Isonzo-front északi szakaszán sorakozott fel, mellette pedig, a déli részen a 2. és 1. Isonzo-hadsereg helyezkedett el, az Isonzo-front egésze fölött pedig, Jenő főherceg parancsnokolt.

A haditerv szerint az olaszokat, a Tagliamentón túlra kellett visszaszorítani, de tudni kell, a terepviszonyok nagyon kedvezőtlenek voltak egy támadáshoz, mivel az ellenség, szinte minden fontos magaslatot ellenőrzése alatt tartott, és rendkívül sok akadályt; folyókat, hegyeket, sziklás, puszta vidékeket kellett leküzdeni, amit még tetézett az is, hogy nagyon nehezen lehetett ellátni a katonákat vízzel. A Monarchia csapatai viszont kényszerhelyzetben voltak, mindenáron támadni kellett. A hadvezetés döntése szerint, többnyire a folyóvölgyekben szándékoztak előre törni, és az előre nyomulást, megállás nélkül, éjszaka is erőltették, azzal, hogy megkerüljük a hegycsúcsokon lévő ellenséges védpontokat, amelyekről viszont, könnyedén tűz alá lehet venni a védtelen támadókat. Emiatt nagyon fontos volt, hogy alaposan felderítsék az ellenség védelmét, és a légierő ebben kiváló munkát végzett. Amiben még bízni lehetett, az nem más volt, mint a meglepetés ereje, éppen ezért, erős, sűrű, ám rövid ideig tartó tüzérségi előkészítésre volt szükség, és a támadás elején, ráadásnak, be lehetett vetni egy másik borzalmas fegyvert, a harci gázt.

Az olaszok sejtették, hogy készül valamilyen hadicselekmény a részünkről, viszont ennek ellenére a vezetésük abban bízott, hogy a terepadottságok és az időközben kiépített, és megerősített pontjaik, majd meg tudják állítani a Monarchia csapatait, ami súlyos tévedésnek bizonyult a részükről. Majd 1917. október 24-én hajnalban kezdetét vette a magyar, újkori és modernkori történelem egyik legnagyobb ütközete, ami a tizenkettedik isonzói csata és caporettói áttörés alatt írta be magát, az első világháborús idők, azóta megsárgult haditudósításainak lapjaira, és a történelemkönyvekbe, onnan kitörölhetetlenül. Közel egy hónapig tartottak a harcok. Egészen a Piave folyó partjáig nyomultak a csapataink, miközben számos repesz találta el a testemet. Ugyan a harctéri sebek begyógyultak, de a lélek sebeire gyógyírt, semmi és senki sem képes adni, csak az idő és Isten, aki akkor úgy döntött, hogy számomra még, itt van időm és helyem köztetek, itt a földön, hogy a családom és azok gyermekeinek a gyermekei is, emlékezhessenek majd reám… míg sokan, többé nem tértek haza.

„csak még egy perc, lassan csordogál belőlem, érzem,
köröttem méla csend honol, és Én tehetetlenül nézem,
ahogyan vöröslőn elszökik a sebeimből kifolyt vérem.

csak még egy perc, hallgatnak az ágyúk, némák a gépek,
puskagolyó sem süvít, bajtársam kezét szorítva kérlek;
Istenem, Őt segítsd át, tőled a lelkének feloldozást kérek!

csak még egy perc, bennem béke, Én semmitől sem félek,
porhüvely mi itt marad, és régen tovatűnő szép, emlékek,
megsárgult papírlapokon, szerető szavakkal, Neked idézek.

csak még egy perc, és óvatos léptekkel közeleg az álom,
néhány csepp, és oltalmat ígérve magához hív, már látom,
fénysugár közeledik, békére leltem, tiszta szívvel várom.

csak még egy perc… de érintő kezed gyengéden megölel,
halkan súgod fülembe: “Kedvesem, elalszol, eljött a reggel!”
és a Nekem hozott friss kávé finom illatára ébredek fel…

…csak még egy perc, és megmarad ez a szörnyű álom…”
(*5.)

Halkan csilingelő szavak ébresztettek a bóbiskolásomból kizökkentve, fiatal hölgy kérdezte az utasokat, meg-megállva előttük a kis guruló asztalkáját rogyásig pakoltan maga előtt tolva.
– Guten Tag! Was kann ich geben? Kaffee, Tee? – kérdezte tőlem is. – Guten Tag! – üdvözöltem kedvesen, de nem kértem semmit, mivel a büfékocsiban az indulást követően nem sokkal, megittam egy kávét és igazából sem szomjasnak, sem éhesnek se éreztem magam. Az ablakon kinézve ismerős vidéket véltem felfedezni, a távolban már a Bécsi-medence látszott, ahonnan az osztrák-magyar határ, alig több mint röpke egy órányira található, és ez a tudat megnyugtatólag hatott, a még mindig bennem hullámzó álom hatása alatt álló lelkemre.
…csak néhány óra… és újra otthoni földeken taposhat a lábam, nem sokára, újra otthon vagyok.

Felhasznált mellékletek listája:

*1. – Varjú Zoltán: Valahol távol
*2. – Varjú Zoltán: Addig örülj!
*3. – Varjú Zoltán: A hitehagyott
*4. – Délmagyar újságcikk részletek és visszaemlékezések. Ajtay, Szabó.
*5. – Varjú Zoltán: …csak még egy perc…

“DOBERDÓI KENYÉRSZEGÉS” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Köszönöm szépen, hogy olvasott kedves Zsuzsa!

    Sajnos a történetben szereplő fiatalembert, valós személy ihlette, mint a történeti leírásban szereplő adatokat egyaránt. Drága nagyapámat – anyai ágon – tizenkilenc évesen sorozták be, az akkori Szerém megyéből, még húsz éves sem volt, amikor meg kellett tapasztalnia azokat a borzalmakat, amiket a mai generációk, szerencsére, csupán a történelemkönyvek lapjain, vagy a filmek képkockáiról ismer. Idén szeptember 5-én lenne a nagyapám 123 éves, mozgalmas élete volt, mind a két világégést meg kellett érje, nem mellesleg a szülőföldjét és a generácóról-generácira szálló egzisztenciáját is kényszerűen maga mögött kellett hagynia, a gyermekeinek a puszta létéért, hogy ne végezze a család úgy, mint oly sokan, amikor a délvidéken, tömegével mészárolták le bestiális módszerekkel Tito partizánjai, a magyar és német ajkú lakosságot.
    Az Ő, bölcs döntésének köszönhetően ütögethetem le sorra a betűket, ahogy most válaszolok, hiszen ha akkor a 40-es években nem jönnek át, akkor ma én magam sem lehetnék… így, személyesen érintve, nyilván teljesen más szemüvegen keresztül látok dolgokat és valamivel hitelesebbnek tűnhetnek a leírt sorok, mint ha csupán a történelmi emlékezetre hagyatkoznék. Hiszen tudjuk jól, a történelmet mindig a győztesek írják, még akkor is, ha nem fedi teljesen a valóságot. Üdvözlettel: Varjú Zoltán

  2. Megrázó tudósítás az első világháború /a nagy háború/ poklából és a közelmúltban lezajlott borzalmas háború történéseiről. Különösen szörnyű, hogy egy tizenkilenc éves fiatalember szemén keresztül veszünk részt ebben a rettenetes háborúban, aki sok hasonló korú társával egyetemben volt részese ennek a
    népek közötti gyűlölködésnek. A két világégés, mert nekem az utóbbi is az volt, párhuzamba állítása zseniális, a személyes beszámoló pedig még az első világháború szörnyűségeit is hirtelen emberközelbe hozza. Apai nagyapám Doberdónál harcolt a frontvonalban, de csodák csodájára karcolás nélkül megúszta a több évig tartó katonai szolgálatot. Elképzelhetetlenül fájdalmas, hogy a mai korban is át kellett élnie a háború borzalmát sok-sok embernek. És ők még szerencsésnek mondhatják magukat, mert túlélték, de rengetegen estek áldozatul egy értelmetlen pusztításnak..
    Gratulálok a témaválasztáshoz /hiánypótló!/, s ha rajtam múlna, Neked adnám a Pályázati prózák első helyezését.
    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!