Ébredés: Tizenkettedik történet: Felébredő lelkiismeret

Csodás dombokkal ölelt községben élt a bíró a családjával. Egy fiúgyermekük született, Dávid. Nagyon elkényeztették őt. A jómódú szülők elhalmozták mindennel, amit csak a száján kiejtett, megkapott mindent. Kamasz korában szívesen mulattatta az időt korabeli fiú társaival.
Történt egy nyári estén, mikor jóval többet iddogáltak a kelleténél, összetűzésbe kerültek a község asztalos mesterével. A fiataloknak elfogyott a pénzük, s már nem tudtak megállj-t parancsolni maguknak a szesz vedelésében, ezt a mesterembert körülfogták.
– Hé, adj nekünk egy „Bartók”-ost!
– Eleget ittatok már fiúk, menjetek haza!
– Nem adsz, te moslék?!
– Nem adok, kell a pénz, hiszen feleségemnek születésnapja van, valamit vennék neki belőle.
– Születésnap?! – kacagtak a kamaszok.
Erre hárman el kezdték ütni, verni, ahol csak érték.
– Mi van Dávid, te nem segítesz? – kiáltottak neki.
– Legalább vedd ki a zsebéből a pénztárcát!
Dávid gyorsan belenyúlt az asztalos zsebébe, míg a többiek lefogták a mestert.
– Hívom a csendőröket, mit képzeltek? – így szólt az asztalos.
Ezzel teljes erővel rugdosni kezdték a fiúk, oly annyira, hogy az asztalos földre rogyott véresen.
– Fiúk, a Józsi (így hívták az asztalost) nem lélegzik – szólt rémülten Dávid.
– Futás innen!
Mindegyikük rohanni kezdett, már ahogy kótyagosan ez sikerült nekik.
Hamarosan kivizsgálták az ügyet. Börtönbe kerültek a fiatalok. Dávid három évet kapott, mivel ő a verekedésben, bántalmazásban nem vett részt. A bíró édesapa, a bíróné asszonyság nem tudott gyermekének megbocsátani. Jöttek a levelek kétnaponta a börtönből, de a szülők egyre sem válaszoltak.
– Még mit nem, szégyent hozott ránk – rikoltotta a bíróné.
– Nekem többé nem fiam! – kiáltotta a bíró méregtől elvörösödött fejjel.
Lassan múltak az évek. Dávid egyre magányosabbnak, kirekesztettnek érezte magát. Utolsó levelében ezt írta:
Hétvégén szabadulok. Hová is mehetnék? Szeretnék hazamenni magukhoz. Ha bemehetek, tűzzenek egy szál színes virágot a kiskapunkra. Ha nem, akkor tudom, fel is út – le is út, mehetek, amerre látok. Akkor talán alszom az árokparton vagy egy szénakazalban. Bánatos szívű fiúk: Dávid
Ragyogó nap szórta aranyát a földre. Kinyílt a börtönajtó, s a fiatal, kis táskájával útnak eredt. Olyan idegen volt a kinti világ. Idegen, de csodálatos! Az útszéli fűben pacsirta sétált. Dávid hosszasan rajta felejtette szemét a madárkán. De jó neked madárkám! Távolabb virágoztak a kiskertekben a rózsák. De szépek vagytok! – mondogatta. Ő eddig ilyeneket sohasem vett észre. Odaért a vasútállomásra. Ott egy kamasz fiú a szüleivel várakozott. Boldogan beszélgettek. Istenem! – de jó is nekik! Mit nem adnék érte, ha én mégy egyszer így, félelemérzés nélkül szüleimmel lehetnék.
Megérkezett a vonat, Dávid fölszállt rá s indult a sötét füstöt okádó, mozdony húzta közlekedési eszközzel.
– Megy a vo-nat: zaka-zaka, za-ka-tol. Anyám-apám se-gít-se-tek: zaka, zaka, za-ka-tol. Bús szí-vem is zaka-zaka, za-ka-tol. Fiatok va-gyok: zaka-zaka za-ka-tol. Bo-csás-sa-tok meg! Zaka-zaka-za-ka-tol!
Igen, a fiú szíve és gondolatai ugyanúgy zakatoltak, mint a vonat kerekei. Végállomás-kiszállás! A vonat megérkezett a faluba. Öreg dombok integettek a fiú felé. Lassan bandukolt Dávid a házak előtt. Ez itt a Pista bátya háza, ez meg a Mariska nénié. Hű, de szép vaskaput csinált a pék! Hát ez a porta nem ilyen volt még ezelőtt! Így vette szemügyre sorról sorra a házakat. Lassan közeledett a szülői házhoz. Szíve egyre erősebben kalapált. Vajon, lesz-e színes virág a kiskapunkon! Bandukolt tovább. A földön figyelte a fáradt faleveleket, rugdosta az apró köveket. Te jó ég! – fejét hirtelen felemelte. Ennyi színes virág a portán! Bizony nem csak a kapuban, de a tornácon is telis-tele volt színesebbnél színesebb rózsákkal, violával, dáliával, szegfűvel. Szinte az egész portát virágok díszítették.
Dávid szeme könnybe lábadt.
– Állat módjára viselkedtem, s mégis megbocsájtottak! Tudom, hogy a tettem súlyát magammal cipelem a holnapokba, s folyton felszisszenek a lábam alatti fájdalmas kavicsoktól, de talán kapok még egy második esélyt drága szüleimtől, s az Élettől. Tudom óriás falakat emelt közénk az én meggondolatlan tettem, de talán a megbocsátás ledönti a falakat. Bízom benne, hogy boldogság költözik oda, ahol eddig bánat uralkodott. Béke költözik oda, ahol eddig csak háborgó hullámok tajtékoztak. Szeretném bűnömet homokba letenni, hogy a szél gyorsan elfújja, szeretném e színes virágos képet szemeimmel lefényképezni, s örökre retinámba karcolni.

“Ébredés: Tizenkettedik történet: Felébredő lelkiismeret” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Kedves Marika! Gratulálok a helyezésedhez és a nyereményhez is sok szeretettel!

  2. Kedves Marika!

    Nagyon szép történet, a megbocsátásról, a jó szülő mindig megbocsát, hiszen a gyerek vétkeivel együtt az övé.
    Sok szeretettel gratulálok.
    Magdi🌷🥀

  3. Kedves Kitti!
    Nagyon igaz, amit írtál: A szülő “elítéli a gyermeke bűnét, a gyermeket nem ítélheti el. Az az övé…”
    Hogy mi lett az asztalossal? Hát, legyen úgy, hogy hamarosan meggyógyult és boldogan élt feleségével, még meg nem halt.
    Szeretettel köszönöm hozzászólásodat: Marika

  4. Drága Marika!
    A bíró és a felesége is, mindketten szülők. Az ő felelősségük is benne van a fiúk tetteiben és ez alól nem vonhatják ki magukat. A család az, ahol minden hibánkkal és bűneinkkel együtt szeretnek minket, akármit is követtünk el. A szülő már csak ilyen, akkor is, ha elítéli a gyermeke bűnét, a gyermeket nem ítélheti el. Az az övé…
    Megnyugtató, szép írásodból hiányoltam az asztalos, illetve családjának további történetét…

  5. Kedves Marika!
    Úgy gondolom, a szülők együtt szenvedtek Dávid fiúkkal, míg Ő börtönben volt.
    Gratulálok szépen megírt történetedhez: Kata

  6. Kedves Rita!
    Örülök, hogy olvastad történetemet. Bizony, nem könnyű megbocsájtani, de szép dolog!
    Szeretettel: Marika

Szólj hozzá!