A csendes falu

Fodor Gyöngyi – A csendes falu

Meolo-ban az emberek vidáman éltek, de mindig szigorú csendben. Amikor gólt lőttek a focipályán, akkor sem kiabáltak örömükben. A város rádiójában csak hangszeres dallamokat játszottak, a TV csak képsorokat közvetített. Az itt élők nem érezték szükségét mások hangjának hallatára, a mosoly, a tekintet, a könnyek, a kéz gesztusai és a testbeszéd, valamint a különféle illatok elegendőek voltak egymás megértésére. Mindezekkel képesek voltak olyan életet élni, mint mi mindannyian, akik olyan helyekről jövünk, ahol a beszéd, a fecsegés, az ének, a hangos nevetés, a zokogás mindennapjaink része. Meolo-ban némán sírtak és némán nevettek az emberek.
Nem mintha a falu lakói nem lennének képesek hangokat kiadni, de egyszerűen soha sem gondoltak arra, hogy hangokkal kommunikáljanak. Soha sem találták ki az ABC-t, s ennek következményeként nem tudtak olvasni, beszélni. A homokba is csak ábrákat rajzoltak, mint a fa, a virágok, madarak. Ha jobban odafigyelt az ember, a falu nem is volt annyira csendes, mert hallani lehetett a fűzfa vékony levelei között a szél zúgását, vagy amikor egy dühös fiú becsapta az ajtót, télen a tűz ropogását a kandallókban és a tinédzserek közötti csókok is hangosan csattantak a néma várfalak között.
Egy nap egy helyi gyerek, a tíz éves Benedek megbetegedett. Nem egyszerű megfázása volt, hanem az orrfolyás mellé láz és erős, száraz, ugató köhögés is társult, mely éjszakánként nem hagyta aludni a környező házakban az embereket, s ide-oda forgoldtak az ágyukban, akárcsak Benedek, mert ezek a köhögési rohamok sűrűen jelentkeztek. A fiú egész nap ágyban volt, iskolába sem ment. Anyja figyelt rá, gondosan ápolta, de az állapota nem akart javulni. Benedek halálra únta már magát, s elkezdett elmélkedni a köhögéssel járó zajokon. Megfigyelte, hogy hol mélyebb, hol magasabb hangokat képes produkálni, attól függően, hogy szája mely területéről származnak. Két köhögési roham között addig próbálgatta szája különböző területeit a nyelve ide-oda mozgatásával, míg fel nem fedezte saját hangját, melyet már változtatni is tudott.
Hónapokig feküdt az ágyban, s mire jobban lett, már tavasz volt, és egy ideje a gondolatait szavakba foglalta, s feltalált egy ABC-t is, melyben a különböző hangokat jelölte, és le is írta őket egy-egy papírra, majd elhatározta, hogy rendszerezi azokat egy füzetbe írva. Édesanyjának mindent megtanított, és közösen gyakorolták az új hangok, az új szavak kiejtését. Egyik nap , amikor Benedek édesanyja a zöldségeshez ment és fizetett volna, felkiáltott:
– Micsoda rablás ez ilyen kevés almáért! – mire az eladó szemei fennakadtak a csodálkozástól. Bár nem értette mit mondott, de a nő arckifejezéséből látta, hogy valami nem tetszik neki.
Hamarosan már az egész falu értesült az epizódról és valamennyien meg akarták ismerni a hangok világát. Néhány hónapon belül elterjedt a kis Benedek által kitalált nyelv. A TV-ben, a rádióban is beszéltek már, s az emberek elkezdtek verseket és dalokat írni, s a néma falu egyre hangosabbá változott. A kis Benedek házába egyre többen jártak, tanácsot kértek újabb szavak feltalálásához, és a gyermek érezte, hogy szíve örömmel teli, mert mennyire megváltoztatta mindenki életét. Hirtelen a napok gyorsabban teltek, és a betegsége is kezdett a gyógyulás útjára térni. De sajnos hamarosan megjelentek a hazugságok is, melyek mindenütt ott voltak: a TV-ben, a rádióban, a szerelmesek között, és egyre inkább elterjedtek, nagyon sok ember tisztességtelenné vált, próbálták egymást szavakkal becsapni, ami korábban nem létezett, hiszen a másik ember szeméből mindig kiolvasták a gondolatokat. Amikor Benedek rájött, hogy mindez az általa feltalált ABC, és a szavaknak köszönhető, ismét megbetegedett, s nem volt olyan gyógyszer, ami javította volna az állapotát, s inkább úgy tűnt, hogy minden kanál szirup méginkább fokozza a köhögését. Hiába jártak hozzá a filozófusok, ügyvédek és kereskedők új szavak kitalálása végett, Benedek úgy döntött, hogy abbahagyja a beszélgetést. Meolo lakói megértették, hogy a fiú nem fog nekik segíteni többet.
– Nem is kell nekünk segítség. Mi is ki tudjuk találni az új szavainkat! – mondta valamelyikük.
– Mit tudhat egy gyermek a világról ? Nem ismerhet mindent, nem tudhat mindent – szólt egy másik.
Ettől kezdve azon kezdtek el munkálkodni, hogy létrehozzák azokat a kifejezéseket, amelyeket egy gyermek nem ismerhet. Ez idő alatt Benedek állapota egyre rosszabb lett, s egyik reggel édesanyja holtan találta az ágyában, keze ügyében néhány papírlapot talált. Másnap a búcsúztatót a városháza legnagyobb és legszebb termében rendezték be. Benedek anyja nem jelent meg. A falu minden lakója mondott valamit a gyermek tiszteletére.
– Szegény kicsi – mondogatták többen is, és hősként emlékeztek rá, csupán csak azok a gyerekek, akikkel a betegsége előtt focizni szokott, ők nem nyitották ki a szájukat és néma könnyeket sírva fedezték fel a halál fájdalmának érzését, mely átjárta őket kis barátjuk elvesztése miatt.
Ekkor Benedek édesanyja rontott be a terembe. Arcát könnyek csípték, szívében nagy szomorúság volt, mindenki átérezte annak bánatát és szomorúságát. Csendben maradtak valamennyien. Az anya odalépett az emelvényre, ahol a zöldséges beszélt előtte, és megmutatta azt a három lapot, amit a halott gyermeke mellett talált . Három szó volt az, kék tintával írva, és egy kis megjegyzés: csak ezeket a szavakat érdemes megtanulni, és kimondani. Az ott lévők bűnös pillantásokat vetettek egymásra, hirtelen szomorú nosztalgiát éreztek a múlt iránt. S azokban a tekintetekben benne volt a válasz: a gyermeknek igaza volt. Soha sem használunk más szavakat, csak ezeket. És ezek a szemek őszinték voltak.
A három lapot a három szóval kitűzték a városháza hírdető táblájára, hogy mindig mindenki láthassa, és el ne felejtse. Mindannyian megtanulták a leckét. Ezek a szavak ott maradtak mindig, hogy figyelmeztessék a néma falu lakóit az őszinteség fontosságára, és emlékezzenek arra, hogy a szavak néha bántanak. A három lapra ez volt írva:
Szeretlek
Köszönöm
Sajnálom