Talán élt egyszer, talán nem élt sohasem egy vénséges vén öregember, valahogy mégis szárnyra kélt egy mese, egy legenda egy bottal járó, alig látó öreg bácsikáról, aki jobbá akarta tenni a világot.
Sokáig tanár volt az öreg úr, kicsiket tanított meg írni, olvasni, míg a nagyobbakat az irodalom szeretetére nevelt, a lelküket ápolta azzal, mert úgy érezte, hogy nehéz idők jönnek, s meg kell majd a léleknek kapaszkodnia valamiben. Sosem zárta be az osztálya ajtaját, ha tehette az ablakot is tárva nyitva hagyta, hadd boruljon be a friss levegő, a madárdal, a napsütés a gyerekek közé. A gyerekek itták a szavait, de a felnőttek közül a legtöbben csak legyintettek rá. Szenilis vén bolondnak tartották, akinek semmi keresnivalója nincs már a katedrán. Fogalmuk sem volt arról, hogy az éltes korú tanár minden szava a szíve mélyéről serken, s csakis a jót szolgálja. Az öreg tanár mit sem foglalkozott a bántó szavakkal, egyre csak mondta a maga igazát, ápolta a gyermeklelkeket, s minden este nézte a lenyugvó napot, becézte azt, majd dicsérte a holdat, hogy ez a szép, örök körforgás soha meg ne álljon.
Egy nap azonban nagyon vészjóslóan megdörrent az ég, majd azt követően elsötétült minden. Nagy lett a riadalom. Az emberek egymásra mutogattak, Istent káromolták, rettentő dolgokat dobáltak egymásra. S mindeközben mindig a leghangosabb, a legocsmányabb szájú gondolta azt, hogy csakis neki van igaza.
A nap, a világ nem bírta ezt tovább hallgatni.
A világmindenség leoltotta lámpásait, ne legyen híre, ne legyen nyoma, hogy miként viselkednek odalent az emberek.
Talán igaza volt, nagyon is igaza.
Az öreg tanár felsóhajtott.
Eljött hát minden élet vége, az örök sötétség ideje, mert így kellett annak lennie. Az öregember napokig nem mozdult, csak ült a nyikorgó, dohos kis vánkosán, a tenyerébe temette az arcát, s azon tűnődött, miként juthatott idáig a világ.
„Talán nem voltam elég hangos! Vagy butaságokat beszéltem! Vagy egyszerűen a szorgalmam volt kevés!”– okolta egyre csak magát, arra nem is gondolva, hogy száznyi, ezernyi, milliónyi bűn kavargott a világban, amihez neki semmi köze nem volt. A gyermekekre gondolt, a tündöklő szemű, életerős ifjakra, akiket tanított.
„Most bizonyára sírnak a sötétben, s meg vannak rettenve. Mi lesz így velük?” – gondolta, s egyre csak elnehezedett a szíve.
Hat egész nap búslakodott, majd a hetedik napon felállt, gyertyát gyújtott, s nagy, komoly könyveket vett elő. Sosem értett a technikához, ezúttal mégis úgy gondolta, hogy beléjük lapoz, s készít maga helyett egy hírvivőt, aki reménysége szerint visszahozza a fényt az világba a szeretet útján.
Készíteni akart egy robotot, egy olyat, ami lát helyette a sötétben, aki bejárja az utakat nélküle, s akit talán meghallgatnak. El kellett készítenie, mert maga már nem mehetett az emberek közé a végtelen utcákat, tereket róva, alig bírt már ugyanis járni, s a szűnni nem akaró sötétség csaknem az egész szeme világát elvette. Másnap vastag könyveket vett elő, s olvasott az elektromos kapcsolásokról, az ellenállásokról, áramkörökről. Olvasott egy hétig, kettőig, még annál is tovább. Közben minden reggel imádkozott, és kitipegett a háza elé, hogy várja a felkelő napot, de az nem jött el sohasem. Bús volt, szomorú, de remény szikrázott a lelkében, s amikor úgy érezte, hogy mindent elolvasott mát, amit el kellett olvasson, fűrészt fogott, fúrót, megannyi fogót, s elkezdte a valódi munkát. Nem haladt gyorsan, sokszor megállt, mert a megerőltető munkától remegett a keze, s erősen könnyezett a szeme. Gyertyát gyújtott, rengeteg gyertyát, azokkal dolgozott tovább, de gyenge fénye volt azoknak a gyertyáknak, valahol mégis tudta a kéz, hogy mit kell tennie.
Az a kéz, ami mindig is másokért szolgált.
Ezúttal sem volt másként.
Egy nap aztán minden drót, minden csavar és kapcsoló a helyére került. Az öreg tanító végignézett rajta, majd megnyomott egy gombot, hogy a felvevő rögzítse az ő hangját. Görgők indultak el, egy szalag szaladt rajtuk. Furcsa jelenség volt az egész, s felettébb személytelen, az öreg szíve megremegett egy pillanatra, s kiszáradt a torka, köszörülni kellett azon, hogy a hangja előmerészkedjen. Majd várt még néhány pillanatot, összeszedte a gondolatait, s elkezdte sorolni a mondandóját.
Eleinte nehezen peregtek a szavai, aztán maga köré képzelte a gyerekeket, az összes tanítványát, s mindazokat, akik soha nem hallgatták meg a gondolatait, mert ezúttal leginkább hozzájuk intézte a szavait.
S csak beszélt, csak beszélt. Elmondta az élet értelmét, megemlékezett a szeretet nagyságáról, a családról, az emberi gyarlóságról, a felebaráti szeretet hiányáról, az élet alfájáról, omegájáról, de rengeteget szónokolt a haragról, a gyűlöletről és a közömbösségről, ami leginkább sötétségbe taszította a világot.
Amikor elmondott mindent, amit akart, nagyon kifáradt, mégsem pihenhetett. Ki kellett vezetnie a robotot a házából, hogy útjára engedje, majd bízni benne, hogy sikerrel jár. Soha annyira nem izgult még, mint akkor. Százszor is ellenőrzött mindent a szerkezeten, csak azután eresztette el végleg. Az öreg hályogos szemével csupán néhány méteren keresztül követhette a robotot, aztán csak hallgatta a lassú, döcögős lépteket, s a gépből visszhangozva a saját beszédét.
Egy idő után minden elcsöndesedet. A tanár akkor érezte magát a legelveszettebbnek. Feltekintett, az ég felé fordította a tekintetét, onnan várt választ, de a nap ezúttal sem sütött ki. Sőt, az öreg úr addigra nem látta már a csillagokat sem, teljesen megvakult már.
Sosem tudta onnantól, hogy mikor van nappal, és mikor van éjszaka. Magát nem sajnálta egy pillanatig sem, de érezte, hogy mit sem változott körülötte a világ, csüggedté, reményvesztetté vált, nem tipegett már ki többet a ház elé, minek is tipegett volna? Végigfeküdt a régi vánkosán, s várta, hogy a szíve egyszer csak megszűnik dobogni. Közben arra gondolt, hogy kudarcot vallott, megint kudarcot, máskülönben a világ kivirult volna körülötte, s érezné a nap melegét a bőrén.
Már szinte nem volt sem élő, sem holt, amikor beszédet hallott maga körül, s a robot semmivel össze nem téveszthető hangjait. Nem mozdult, éppen csak a pillái remegtek meg, azt hitte hallucinál, s nem igaz abból semmi, amit hallani vél. A hangok azonban nem szűntek, mindinkább erősödtek. A szavak akkor már teljesen kivehetőek voltak, s különleges, vidám csengése volt azoknak. Gyerekhangok zsibogtak, a tanítványai voltak azok, akik megtalálták a robotot, visszakísérték hozzá, hogy aztán elmondják, mennyi jót tett az a robot és az üzenet a világgal, s ezzel együtt az emberekkel.
Az idős tanár alig hitte szavukat, de aztán egyszerre szétáradt benne a boldogság, felült, s mintha csak egy rossz álomból ébredt volna, kimenekült a vánkosáról, botorkálva a háza elé lépett. A nap sütött, s bár nem látott abból semmit akkor már, az arcán érezte a sugarak melegét. A gyerekek támogatták, vezették őt, s elmeséltek mindent, ami az utcákon történt éppen. Elmondták, hogy az emberek újra boldogok, hogy gyerekek játszanak a tereken, hogy az iskola előtt kihajtott a rózsabokor, s hogy megint van fény, ami esténként aludni tér. Megnyugodott hát a nap és a mindenség, mert az emberek méltó életet éltek. A gyerekek látták ezeket, s elmondtak mindent a tanárnak, szemei helyett szemek voltak.
S az öreg tanító tekintete ragyogott, mint a nap és a csillagok.
„Hát sikerült!”
“Ébredés: Tizennyolcadik történet: A robot” bejegyzéshez 1 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Szerethető, meghitt, szép történet volt.
Szeretettel: Rita🌷