Nagymamám, a varázslatos!

Mottó:
„Debrecenbe kéne menni.
Pulykakakast kéne venni.
(…)
Én eszem a zúzát-máját,
csókolom a babám száját.”
(gyermekdal, részlet)

Nem emlékszem pontosan, hogyan ismertem meg nagymamámat. Azt a varázslatosat! Édesanyámnak az édesanyját. Nem emlékszem pontosan, mikor tudatosult bennem. Amikor néha visszatekintek a gyermekkoromra, mindig az jut eszembe elsősorban, hogy nagymamám csodálatos háziasszony volt. Remekül tudott sütni-főzni.
Az első emlékem talán az, amikor egyéves koromban babakocsiba ültetett és elvitt a város központjába a zöldségpiacra. Útközben a macskaköves utcákon alaposan megrázott a babakocsi, és mire a piacra értünk, már annyira elfáradtam az autós forgalmat és a sok gyalogost is figyelve, hogy nagyamám könnyen és gyorsan bevásárolhatott.
Övé volt az egész háztartás, őrá hárult a házi munkák többsége. Falun született és nevelkedett, az édesanyjától mindent megtanult, amit annak idején egy szorgalmas háziasszonynak és feleségnek tudnia kellett. Nagytatám a brassói házgyárban dolgozott lakatosként, ő kereste a családja eltartásához és a lakása fenntartásához szükséges pénzt. Érdekes, hogy annak idején, az én gyermekkoromban és előtte is jó ideig, az 1960-as és 1970-es években egy fizetésből jól megélt egy nagyobb család is.
Nagymamám hat gyermeket szült és nevelt föl: két lányt és négy fiút: édesanyámat, keresztmamámat és nagybácsikáimat. Én voltam a „hetedik gyermek”, pontosabban fogalmazva a legnagyobbik unoka. Nyolcéves koromig főleg a nagymamám gondoskodott rólam: nevelt, tanított, etetett, mosdatott, vitt reggelente az óvodába és hozott haza délutánonként, lefekvéskor mesélt nekem, vitt orvoshoz és ápolt, ha megbetegedtem. Tőle tanultam imádkozni, népdalokat énekelni. Amikor cserélődtek a fogaim, akkor vele jártam fogorvoshoz, ha kinőttem a bakancsomat, a nagykabátomat, akkor ő vitt cipészhez, szabóhoz új lábbelit és új ruhaneműt készíteni; az üzletekben nem lehetett kapni nekem való méretben. Édesanyámnak munkahelye volt, a város másik végébe járt dolgozni: egyik héten kora reggel ült trolibuszra és késő délután érkezett haza, másik héten délelőtt indult és este tért haza az üzletből, amelyben elárusítónő volt.
Nagymamám minden hétköznap, hétfőtől szombatig, reggel öt órakor kelt. Felöltözött, megmosakodott, majd elkezdte a házi munkát. Reggelit készített a családjának, tízórait csomagolt a férjének és a hat gyermekének; fél hatkor felköltötte őket, hogy tudjanak munkába készülni, reggelizni, majd idejében elindulni, hogy hét órára ki-ki beérjen a maga munkahelyére. Csak vasárnap engedhette volna meg magának a későbbi ébredést. De hétköznap annyira megszokta, hogy már vasárnap is korán kelt.
Miután a család elment dolgozni, következtem én. Felköltött, felöltöztetett, megvécéztetett, megmosdatott, majd reggelit adott. Finom vajas kenyeret simán, szalámival, sonkával, lekvárral vagy mézzel, néha lágy tojást, végül tejet, teát, kakaót tejjel, vagy a ház specialitásait, amiket nagyon szerettem: tojásos puliszkát, illetve sima édes tejet néhány csepp teával. Majd felöltöztetett és elvitt az óvodába, amely elég messze volt, legalábbis számomra úgy tűnt: négy mellékutcán kellett végiggyalogolnunk, két főúton pedig átkelnünk.
Délután ugyanezen az útvonalon vitt haza, fordított sorrendben. Néha, ünnepnapokon az óvodából hazafelé menet bementünk az óvoda szomszédságában lévő ortodox templomba. Én imádtam gyertyát gyújtani a bejáratnál, s amíg csodáltam a fényes előteret, a sok-sok gyertya pislogását, nagymamám magában imádkozott. Akkoriban csak erre volt lehetősége, mert a rendszer tiltotta a vallás gyakorlását. Főleg a kisebbségieknek. Amikor végeztünk, megfogtam nagymamám kezét, és szépen hazabandukoltunk, ügyelve arra, hogy a járdán, illetve a gyalogátjárón menjünk, bár akkoriban még kicsi volt az autóforgalom Brassóban.
Nekem délután kötelező programom volt, általában nagymamámmal. Ő mindennap korán kelt, én pedig még túl kicsi voltam ahhoz, hogy egyfolytában végig talpon kibírjam a napi tizennégy órát, ezért ebéd után általában mi ketten lefeküdtünk pihenni. Én belül, a fal mellett, nagymamám meg kívül, nehogy leguruljak az ágyról, vagy netán leszálljak és elszökjek játszani. Habár a franciaágy olyan nagy volt, hogy rajtunk kívül még egy felnőtt kényelmesen elfért volna rajta fekve, hosszában; vagy még két gyermek, ha lett volna. A pihenésből legtöbbször alvás lett. Amikor néha nem tudtam elaludni, akkor a gyárilag szőtt, rojtos, színes faliszőnyeget bámultam, amely egy középkori képet ábrázolt. A tengeren egy nagy sziget, rajta vár, a várfalakon férfiak és nők, középkori öltözetben. A sziget mellett vitorlás hajó szintén emberekkel. A szigeten továbbá pálmafák, legelésző lovak, az égen bárányfelhők és napsütés. Amikor meguntam a faliszőnyeget bámulni, akkor forgolódni kezdtem. Ilyenkor nagymamám meg-megébredt, és rám szólt: „Lacika, aludjál szépen!”. Nem kellett kétszer mondania, mert ő annyira fáradt volt, hogy rögtön újra elaludt…
Nagymamám legtöbbször magával vitt vásárolni, amikor nem voltam óvodában vagy iskolában. Emlékszem, amint sorban álltunk friss kenyérért, mert nem lehetett állandóan kapni. Ilyenkor mindig megkérdezte, hogy én mit kívánok: kiflit vagy perecet? Nekem a sósperec volt a kedvencem: akkora volt, hogy mindig ráhúztam a bal csuklómra, és az utcán, majd odahaza mutogattam a járókelőknek, illetve a szomszéd kislányoknak: „Lám, nekem is van karperecem…” Amikor azonban ki kellett állnia két-három órára sorba húsért, akkor valamelyik szomszéd nénire bízott a nagymamám, vagy szép időben kinn játszhattam az udvaron, a közeli parkban vagy gyümölcsösben a pajtásaimmal, ha történetesen ők is kinn játszottak.
Néha az is előfordult, hogy nagymamám a nagypiacon élő tyúkot vásárolt, majd hazaérve levágta azt az udvaron. Én olyankor mindig kíváncsian mászkáltam körülötte: néztem, amint a nagy konyhakéssel elvágja a tyúk nyakát, majd miután az elvérzett, leforrázta, megkopasztotta, kiszedte a belsőségeit, a szívét, a zúzáját, a máját, és legtöbbször földarabolta, hogy húslevest főzzön, illetve másodikfélét készítsen belőle. És hogy kellemesebben teljen mindez, együtt énekeltük az alábbi gyermekdalt:

„Debrecenbe kéne menni.
Pulykakakast kéne venni.
Lassan kocsis, lyukas a kas,
kiesik a pulykakakas.

Ha kiesik fel is vesszük.
Nagy fazékba beletesszük.
Én eszem a zúzát-máját,
csókolom a babám száját.”

Nagymamám sok mindent készített házilag. Kihúzta a nagy lapítót*** az asztal lapja alól, föltette az asztalra, lisztet, tojást, vizet kevert, összegyúrta és megdagasztotta a tésztát, kinyújtotta a sodrófával, majd föltekerte, mint a kalácsot. A nagykéssel vékonyan fölvágta, és az így készült laskát**** megszárította a ruhásszekrény tetején. Miután megszáradt, vászon- vagy papírtasakokba gyűjtötte és a kamrába tette. Továbbá nyárára, illetve télire savanyúságot, paradicsomot, lekvárt, kompótot tett el. Amikor nem akadt jobb dolgom, akkor mindig nézegettem, hogyan végzi mindezt. Megmosta, megpucolta, fölvágta, szükség esetén megdarálta, netán megfőzte a zöldséget, a gyümölcsöt, befőttes üvegekbe tette, leforrázta főtt és fűszerezett ecettel, illetve sós vízzel, végül légmentesen befödte és dunsztolni tette.
Tíz évvel később, kamaszkoromban, amikor a nyári vakációban meg-meglátogattam nagymamámat, akkor megtanított engem is főzni. Főleg a kedvenc ételeimet. Nemcsak lediktálta nekem a noteszembe a receptet és az elkészítési módot, hanem maga mellé állított a konyhába, ahol felgyűrt ingujjal, köténnyel a nyakamban én is vele együtt mostam, hámoztam és aprítottam a zöldséget, pucoltam és fölvágtam, megpotyoltam***** a húst, savanyúságot készítettem, és így tovább. Akkoriban kedvenc ételeim a tyúkhúsleves volt grízgaluskával, másodiknak a fokhagymás rostélyos krumplipürével, savanyúságnak pedig a kovászos uborka. Ezenkívül megtanított puliszkát főzni, elkészíteni a rántást, a habarást, a tejes kakaót. Ezeket olyan jól megtanultam, hogy nős koromban még a feleségemnél is ügyesebben tudtam elvégezni: teljesen csomómentesre kikavarni.
Mindig figyeltem nagymamámat, hogyan mos kézzel és géppel a fürdőszobában vagy a pincében lévő mosókonyhában, hogyan teríti száradni a ruhákat az udvaron, a pincében vagy a padláson, hogyan vasalja, fogja össze és teszi a szekrénybe. Amikor már nagyobbacska voltam és iskolába kezdtem járni, talán második osztályos koromban kézimunkázni tanított a tanítónéni. Akkoriban nagymamám megtanított otthon gombot varrni és fércelni kézzel, illetve egyenletesen varrni lábbal hajtós varrógéppel, majd kötni, horgolni, hímezni. Sőt még takarítani is segítettem neki a lakásban, amikor megengedte. Hogy miért tette mindezt, nem tudom. Talán azt szerette volna, ha kislánynak születek. Nem tudom, mert sohasem mondta, de így utólag így érzem. Ezenkívül nagyon fogékony voltam minden házi munkára, akár nőnek, akár férfinak kellett azt elvégeznie. Ilyennek születtem.
Nagymamámtól szívesen tanultam bármit, mert nagyon szerettem. És ő is szívesen tanított bármire, amire kíváncsi és fogékony voltam, mert ő is nagyon szeretett engem. Soha nem vert meg, viszont ha néha rosszalkodtam, akkor rám szólt, és szép szavakkal addig beszélt hozzám, amíg megszégyelltem magam és újra szófogadó lettem.
A középiskola elvégzése után dolgozni mentem, majd katonának vittek, leszerelés után újra dolgozni kezdtem, később megnősültem. Ezután már nagyon ritkán látogattam meg nagymamámat, főleg azért, mert más városba, más megyébe költöztem, saját családom, gyermekeim lettek…
Nagytatámat tizenhárom évvel élte túl a nagymamám. Szintén húsvétkor halt meg, végelgyengülésben. Halálakor és temetésekor szakadatlanul zuhogott az eső. Sajnos az ő temetésére sem mentem el, mert úgyszintén nem tudtam elfogadni, hogy távozott az életemből. Két évvel később látogattam meg a sírját, és kedvenc mezei virágaimmal, pipaccsal, margarétával és búzavirággal róttam le iránta a kegyeletemet. Rokonaim közül nagytatámat és őt szerettem, és talán még most is őt szeretem a legjobban. Őt: nagymamámat, azt a varázslatosat!

*hokedli = népies: konyhai ülőbútor, támla nélküli szék, néha felnyitható fedéllel vagy fiókkal. Mosdótál vagy edény elhelyezésére is használják.
**tészta = székely tájszó, jelentése sütemény
***lapító = székely tájszó, jelentése vágódeszka, gyúródeszka
****laska = székely tájszó, jelentése száraztészta, metélt
*****potyol = székely tájszó, jelentése klopfol

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2021. szeptember 2–3.