Ébredés: Huszonnegyedik történet: A lélek virágai

Mónika kortyonként itta a levegőt, odaszegezve egy kórházi ágyra. Valami kattogva dolgozott mellette, néha sípolt is. Az agya kiadta az utasítást a testéneknek, hogy keljen fel, de az csak feküdt megadva magát erőtlenül, egy fehér lepedőbe csomagolva. Fázott.
Mi történt? – kérdezte habogva. Senki nem jött, meg sem hallották, csak az önmagában szunnyadó türelmetlen kisgyerek toporzékolt benne bilincsbe verve tovább.
Végre valaki közeledett. Alig hallhatón – mint aki a választól fél – megkérdezte: – Baleset?
-Nem. – nyugtatta meg a kedves ápoló hölgy, talán csak egy kicsit megüthette magát, mikor elájult a könyvesboltban.
Türelmesen mellé ült, és hozzá hajolva megfogta a kezét: – Kedvesem, a veséje viszont beteg. Rosszul működik, ezért most kitisztítjuk a méreganyagokat a véréből. Hallott már a dialízisről?
Néma csend. Persze, hogy nem hallott, csak kattogott az agya összevissza. Beteg lenne? Hiszen mindig sportolt, egészségesen élt, nem tudott róla, hogy rosszul működne a veséje…
Egy férfi lépett az ágyához fehér köpenyben, az orvos volt. Bemutatkozott, és röviden összefoglalta az állapotát. Szavai kegyetlenül rántották vissza Mónikát a kezdeti kábultságból a valóságba. Az elméje vigyázzba vágta magát, és próbálta összerakni a hallottakat. Végre tétován előmerészkedtek a szavak a szájáról: – Akkor nem olyan nagy a baj? Kitisztítják a vérem, majd utána, ha jobban leszek, elmehetek haza, ugye?
– Nem egészen -felelte az orvos -, utána majd vissza kell járnia, heti három alkalommal ugyanilyen kezelésekre.
– És…és – dadogta a torokszorító csend után Mónika, megrágva, lenyelve, majd megint megformázva a hangokat – meddig kell ezt csinálni?
– Ameddig nem kap új vesét. – felelt az orvos, és szavaiból együttérző szomorúság áradt.
A nő előtt összeomlott minden. Nem látott, nem hallott, az addigi valóság beszűkült egy aprócska kis térbe, aminek a közepén egy gépre kapcsolva feküdt, mint egy darab, lélek nélküli test, aminek a létezése csak ettől a szerkezettől függött.

Akárcsak egy hullámvasút, olyan lett minden. A kezelések hatékonyak voltak, de mindegyik után jött a dializált betegek többsége által megtapasztalt rosszullét. Elszakadt a régi életétől, és egy tompa, ugyanakkor fájdalmakkal, szenvedésekkel teli világban találta magát. Egyetlen megoldás lebegett a szeme előtt: a veseátültetés. Már túl volt a kivizsgálásokon, és felkerült a transzplantációs várólistára. Egy telefonhívásra várt, amikor szólnak, hogy eljött a pillanat, találtak számára megfelelő donorszervet.
Számtalanszor elképzelte a helyzetet, mert a lelke mélyén félt, hogy mi lesz, ha indulni kell, de előbbre nem jutott, csak egyre mélyebbre ásta maga alatt félelmei gödrét.

Az egyik kezelés alatt a mellette lévő gépre került egy fiatal lány. Mosolygós, életteli, sugárzó arccal egy üde színfolt volt abban az árnyékvilágban. Lehetetlen volt nem észrevenni a műlábát. Profi munka volt, a merev részét színes virágok díszítették. Összeismerkedtek, és mivel a kezelések alatt mindig egymás mellé kerültek, beszélgettek, így gyorsabban telt az idő. Panna mesélt a cukorbetegségéről, és arról, hogy ez tette tönkre a veséjét is, ezért most ő is szervre vár. Beszélt az életéről, szerelmekről, vágyairól, terveiről, és csak néha esett szó a betegségről. Hihetetlen energia volt benne. Elmondta, hogy amikor a lábát le kellett vágni, felfordult vele a világ. Fiatalon, fél lábbal, azt hitte, vége az életének. Aztán elkészült a műláb, amellyel már biztosan tudott közlekedni, a húga pedig rajzolt rá egy szép virágot. Amikor elszomorodott a sorsa miatt, mindig megkérte a testvérét, hogy rajzoljon rá egy újabbat, egészen addig, míg az egész telis-teli nem lett gyönyörű, színes virágokkal.
Bennük van a családja összes szeretete! – mesélte, és közben csak úgy ragyogott a szeme.

Egy nap nem jött a kezelésre, az ágy üresen tátongott Mónika mellett. Aggódni kezdett. Kérdésére a nővér adott megnyugtató, de ugyanakkor szívet dobogtató választ. Pannának az éjjel riadója volt, és vesét kapott. A műtét sikerült. Mónika szemébe örömkönnyek gyűltek, látása elhomályosult, és nem látott maga előtt mást, csak a fiatal lány kedves kis arcát, amely olyan vidám és mosolygós volt, mint a színes virágok a műlábán.
Szakított belőlük egyet, és eltette a lelke mélyére. Attól a naptól kezdve virágokat gyűjtött egy láthatatlan vázába. Virágokat, amik mellette nyíltak, de a betegsége miatt addig észre sem vette őket. A szeretet, a szerelem, a gondoskodás, a megértés és a sok-sok csoda apró virágát, hogy erejükkel éltessék addig, amíg megérkezik az a bizonyos telefonhívás.