A csodakalap

A csodakalap

Sűrű erdő rejtekében egy omladozó várfal között éldegélt egy hétfejű sárkányfiú. Alig emlékezett a szülei arcára, olyan régen itt felejtették, vagy az is lehet, hogy itt akarták hagyni a romok között. Soha nem tudta megfejteni, hogy mikor és miért? Azt tudta, hogy neki ez az otthona és kész. A tündérek szerettek vele mókázni, játszani, legfőképpen a színes kalapjaival. Repdestek, szálltak a sárkány körül. Lekapdosták a fejéről, majd megpróbálták visszatenni. A sárkányfiúnak azonban eggyel kevesebb kalapja volt, mint ahány feje. Ha a tündérek megkérdezték, miért hagyja azt mindig szabadon, büszkén jelentette ki.
– Az titok. Különleges alkalomra szánom.
A sárkányfiú ingatta, lengette, akár a szél a sok fejét. Nevetett a tündéreken, jól tudta, nem olyan könnyen rakják vissza a kalapját oda, ahonnan levették. Engedte, hogy táncoljanak, vigyék velük a vár omladozó falai közé. A tündéreknek azonban sosem árulta el, hogy mit rejtenek a színes kalapjai. Egész évben az erdő rendjét felügyelte. Minden erdőlakó tudta, hogy merre jár, mert a lágy szellő kísérte az útját. Örült, ha vidáman szaladgáló őzikék vagy nyulacskák kerültek az útjába, néha versenyzett is velük, hogy ki a gyorsabb. Figyelte az embereket is, akik gombát vagy virágot gyűjteni tértek be a birodalmába. Volt, hogy nagyon közel merészkedett a kirándulókhoz, de varázspálcája segítségével mindig láthatatlan maradt. Szeretetet és vidámságot küldött mindenki felé, ha megbillentette a vörös és a sárga kalapjait. Nagyon meglepődött, mikor egy szép májusi délután egymás kezét fogva, lehajtott fejjel sétált két ember. Szomorúnak látta az arcukat. Föléjük repítette a zöld kalapját, hogy megértse, mit beszélnek.
– Bárcsak Janka is velünk lehetne – sóhajtott az anyuka-, mikor megszületett már mondták, hogy Ő kicsit más lesz, mint a többi gyerek, biztosan többször kell a kórházban is lennie.
– Sem Ő, sem mi nem tehetünk róla, hogy így alakult az életünk. Akárhogy is van, mindannyian nagyon, de nagyon szeretjük Jankát! Vigyázunk rá! Látod, eltelt 3 év, és csak most jött el az idő, hogy be kellett neki feküdni a kórházba, hogy felerősítsék és gyógyítsák- válaszolta apa.
– Tudom, akkor sem könnyű neki. Egyedül egy szobában, mi meg itt vagyunk hárman. Mikor lehet újra velünk?
– Hamarosan csak türelem, kihozhatjuk nemsokára! Nézd oda kedvesem, Anna, milyen vidám!
Figyelték az út szélén Annát, aki önfeledten ugrándozott ide- oda. A sárkányfiú a narancssárga kalapjával, megérintette Annát, és a varázspálcájával az illatozó eper felé mutatott. A kislány odaszaladt és apró tenyerébe szedett egy csokorral.
– Anya! Apa! Nézzétek mit találtam! Ezt bevisszük a kórházba, ugye?
Átnyújtotta az illatozó epret és szaladt tovább az erdei ösvényen. Kergette az elé szálló pillangót, ami kacéran mindig továbblibbent, mielőtt elérte volna.
A sárkányfiú nézte őket, gondolkodott. Soha sem hallotta azt a szót, hogy kórház. Ízlelgette, mondogatta magában. Törte a fejét. Biztosan valami olyan lehet az a hely, ahol a gyerekek szomorúak. Lefeküdt aludni, de nem jött álom a szemére. Megkérdezte a kövérkés ábrázatú fejét, s egy kicsit megemelte rajta a szép lila színű kalapját.
– Gombóc pajtás, mi az, hogy kórház?
– Nem tudom, talán a tündérek majd megmondják. Ők messzebbre repülhetnek, én csak a nyakadon ülök.
Sárkányfiú alig várta, hogy megvirradjon. A hajnal első sugara elérte a fejecskéit, már szaladt is a tisztásra. A reggeli harmat megcsillant a füvön, a szellő lágy suhanása jelezte a tündérek közeledtét. Annyira izgatott volt, hogy eléjük repült.
– Tündérek, mondjátok meg mi az a kórház? Ti biztosan tudjátok, hisz olyan sok helyen jártok.
– Az egy ház, ahol a betegeket gyógyítják. Fehér ott minden, akár az egyik kalapod. Jártunk már ott, Tulipán és Vadvirágtündérrel. Mi dolgod van vele?
– Meg kellene néznem egy kislányt. Elmennék hozzá akkor is, ha a világ végén van- sóhajtott a sárkányfiú.
– Nincs az a világvégén! Ha akarod el is kísérhetünk!
– Az jó! Azonnal készülök és mehetünk!
A sárkányfiú gyorsan felszaladt a vár romjaihoz, felkapta a táskáját, beledugta a titkos csodakalapját és intett a tündéreknek.
– Indulhatunk!
A varázspálcájával kört rajzolt a levegőbe, s így láthatatlanul suhanhatott a tündérekkel az emberek feje fölött. A reggeli napsütés már a kórháznál érte utol őket. Keresték a kislányt, akiért elhagyták a rejtekhelyüket. Az eresz alatt igazította a fészkét egy fecske. Érdeklődtek tőle. Ha itt van a lakása, biztosan többet tud a ház lakóiról.
– Itt van, csak gyertek utánam – válaszolta a madár.
Gyorsan rátaláltak az ablakra, ami a kislány szobájából nyílt. Szomorúan látták a fehér és elgyötört arcát. A sárkányfiú és a tündérek az apró kis nyíláson berepültek a kórterembe. A Tavasztündér az akácfavirág mézes illatával teleszórta a szobát. Tulipántündér megpróbált egy kis piros szint varázsolni a kislány arcára. Vadvirágtündér kicsit megborzolta a haját, és pár szeplőcskét is festett az orrára. Dolguk végeztével a tündérek elköszöntek a sárkányfiútól. Várta őket vissza az erdő. A sárkányfiú nézte az ébredező kislányt. Hallotta a szíve dobbanását és a sóhajtását.
– Anya úgy hiányzol, légy szíves, kérlek, gyere már! – szipogta és a szeplős orrát a párna közé rejtette.
A sárkányfiú érezte, nem várhat tovább. Mosolyt kellene csalogatni a kislány arcára. – Talán a rózsaszínű kalapja segít megérteni , hogy miért kellett a kislánynak a kórházba jönnie? Levette a fejéről és a kislány kobakjára repítette. Várt! Pár perc múlva sóhajtva repült vissza a kalap.
– Szegényke nagyon beteg – súgta és elmondott mindent, amit megtudott a kislányról.
-***** Gyorsan kell cselekednünk! Nem szabad, hogy elcsüggedjen! A lila kalapjának kell megmagyarázni a kislánynak, hogy nem csak ő az egyetlen, aki most rosszul érzi magát. Nem szabad feladnia a reményt. Hamarosan jobban lesz és meggyógyul. Ez csak egy kaland. Ki kell tartania, még ha fáj és nehéz is. Meg fog gyógyulni! Hamarosan erőre kap, és jöhet a szüleivel az erdőbe. Várni fogom- mondta mind hét fejének.
Alig érintette meg Jankát a kalap, már is egy halvány mosoly jelent meg a szája szögletében. Még a szemét is résnyire kinyitotta. A sárkányfiú kicsit nézelődött, majd varázspálcájával intett, a kék kalapnak. A kalap táncolva repülte végig a szobát, a falakra rajzolt egy egy felhőcskét, a kislány szeméből elhúzta a tincseket, még kékebbé és fényesebbé varázsolta.
– Jó leszek én fakóbban is!- kiáltotta oda a sárkányfiúnak.
A kislány kinyitotta a szemét. Érezte, hogy valami varázs veszi körül. Kinézett az ablakon, de nem látott semmit. A szoba néma csendjét megtöltötte a fecske csivitelése az ablaka előtt. Nehezen mozdultak meg a tagjai. Lábra szeretett volna állni. Nem bírt. Visszafeküdt az ágyába.
– Anya! – sóhajtott fel újra.
A sárkányfiú varázspálcájával egy nagy kört írt le a levegőbe. Elhagyta a szobát. Kiszaladt a folyosóra, le a lépcsőn, ki az udvarra. Izgatottan várta a kislány édesanyját. – Hol lehet? Végre megpillantotta. Anyuka szemébe is látta a csillogó könnyeket. Varázspálcájával gyorsan letörölte és a sárgászöld kalapjával mosolyt varázsolt az édesanya arcára. Ahogy kijött, ugyanúgy visszarepült a kislányhoz. Fejére csapta a kék kalapot. Figyelt!
Az ajtó kinyílt. A kislány karjával szinte repült az édesanyja felé.
– Megjöttél! Annyira vártalak!
– Tudom szívem, siettem, s nézd mit hoztam.
– Eper? Erdei eper? Mikor szedtétek?
– Tegnap kicsim. Anna szedte.
– Nagyon szépen köszönöm.
A piros gyümölcsök csalogatva néztek rá. Gyógyítani akartak. Édesanya boldog volt. Örömet varázsolt a fehér falak közé. Mintha nem is az a kék szempár nézett volna vele szembe, mint amit tegnap itt kellett, hogy hagyjon. Igaz szívesebben vele töltötte volna az időt, de nem lehetett. Megfogta a kislány kezét és lassan fel próbálta állítani az ágy mellé. Az apró kis lábak belecsúsztak a papucsba.
– Meglásd, ma sikerül – sóhajtott az anyuka -, talán ma tényleg sikerülni fog!
A sárkányfiú figyelt. Ott lapult az a csodakalap a táskájában, amit soha sem mutatott meg a tündéreknek. Várta azt a legalkalmasabb pillanatot, amikor átadhatja a kislánynak.
Janka akár egy kis bice-póca elkezdett lépegetni, édesanyja meg biztatta.
– Bátorság! Meglásd menni fog!
Janka felnézett, csillogó szemében fellángolt egy fénysugár.
– Bátorság! Igen, bátor akarok lenni!
Most! – kiáltott magában a sárkányfiú és a szíve minden melegével átküldte a kislánynak azt a kalapot, amit magának is csak egy különleges alkalomra szánt. A piros kalap boldogan foglalt helyet Janka fején. Egy kicsit oldalra billent és intett a sárkányfiú mindig kalap nélküli hagyott fejének. Jól tudta, hogy elérkezett a nap, amikor ő felfedheti a titkát. Ő a bátorság kalapja. A sárkányfiú egy ideig még figyelte a bicegő járást, majd elégedett mosollyal visszarepült a romos vár falai közé. Ujjongva suhant a tisztáson át, hogy megvigye a hírt a tündéreknek. Sikerült átadnia kalapjainak minden titkát a kislánynak, a hetedik kalapot pedig ott hagyta a kislánynál.
Janka erősen szorította édesanyja kezét és lépegetni kezdett.
– Látod kislányom, éreztem, hogy ma minden jóra fog fordul-mosolygott anya.
– Igen, már tudom, hogy meg fogok gyógyulni!
A napok és hetek a sárkányfiú életében olyan gyorsan szálltak, mint a gondolat. Csak a tündérek jelezték neki, hogy elérkezett a következő nyár. A Nyártündér újra teleszórta az erdőt színes virágokkal és az erdei sétány mellé százszor több epret varázsolt, mint az elmúlt évben.
Janka, Anna és a szülei boldogan sétálnak az ösvényen. A két kislány lepkehálójukkal kergették a repdeső pillangókat.
A sárkányfiú kalapjaival vidáman játszottak a tündérek és többet soha sem kérdezték meg, hogy miért nincs a hetedik fején kalap. Tudták, hogy azt örökre ott hagyta Jankánál.