Az Elfek titka

Összes megtekintés: 931 


Henley. Ez a név hallatán az Imbar kontinens északi hegységeitől egészen a déli partokig mindenkinek ugyanaz jut az eszébe. Henley, a Hős, ahogy az átlag paraszt ember ismeri. Henley, a Rettenthetetlen, ahogy az északi barbárok nevezik. Henley, a Kegyetlen, ahogy az orkok sírják nevét a sötét éjszakákon. Vagy Henley, a Sármos, ahogy a kontinensen minden nő ismeri. Ő Henley� legalábbis saját maga szerint.
Henley valójában egy átlagos fickó. Van két füle, két szeme, egy orra, páncélja és egy kardja. Harcolt pár háborúban, de ott sem rajta múltak a harcok sikerei, mint ahogy azt ivótársainak szokta mesélni, azonban rájött, hogy eddigi élete mennyire értelmetlen volt. Rájött, hogy ő többre hivatott, ezért kalandozónak állt.
-Haladok, amerre a Sors hajt �mondta, ha valaki megkérdezte mi az úti célja. Olykor �és ez volt a gyakoribb �a Sors mellett a vadállatok és banditák is hajtották, ha éppen rossz helyen tért nyugovóra.
Henley útitársa és egyben szárnysegédje Bob, aki nem kisebb, mint egy manó, ugyanis Bob egy manó. Bobot egy bedühödött nyúl csapattól mentette meg Henley, akik elégtételt akartak venni Bobon, aki rendszeresen dézsmálta a nyulak élelmiszerraktárát. Henley hősiesen magára terelve a nyulak figyelmét ádáz csatában, súlyos sebek árán vereséget szenvedett és Bobbal együtt menekülőre fogták. Henley Bobot tanítványául fogadta és azóta is együtt járják a vidéket.
Henley rengeteg fajta teremtménnyel küzdött már �közben Bob elbújt valahova és a csata végégig elő sem került -, sok titokra fényt derített, hatalmas kincseket látott� amint az orra elől lopják el, de egy dolog nem hagyta nyugodni�
-Hű társam és fegyverhordozóm, Bob �így szólt Henley. �Azt tudod e, hogy az elfek testén miért nincs egyetlen felesleges szőrszál sem, mint szakáll, bajusz, lábszőr, hónaljszőr és fanszőr?
-Nem, uram �így felelt Bob. �Miért?
-Pontosan ennek a kiderítéséért megyünk most Eithelbe, az elfek országának egyik városába, hogy ezt megtudjuk.
-Um� uram? �Bob kérdően nézte Henley-t. �Miért nem kérdeztük meg azt az elfet ott Ambarban. Tudja, azt, aki pont akkor jött ki a várkapun, mikor mi bementünk.
Henley maga elénézett és szája lassan mosolyra húzódott, ahogy visszagondolt arra az elf szépségre. Hibátlan ezüstszínű bőrén csillogott a napfény, hosszú, hófehér haját meglobogtatta a szél. Henley szája már kezdte körbeérni a fejét, mikor már szinte látta maga előtt az elf telt kebleit, ahogy lenge, fekete ruhája feszült rajtuk. Előrenyúlt a levegőben, hogy megfogja. Bob értetlenül nézte, ahogy gazdája próbál valamit megfogni maga előtt. Henley tovább fantáziált a hosszú combokról, feszes fenékről és azokról a fehér, csábos tekintetű szemekről, majd azonnal kizökkent, amint az elf nő mögött sétáló hasonlóan sötét bőrű elf férfiak tízen dühödt arccal hősünknek rontanak.
-Ne beszélj badarságokat �legyintette le Henley a manót. �Az sötét elf volt. Nem válaszolt volna. Az ő fajtájuk nem szereti a mi fajtánkat.
-Értem �bólintott. �Akkor sötét elfek voltak azok is, akik megpróbáltak megölni téged, de te elterelésképp eldobtad a kardod, hogy el tudjunk menekülni?
-Valami� olyasmi �felelte bizonytalanul Henley.
-Még jó hogy az az ork a kocsmában odaadta a kardját neked, mielőtt elaludt, mert mit is érsz te kard nélkül.
Henley kezdte kényelmetlenül érezni magát, ahogy visszagondolt ezekre az emlékekre, de ekkor megpillantotta a várost.
-Na, barátom �kiáltott fel Henley. �Megérkeztünk. Ez itt Eithel.
Eithel egy hatalmas tányér alakú lebegő dologra épült, amire négy feljárón lehetett feljutni. Ahogy sétáltak fel a feljárón úgy tűntek fel előttük a fák lombjai, az érdekes kidolgozottság, díszes házak, a csodálatos kertek és szökőkutak. A város közepén egy hatalmas fa állt egy medence közepén, amelyből a vizet több csatorna vezette el a város szélére, ahonnan lefolyik, mint megannyi apró vízesés, de az elfek mágiája szinte azonnal visszavezette a vizet a medencébe így biztosítva a víz örök körforgását. Az utcák szélén és a szökőkutak körül virágoskertek voltak kialakítva, melyekben rengeteg fajta virág pompázott: rózsák, tulipánok, liliomok és állatokat formázó bokrok, melyek fejükkel követték a mellettük elhaladó elfeket, mintha ők is hibátlan szépségükben gyönyörködtek volna.
Henley-t sem a szökőkutak tiszta vize vagy a virágoskertek rengeteg csodaszép virága érdekelte, hanem az a két, fiatal elf lány, akik nevetgélve elsétált előtte. Az egyikük hófehér, bő ujjú fehér blúzt és hasonló fehér tulipán sziromszerű szoknyát viselt, amelyeket aranyszálakból formázott virágmotívumok díszítettek. A szoknya alól kivillant fehér, hibátlan bőrű lábszára, ahogy kecsesen lépdelt aranyszínű szandáljában. A másik szürke, rövid ujjú szolidan díszített felsőt viselt -ami nem takarta a hasát-, hasonló szürke combközépig érő rövid szoknyával, világosszürke harisnyával és sötét magas sarkú csizmával.
Henley szája vigyorgó görcsbe rándult, ahogy guvadó szemekkel bámulta a két elf szépség hibátlan, sima bőrét, tökéletes formájú lábait és kérte az isteneket, hogy megpillanthassa a rövid szoknyák alatt a mennyország fehér, csipkés kapuit.
A két elf lány mosolyogva kék szemeikkel Henley felé fordultak, aki csorgó nyállal a szépségtől könnyezve bámulta őket. Aranyosan nevetgélve továbbmentek, amitől Henley könnyei keveredve nyálával patakokban kezdtek csorogni, miközben ő zokogva nézte, ahogy imádata tárgyai távolodnak.
Bob már komolyan kezdett aggódni a lovag állapota miatt, ami hírtelen drasztikusan romlott, mikor egy lágy szellő végigfutva a városon megtáncoltatta a két elf hölgy aranyszínű haját és egy pillanatra felcsapta egyikük rövid szoknyáját és Henley meglátta a leányzó csipkés, selyembugyiját, ami ugyan nem a világ legjobb dolga, de nagyon közel áll hozzá.
Henley csendben hálát adott az isteneknek �különösen Corellon Larethiennek, amiért megteremtette az elfeket-, majd eleredt az orra vére, a lábai feladták a szolgálatot és a gyönyörtől kábultan elterült az utca kövén.
A lovag arra ébredt, hogy az ablakon beszűrődő lemenő Nap fénye rá süt. A nap éppen készült a távolban álló elf palota mögé lenyugodni, talán bebocsátásért esedezett, hogy éjszakát had töltsön a palotában a szépek népének társaságában. Ha ez a helyzet, akkor Henley és a Nap között több hasonlóság van, mint az elsőre feltűnne. Henley egy szobában feküdt az ágyon. Talán egy fogadó lehetett. Oldalra nézett, ahol megpillantotta Bob arcát, ami pár centire volt az övétől és ez a tény annyira megrémítette, hogy egy sikoly kíséretében felpattant és ekkor jött rá arra is, hogy ez egy emeletes ágy. Fájó fejjel, enyhén kábultan zuhant vissza az ágyra.
-Jól van uram? �kérdezte Bob aggódó szemekkel. �Hogy tették ezt magával? Talán boszorkányok voltak?
-Bárcsak azok lettek volna �felelte Henley és könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában, ahogy visszagondolt a gyönyör ama pár pillanatára. �Ha boszorkányok lettek volna, akkor nem lennének számomra ilyen távoliak.
Bob nem igazán értette az effajta lovagi beszédet, így értetlenül nézett mesterére.
Henley arca hírtelen komolyra vált. Letörölte könnyeit, felült az ágyon �figyelve a felső ágyra- és Bobhoz fordult.
-Bob! Hű tanítványom. Ma éjszaka utánajárunk annak a titoknak, ami utunkat erre vezette.
A manó értetlenül nézett tovább.
-Ma éjszaka �folytatta Henley �utánajárunk az elfek titkának, hogy miért csodaszépek, hibátlanok és miért nincs rajtuk egyetlen fölösleges szőrszál sem.
-De uram �szólt közbe Bob. �Mi hasznunk van ebből nekünk? Úgy értem mi haszna van annak, hogy megtudjuk az elfek szépségének titkát?
A lovag a manó fejére tette a kezét. Tenyere közel akkora volt, mint Bob feje és teljesen betakarta azt.
-Mi nekünk nincs kézzelfogható hasznunk belőle, de ez egy emberiség megjavulását és okosabbá válását segítő kutatás. Ha sikerrel járunk jobbá tesszük a világot és ez az, ami hőssé teszi a hőst.
Bob kimászott a súlyos kéz nyomása alól, mert teste már nem sokáig tudta volna elbírni azt a súlyt.
-Értem �felelte a manó. �De hogy gondolta ezt uram?
Henley az ablakon át az elfek pompás palotájára mutatott.
-Oda fogunk bemenni apró barátom. Ott van bent a titok. Érzem.
Bobnak valahogy rossz érzése volt ezzel kapcsolatban.
Mire a Nap lebukott a palota mögé Henley és Bob már ott voltak a palota kertjében a falnál, amire egy érdekes futónövény tekeredett fel, amin helyenként rózsák nyíltak. A futónövény egészen az első erkélyig felnőtt, ahonnan fény szűrődött ki. Henley ezen a futónövényen akart felmászni egészen az erkélyig.
-Figyelj Bob. �magyarázta a lovag �Te most maradj itt őrködni. Tudom, hogy azt gondolod, hogy ez nem hőshöz illő feladat, de egy hős sem ér semmit egy társ nélkül, aki fedezi. Olykor a segédek feladata sokkal többet ér, mint amire maga a segéd hivatott.
A manó úgy gondolta érti, amit Henley mondott, de mindenesetre azt megértette, hogy neki most itt kell maradnia.
Henley pedig elkezdett mászni. Rövid idő után a lovag kezdett rájönni, hogy az erkély magasabban van, mint gondolta. Vagy esetleg ő haladna lassan? Rövidesen arra lett figyelmes, hogy néhány inda megindult felé és retekeredtek a lábára. Henley sejtette, hogy nem lesz egyszerű dolga, ezért elő is rántotta kardját, amit egy részeg orktól vett kölcsönt és elkezdett harcolni az indák ellen. Egymás után szabdalta le őket. Nem kegyelmezett egy indának sem, hiszen tudta, hogy neki sem kegyelmeznének. Mikor legyőzte az összes támadó indát éles szemmel konstatálta, hogy már csak egy szál tartja azt a részt a növénynek, amin ő van. És akkor az a szál elpattant.
Henley még sikeresen eltaszította magát a lehulló köteg virág, levél és inda hálóról így meg tudott kapaszkodni a feljebb lévő futónövényben. Lent látta, ahogy a növényköteg rázuhan barátjára és teljesen ellepi azt. Nem volt most ideje, hogy Bobnak segítsen, fontosabb feladata volt.
Sikeresen feljutott az erkélyre. Halkan átmászott a korláton és elbujt a fal mellé. Az erkély üvegajtajai nyitva voltak. Bekukucskált. Odabent egy csodaszép �talán még az előző kettőnél is szebb- elf lány ült az ágyon fehér, selyem hálóingben. Hosszú aranyszőke haja a vállaira omlottak. Nevetett. Henley-t teljesen hatalmába kerítette az elf látványa. Bambán vigyorogva gyönyörködött, míg egyszer csak az elf lány fájdalmasan felsikoltott, majd ismét nevetett. Henley megrettent és egy másik nevetést is hallani vélt a szobában. Jobban behajolt, így már látta az elf lábait, valamint, hogy egy másik hasonló szépségű elf hölgy ül előtte a földön. A lányka a lábára egy fehér lapot ragasztott fel, majd hírtelen lerántotta róla, mire a lány ismét felsikoltott és mindketten nevettek.
Henley-be, mint a villám úgy csapott a felismerés.
-Szőrtelenítés �suttogta magában, hogy elhitesse magával, ha esetleg nem akarná elhinni. �Ez lenne a titok?
Számára valahogy �nem tudja miért- elveszítették az elfek a varázsukat, de azt elismerte, hogy attól eltekintve, hogy hogyan szépítik magukat az elfeknek még mindig a legszebb a teste. Henley ezt elkönyvelve indulni készült, de mikor lépni próbált hanyatt esett egyenesen az erkély ajtó elé. Látta, hogy egy inda volt tekeredve a lábára. Oldalra nézett. A két elf lány észrevette őt és pár pillanatnyi meglepettség után sikoltozni kezdtek. Henley gyorsan levágta a lábáról az indát és felpattant, de ekkor az egyik elf felkapta az első kezébe kerülő dolgot �egy bugyit-, hogy a lovaghoz vágja, ami sikerült is. A selyem alsónemű Henley arcán landolt, aki reflexből beleszippantott. Érezte a belőle áradó finom parfüm illatot. Azonban, mikor azzal a szemével, amelyiket nem takarta el a bugyi látta, hogy a másik elf szépség egy kicsit komolyabb fegyverrel �egy szépen kidolgozott, egyenes pengéjű, két élére fent karddal közeledik felé megfordult és azonnal menekülni kezdett, de az erkély korlátja közelebb volt, mint gondolta, agy átesett rajta és lezuhant a kertbe.
Puhán érkezett, arra a köteg növényre, amit felmászásakor vagdosott le. Azonban valaki még így is nyögött alatta. Felkelt és látta, ahogy félig a növényköteg alatt fekvő Bob nyöszörög, mert Henley sikeresen kinyomta belőle a szuszt. Henley hallotta, ahogy fölötte az erkélyről a lányok elf nyelven kiabálnak valamit, amit nem értette, de abban biztos volt, hogy nem dicséretekkel dobálóznak. Gyorsan a hóna alá kapta Bobot és elszaladt vele.
Másnap reggel Henley tájékoztatta tanítványát nem mindennapi felfedezéséről. Mikor éppen hagyták el a várost Bob megkérdezte:
-Uram. Akkor ez a felfedezés jobbá tette a világot?
-Nem Bob �felelte csalódottan Henley. �Ez nem teszi jobbá a világot és talán jobb lesz, ha nem áruljuk el ezt a felfedezést senkinek. Hidd el, hogy így lesz jobb mindenkinek.
-Tehát akkor semmi hasznunk sem volt ebből a felfedezésből?
-Hát� -kezdte elgondolkodva a lovag. �A hősök életében nem mindig sikerül elérni a célt és olykor semmi viszonzást, vagy hasznot nem kapnak. Ugyanakkor� -Henley elővette a mellénye alól a selyem bugyit, amit nyakláncára fűzve hord és beleszippantott. Még mindig érezte rajta a parfüm illatot. �Nem mondanám, hogy haszontalan volt a felfedezés.
Mosolyogva visszatette a bugyit a mellénye alá és elindult hű társával, Bobbal nyugat felé, hogy újabb kalandot keressenek maguknak.

“Az Elfek titka” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Köszi. Igen, az ötletek, témák, amikről írok általában érdekesek és jók, csak a kivitelezés néha nem úgy sül el, de hát valami mindig becsúszik. Főleg a fogalmazásomon kell még csiszolnom, de hát ezért is van ez az oldal:)

  2. Köszi. Igen, az ötletek, témák, amikről írok általában érdekesek és jók, csak a kivitelezés néha nem úgy sül el, de hát valami mindig becsúszik. Főleg a fogalmazásomon kell még csiszolnom, de hát ezért is van ez az oldal:)

Szólj hozzá!