Láncok: Kilencedik történet: – Miért?

– Jaj, mindjárt éjfél! – nézett az asszony az ebédlőben lévő nagy faliórára. Ott gubbasztott az asztal melletti széken, nem mert lefeküdni, míg haza nem jött a férje.
– Milyen állapotban lesz vajon? Ha kicsit részeg, csak kötözködik, ha nagyon, akkor dühöng. Meg üt is. Csak a gyerekek fel ne ébredjenek!
Odahallgatódzott a kicsik szobájához. Aludt mind a kettő. Szinte látta őket. A nagyobb nem tűr meg magán semmi takarót. A kicsi lány kipirul álmában, néha még motyogni is szokott valamit. Akaratlanul elmosolyodott. De jó is, amikor így hármasban vannak itthon! Ez a rövid kis béke és nyugalom élteti.
Most sem tartott sokáig ez a kegyelmi állapot. A férje már jött fölfelé a lépcsőn, s a bejárati ajtónál bajlódott a kulccsal.
– Mert be kell zárkózni, mi? Tán félsz, hogy ellopnak? – lépett beljebb, és bevágta maga mögött az ajtót.
– Hát ki a fenének kellenél, mit gondolsz? Én sem tudom, hogy egyáltalán minek is jövök haza.
Az asszony szinte mozdulatlanná dermedt ültében. Nem szólt semmit. Ilyenkor bármit is mondana, csak olaj lenne a tűzre. Akkor szólalt meg, amikor a férfi felemelte a hangját.
– Csöndesebben… A gyerekek…
– A gyerekek… a gyerekek… Örökké ezt hajtogatod. Mögéjük bújsz mindig? – és odalépett az asszonyhoz egészen közel. A savanyú, émelyítő gyomorszag megütötte az asszony orrát, de nem mert mozdulni.
– Mi lesz már azzal a vacsorával? Csak bámulsz, mint borjú az új kapura. Láthatsz még eleget.
Az asszony felsóhajtott, felállt, és ment a konyhába a vacsorát melegíteni.
A nagyobbik gyerek, a kisfiú, kijött a szobájukból, WC-re kellett volna mennie. Amikor meglátta az apját, visszahúzódott.
– Na, mi van? Nem tanított meg anyád köszönni? Ne menj el előlem, mert ha utánad megyek…
Az asszony közben megterített, kitálalta az ételt.
– Egyél inkább! – mondta, és bement a kisfiúhoz, hallotta, hogy sír. A kicsi lány bilijébe megpisiltette, lefektette. Sokára tudta csak megnyugtatni. Ledőlt a gyerek mellé, nem akaródzott neki kimenni a részeg emberhez. Arra gondolt, hogy fogni kellene a gyerekeket, és átmenni a pár házzal arrébb lakó sógornőjéhez. Lenne egy nyugodt éjszakájuk. Az is megfordult már többször a fejében, hogy hazaköltözik az özvegy anyjához, falura. Nagy ház, nagy kert, elférnének. Volt, hogy a bőröndöt is elővette már a ruháknak, de mindig elfogta valami megmagyarázhatatlan gyöngeség. mintha nem engedelmeskedne neki a keze-lába. Mint akit ideláncolt valami ehhez a házhoz, ehhez az elviselhetetlen emberhez. És maradt minden a régiben. Ő már önmagáért ki sem állt, csak a gyerekeket igyekezett védeni valahogy. Jóformán már csak ebben látta életének az értelmét.
Ahogy ott feküdt a kisfia mellett, túl hosszúnak találta a csöndet odakinn. Lassan kióvatoskodott a gyerekszobából. A férje feje az asztalon feküdt, a haja egy kicsit beleért a félretolt pörköltes tányérba. Aludt. Az asszony azt hitte, történt vele valami. Meg is ijedt. De nem tudta megmagyarázni magának, hogy tulajdonképpen miért?

“Láncok: Kilencedik történet: – Miért?” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Kata!
    Örülök, hogy át tudtad érezni a történetet, de egyben szomorú is vagyok, hogy neked is hasonlót kellett megélni. Köszönöm a hozzászólásodat.
    Szeretettel: Kati

  2. Kedves tollforgató!

    Szívszorító történet, és én is ezt kérdeztem közben. Miért? Miért képes az ember tűrni, és várni, míg valami visszafordíthatatlan szörnyűség nem történik! Semmiképpen sem a gyerekek érdeke, és a gyerekek a legfontosabbak. Ha van hova menni, hát menjen az ember! Persze, mondani könnyebb tudom, mint megtenni, de sajnos ilyen családban nevelkedtem 9 éves koromig, míg édesapám meg nem halt. Tudom mennyire borzasztó annak a gyereknek a bőrében. Oda ugrani az anyja elé, hogy meg ne üssék, mert szerencsére minket nem bántott. És igen, vannak szép emlékeim róla, hiányzik is. Hiszen verset szavalni, mesét mondani szokott nekünk, ha józan volt. De ha nem így alakul a sorsunk, akkor sajnos nyomorúságos élet várt volna ránk mellette. Édesanyám is gyenge lett volna elhagyni őt, talán azért is, mert neki sajnos nem lett volna hova mennie. Mindig a gyerek a legfontosabb! Mindig! És ez számukra nem egy szerető környezet, hanem egy rémálmokkal teli, rettegéssel teli élet.

    Szeretettel gratulálok jól megírt pályázatodhoz, bízva, hogy nem valóságos történet: (f)

    Kata

  3. Kedves Tollforgató!
    Szomorú, hogy nagyon sok gyerek és nő életét keseríti meg a brutalitás.Nehéz széttépni azokat a láncokat ami az ilyen családokat összeköti.
    Szeretettel gratulálok,
    Magdi

  4. Kedves Alkotótárs!

    Szomorú, de jól megírt történet. Remélem a dolgok idővel rendeződtek valamilyen irányba, és a nő boldogságra lelt a gyerekekkel együtt.

Szólj hozzá!