Rémisztő téli mese

Hóvihar tombolt odakint, míg mi unokabátyámmal és öcsémmel letelepedtünk az áporodott szagú, öreg kanapéra. A földre dobtuk a bűzös bárányszőr takarót, amit nagymamám visszarakott ránk, nehogy megfázzunk. Kezünkbe adott egy-egy bögre karamellás tejet, majd árgus szemekkel figyeltük őt, ahogy letelepedve egy kényelmetlen sámlira, hajára kötötte lila kendőjét, és elővett egy mesekönyvet. A kis szobát épphogy bevilágította a régi lámpa, ami idősebb volt mint mi hárman gyerekek együttvéve, de alig tíz évesen nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.
A mese vége felé, kialudt az öreg lámpa, de kinézve az ablakon láttuk, nem csak nálunk ment el az áram. Gyertyát gyújtottunk, és folytatódott volna a mese, de öcsém észrevette, hogy a fűtés is leállt. Nagymamám és unokabátyám kétségbeesetten próbálta beüzemelni a radiátort, eredménytelenül. Nem sokkal később, a mese végén, már fejenként három kardigánba burkolózva vacogtunk, kihűlt bögréinket szorongatva. Mivel így nem lehetett aludni, nagymamám újra elkezdett mesélni, de most fiatalkorában az orosz megszállás alatt hallott szláv folklór hőseiről, és szörnyeiről szólt a történet.

Mocorgást hallottam a szekrény tetejéről. Fejemet a hang felé fordítva láttam, hogy egy domovoj, szemeit rám meresztve gubbaszt a régiségek között. Nagymamám történetében elhangzottak alapján ismertem fel, aszott öregember szerű teste kicsi volt, nem úgy mint hosszú szakálla, ami a szekrény feléig lelógott. Kifejezéstelen tekintettel bámult rám, és meg sem mozdult amikor elkezdtem felé közeledni. Amikor már csak pár lépésre álltam tőle, kinyújtotta hosszú karját, és arcon csapott. Felkiáltottam, és körülnéztem a szobában, de senki nem ébredt fel. Mélyen a szemembe meredt, de tekintete megenyhült, ami emlékeztetett a fejemben lévő róla alkotott képre, a szelíd, visszahúzódó domovojra, aki megbújva egy sötét sarokban őrzi a ház vagyonát és békéjét. Amit még akkor nem tudtam, hogy ez a mitikus lény rossz ómenként is megjelenhet. Szőrös tenyerét arcomra téve oldalra fordította fejem, majd visszahúzódott a sötétbe. Tapogatózva indultam el a félhomályban abba az irányba amerre elfordított. Kisvártatva az ajtóhoz értem, aminek túloldaláról morgás hallatszott. Gerincemen végigfutott a hideg, ennek ellenére tétovázás nélkül feltéptem az ajtót, szembe találva magam egy hatalmas farkas szerű lénnyel. Ő lehetett a volkolak, szintén a mai mesékből, egy farkasember, bár én semmiféle emberi vonást nem tudtam benne felfedezni. Keservesen nyüszített amikor meglátott, mire lábaim a földbe gyökereztek, nem tudtam elhinni, hogy ez a hatalmas, erős lény pont tőlem ijedjen meg. Ahogy közeledtem felé, esetlenül rángatózni kezdett, menekülni próbált, de egyik hátsó lába belegabalyodott a lelógó függönyzsinórba. Kényelmetlenül érintett azt látni, hogy az óriás farkas csapdába esik egy vékony zsinór által, amiből akár egy kisgyerek is képes lenne kiszabadulni. Fülfájdító vonyítása közben egy gyors mozdulattal lehajoltam, és kioldoztam fogságából. Ahogy szabad lett, azonnal négy lábra állt, és fogsorát fenyegetően megvillantva, morogva közeledett felém. Jótett cserébe jót várva, késlekedve indultam futásnak.
Berohantam a fürdőszobába, és a nagy lendület miatt nekiestem a fürdőkádnak. Hirtelen egy hideg, pikkelyes kéz nyúlt ki a kádból, és megragadva a torkomat maga felé fordított. A lány, akivel szemben találtam magam egyszerre volt földöntúlian szép, és visszataszító, haja hosszú, hullámos és rézbarna, de halfarka hideg, iszapos és pikkelyes. Őt a ruszalkaként azonosítottam be, a fiatal lány, aki vízbe fulladt, ezért az élőket kísérti. Ujjai szorítása enyhülni kezdett a nyakam körül. Hegyes fogait kimutatva utasított, hogy forduljak meg, és nézzek bele a tükörbe. Vonakodva hátat fordítottam neki, és beléptem a tükör elé. Gyomorforgató látvány fogadott. Zöldes bőrű, meztelen öregemberként ismertem magamra, halfarokkal, hüllőszerű testtel. Meggyőződésem volt, hogy a tükör a belsőmet ábrázolja. Ilyen lennék én? Mint a vogyanoj, a hüllő testű, embereket vízbe fojtó szörnyeteg? Nem bírtam tovább a látványt, lábaim elgyengültek, botladozva jutottam ki az előszobába. Hányingerrel küszködve kerestem a menekülőutat, el a ruszalkától aki szembesített magammal, el az igazmondó tükörtől, és legfőképpen el magamtól, ettől az undorító lénytől, akit nem álltam kész megismerni.
Üvöltve rúgtam ki a bejárati ajtót, és azzal a lendülettel átestem a küszöbön, ki a fagyos levegőre. A hidegtől remegve tápászkodtam föl, mikor egy kar súlyát éreztem meg a vállamon. Felfordult gyomorral, hogy ki tud egy ilyen undorító lényhez érni mint én fordultam meg, és néztem föl nagymamám arcára. Sírhatnékom támadt, de nem a megnyugvástól, hanem a realizációtól, hogy a lény akit a tükörben láttam, ezek szerint tényleg én vagyok. Térdre estem a hóban, és egy lemondó nyögéssel engedtem, hogy megviselt testem leroskadjon a kert közepén. Fölöttem rosszindulatú nevetés hallatszott, nagymamám arca eltorzult, történetében leírt Baba Yagáéhoz hasonló gonosz vigyorral ráncos arcán nézett rám, és mulattatta nyomorom. Itt már nem éreztem semmit, meg sem lepődtem, csak vártam, hogy valahogy vége legyen.
Ekkor erős fehér fény vakított el, ami égette szemeim, hangos dobolás visszhangzott a fejemben, a tüdőm összeszorult, fuldokoltam. Ennél jobb végre gondoltam. A karjaimon kezek szorítását éreztem, kiáltani próbáltam, de nem jött ki hang a torkomon. Fejem egyre jobban hasogatott, a dobolás halkult, de csontig hatoló hidegnek adta át a helyét.
Kinyitottam a szemeim. Nagymamám aggódó arccal hajolt fölém. Nyomát sem lehetett Baba Yaga vonásainak látni rajta. Meg simította a homlokom, mondta, hogy kicsit belázasodtam, biztos a tegnap esti hidegtől. Azóta már újra volt fűtés, egyenesen melegem volt a takarók alatt. Ahogy nagymamám kiment a szobából, kirohantam a fürdőbe. Pánik kerülgetett, ahogy a tükör felé közeledtem, de muszáj volt megtudnom az igazat, tényleg gyomorforgató vagyok-e kívűl-belül, vagy csak álmomban láttam magam annak?
A tükör elé lépve egy karikás szemű, hosszú hajú vékony kisgyereket láttam, semmi undorítót vagy ijesztőt, csak valakit, aki annyira fél magától, hogy a tükör elé állva remegés járja át a testét.

“Rémisztő téli mese” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    Köszönöm szépen a hozzászólásod és a gratulációd!

    Lili

  2. Érdekes volt a történet. Bizony lázálomban, de akár csak a hétköznapiban is nagyon különleges dolgok történhetnek.

    Egyúttal gratulálok a nyereményedhez is.

    Szeretettel: Rita 🌸

  3. Ezzel meglepő módon én nem egészen így vagyok!😉

Szólj hozzá!