Nyaklánc: Második történet

Összes megtekintés: 181 

A lánc szó nekem egy emléket hordoz, a szüleim emlékét.
Egyik évben édesapám karácsonyi ajándéka édesanyámnak, és nekem is , egy- egy, szép kis díszdobozba rejtett ékszer volt. Ekkor, édesanyám egy nyakláncot kapott, melyen egy ovális medál lógott, rajta cizellált virágmintával. Anyukám nagy becsben tartotta. Leginkább valamilyen egyszerű pulóverhez hordta, így megjelenését finom elegánsan feldobta vele.
Ahogy rágondolok, a kép teljesen itt van előttem, szinte él. Alig múltam tizennyolc éves, amikor drága édesanyám betegség után elhagyta testét, és a nyakláncát a virágmintás medállal rám hagyta. Sokszor nézegettem, szép, finom megmunkálását, ujjaimmal simogattam a medál virágszirmait, mintha csak az édesanyám arcát simogatnám. Egyszer csak rászántam magam, és a nyakamba akasztottam. Valahogy a kezem mindig a medálra tévedt. Ez a lánc, szinte hozzám nőtt. Telt- múlt az idő, lánccal a nyakamban. Egyszer csak hiába nyúltam a medálhoz.
– Jaj, hol van? – feszülten kerestem kezemmel, de nem találtam.
Ijedten kapkodtam, nyúltam a nyakamhoz, de a láncot sem tapintottam. Néztem, hátha a hajamba akadt, vagy a ruhámba esett? Rázogattam a kabátomat, kifordítottam az úját. Semmi.
Reménykedtem, biztos még előkerül valahonnan. Soha többé nem lett meg…
Sok- sok év elszaladt azóta. A lánc már a múlté, de ez a lánc összeköt múltat, és jelent. A pénzbeli értékét már rég nem siratom, mert tudom, hogy a hozzáfűződő emlék mindig velem marad, és ez számomra sokkal nagyobb érték. Ezt a szívemben őrzőm.

“Nyaklánc: Második történet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

Szólj hozzá!