Láncok: Harmadik történet

Táncoltunk… megragadtad a kezemet, vezettél. Te szembe fordítottál, én kinyújtottam mindkét karomat feléd, mintha el akarnék esni. Messze kellett nyúlnom, hogy elérjelek, mégis sikerült, persze azonmód magamhoz láncoltalak. Szerettem amikor a munkádból adódó kemény férfiból visszaváltoztál lágy, érzéssel teli valódi kedvessé. Mint máskor is, egészen közel jöttél hozzám, lázas érintésedre kinyílt a lelked, bemásztam hát, ahogy szerényen nevezted, a piramisodba, ahol nagy élvezettel lapoztam bele a Tudás Könyvébe. Amit láttam, a rajzok, a képek, az álmok, felettébb lenyűgöztek.
Táncoltunk… borostás arcod olykor a csuklómhoz ért, szerettelek volna elengedni, mit sem törődve a mozgással, hogy végigsimíthassam izzadt bőrödet. Mikor kissé leeresztettem a fejem, szégyenemben elpirultam, mert a magasból a kivágott blúzomba láthatsz, ha úgy gondolod. Mégis ittam a tekintetedet, megrészegedtem a tánctól, engedelmeskedtem a szenvedélynek.
Táncoltunk… minden nő lényéből, talán a ragaszkodás okán, így belőlem is árad valamiféle érzékiség, együttérzés, simogatni vágyás, mely teremtő erő igencsak magához láncolja az önmagát mégiscsak fensőbbnek tekintő férfit. Ezt az agresszív vitalitást hatékonyan kezelve alakíthatjuk két ember közös világát. Egymás mellett igenis képesek lehetnénk kiteljesedni, magunkba szippantani a bolond, avagy bölcs boldogságot. A párkapcsolat olyan, mint egy ház. Ha tönkremegy belül valami apróság, nem veszünk azonnal új otthont, inkább megjavítjuk azt a parányi hibát. Tiszta, hűséges élet sem létezik igazán, ezt aligha adhatjuk meg egymásnak. De mindaddig, amíg fogjuk, és nem engedjük el a másik kezét, legyen az a kéz akár sok ezer kilométerre tőlünk vagy éppen a hitvesi ágyban, addig élhetjük a saját titokzatos, magányos életünket. A lánc, mely egybeforrasztotta a szívünket, nem téphető szét, nem kevés erőfeszítéssel el lehet ugyan szakítani, de minek? A nyomai, akár egy tetoválás, szép emlékként őrzik a múlt örökkévalóságát. Mert az igaz szerelem az, amit az a bizonyos harmadik személy sem képes szétfeszíteni.
Táncoltunk… fokozódott a muzsika, padló reccsent, koktél fröccsent; még utoljára felnéztem, hogy mindig emlékezzek erre a gondtalannak tetsző, szabad arcra. Aztán nem tudtam mást tenni, mint lehunyni a szemem. Mohó ábrándjaimnak adtam magam: szanaszét repültek a cipők, felszaladt a szoknyám, lengett földig érő hajam, izzott a levegő, szálltam, együtt szálltunk. Telhetetlenül szorítottál, én kielégíthetetlen forróságban omoltam minden élet forrásához, hogy soha ne légy senki másé.
Táncoltunk…fülledt ritmus lüktetett, mindketten egyszerre léptünk, együtt forogtunk, egymásba olvadtunk, biztosan fogtad a kezem, én ölelve erős derekadat, beléd csimpaszkodtam, fejemnek támaszt kerestem széles válladon. Csak rád figyeltem, előre számoltam a mozdulataidban. Azt tettem, amit képzeltél, és te azt tettél velem, ami jól esett neked. Karjaimmal összekulcsoltalak, mint aki sosem akar elengedni; minden rezdülésedet érzékeny antennáim fogtak fel. Átfutott rajtam kiapadhatatlan energiád, mely maradék ellenállásommal is könnyen bánt el.. Füledbe súgtam a vágyaimat. A zene utolsó taktusára összerezzentem… összeillettünk. Szívünk végleg lesodorta a láncokat. Táncoltunk…
És táncolunk azóta is, s táncol a lelkünk, s velünk maga az Élet.