Otthon nélkül

Végre hajnalodik, már azt hittem soha nem ér véget ez az éjszaka. Egész éjjel esett az eső, teljesen átáztam, minden porcikámat átjárta a hideg. Este még úgy volt, hogy egy híd alatt kényelmesen elhelyezkedve jó nagyot alszok, reggel pedig pihenten nézek elébe egy új napnak. Sajnos nem így történt. Pechemre erre tévedtek a sorstársaim, akik megirigyelték kényelmes, száraz fekhelyemet. Össze verekedtünk, de ők voltak az erősebbek. Engem pedig elkergettek az esős éjszakába. Egy sűrű lombú fűzfa tövében húztam meg magamat, amely nem sok védelmet nyújtott az eső ellen.
Végre, végre! Úgy látom a napsugarak már kifelé tekintgetnek a felhők mögül. Jó lenne gyorsan megszárítkozni és reggeli után nézni. Már nagyon korog a gyomrom, amin nem csodálkozok, mert a vacsora is kimaradt. Valahogy nem volt étvágyam. Igaz, nem is volt vacsorának valóm.
Igyekeznem kell, már az utcán is megnőtt a forgalom, csilingelnek a villamosok, dudálnak az autók, és egyre több ember siet valahová. Ah, micsoda fölséges illatok terjengenek a levegőben! Úgy gondolom, a közeli pékségből jön. Nagyon szeretem a frissen sült meleg kenyeret, vagy kiflit harapdálni, mellé finom tejet kortyolgatni.
Jaj, miről ábrándozom! – biztos az éhségtől vannak ilyen gondolataim. Remélem, megszán majd valaki és ad nekem egy kiflit, vagy egy zsemlét.
Most lassan elindulok a házak mellett, nem szeretnék senkinek sem az útjában lenni, azt meg tényleg nem szeretném, ha valakihez is hozzá érnék ilyen vizesen.
Hiába sétálok szorosan a fal mellett, mégis hallom a gúnyos megjegyzéseket.
– Pfuj, milyen büdös, és milyen sovány!
– Kerüljük ki, tele lehet tetűvel, bolhával!
Bezzeg, azt senki nem kérdezi, miért vagyok ennyire vizes, és miért reszketek. Szerencsére, vagy szerencsétlenségemre, nem hallják gyomrom korgását. Már nagyon közel járok a pékséghez. Jól hallom a kenyérbolt ajtajára szerelt csengő hangját, szinte állandóan szól, ahogy ki-be járnak rajta az emberek.
Végre, végre, már az ajtó mellett állok, de sajnos, senki sem vesz tudomást rólam. Mintha ott se lennék, úgy mennek el mellettem.
Egy jól öltözött férfi lépett ki a boltból, kezében papírzacskót tart, melyből finom, ropogós kiflivégek kandikálnak kifelé.
No, most akkor összeszedem minden bátorságomat és elé állok, talán majd megszán egy kiflivel.
Tévedtem! A férfi nem nézett a lába elé, és amikor váratlanul elé léptem, majdnem hasra esett bennem. Nagy nehezen vissza nyerte egyensúlyát, és lenézett a járdára. Bosszankodva kereste az útját keresztező akadályt.
Amikor megpillantott, dühös ordítozásba kezdett. – Te girhes macska, azonnal takarodj a szemem elől! Ráadásnak, cipős lábával egy jó nagyot rúgott belém.
Pár méterrel odébb landoltam a járdán, és nagyon megütöttem magamat. Megint pórul jártam, kifli helyett rúgást kaptam melytől a bordáim nagyon fájnak, – de nem adom fel!
A szomszéd utcában van egy húsbolt, talán eljutok odáig. Remélem ott nagyobb szerencsém lesz!

“Otthon nélkül” bejegyzéshez 17 hozzászólás

  1. Szegény cicus! Bizony az állatok élete is különböző. A mi cicánk jó helyre került, úri dolga van, de akik kinn rekednek, azoknak keserves az élete.

    Szeretettel: Rita(f)

  2. Kedves Kata!
    Otthon nélkül nem élet az élet, sem embernek sem állatnak.
    Szomorú írásodhoz gratulálok, nagyon jó írás. Rózsa

  3. Kedves Magdi!

    Köszönöm a jókívánságodat, a hozzászólásodat és az olvasást. Sajnos, ember, állat egyformán kiszolgáltatott ha nincs otthona. Szeretettel(l)Kata

  4. Kedves Kata!
    Szomorú sors amiről írsz, A nyomor mindenkinek egyformán fáj,
    lehet ember, vagy állat, a szenvedés, az otthon nélküliség borzasztó.
    Szeretettel gratulálok írásodhoz is és az elért helyezésedhez.
    Magdi

  5. Emberi és állati sorsok mennyire egyformán fájók tudnak lenni. A másság egyesek számára kezelhetetlen.
    Remekül megírt történetedhez gratulálok szeretettel: Klári(l)

  6. Emberi és állati sorsok mennyire egyformán fájók tudnak lenni. A másság egyesek számára kezelhetetlen.
    Remekül megírt történetedhez gratulálok szeretettel: Klári(l)

Szólj hozzá!