Az én példaképem

Az én példaképem

Mindig felnéztem rá, egyrészt a szívós természetéért, másrészt azért, hogy mindenben kitartott a meggyőződése mellett bárkivel szemben, nyíltszívű, becsületes ember volt, mindamellett nagyon szeretett segíteni másokon. Édesapám sajnos korán távozott közülünk, 54 éves korában, én akkor mindössze 18 éves voltam, hugicám pedig még kiskorú.
Mint filmkockák, úgy villannak fel előttem a vele töltött tartalmas pillanatok. Emlékszem egyszer Mikulás este volt, már nagyon vártuk, hogy az ablakban sorakozó kitisztított csizmáinkban ajándékok legyenek, amikor hirtelen csengettyűszó hallattszott, és igazi Mikulás lépett be az ajtón, válán ajándékokkal teli tarisznyával. Nagyobbacska lévén nekem kissé imerősnek tűnt a fordított irha bekecs rajta, de azért elhitettem magammal, hogy ez most igazi Mikulás. Később persze tudtam, hogy édesapánk hozott értünk ilyen áldozatot, ami eléggé távol esett komoly hivatalnoki mivoltától. Ő szlovák ember volt, de Füleken, a szülőfalujához közeli kisvárosban, ahol sokáig volt anyakönyvvezető, megtanult szinte folyékonyan magyarul, hogy az ottani, főleg magyar anyanyelvű lakosoknak tudja az ügyes-bajos dolgait intézni. Ez a tulajdonsága a későbbiek során is megmaradt, amikor édesanyámmal Kelet-Szlovákiában telepedtek meg egy falucskában, mert édesanyánk keleti volt. Otthonunkban rengeteg ember megfordult, mivel ezen a környéken nagyon kevesen beszélték a szlovák nyelvet, ezért édesapámhoz fordultak segítségért, melyet ő sohasem utasított el, mindegy volt neki, milyen ügyben keresték fel. Számtalan embernek intézett nyugdíjat, különféle folyamodványokat, kérvényeket írt, melyekért sohasem fogadott el semmiféle anyagi juttatást, hisz akkoriban elég szerény körülmények között tengődött mindenki, főleg az ország legkeletibb csücskében.
Nyaranta sokat jártunk vele pecázni az ő általa készített botokkal, milyen boldogok voltunk, ha a horgunkra akadt valamilyen nagyobbacska hal. Emlékszem, egyszer kifogott egy gyönyörű szép nagy busát, de ahogyan akasztotta le a horogról, a hal visszacuppant a vízbe, ő azonban nem adta fel a dolgot. Addig járt bicajjal arra a helyre vissza, amíg egy nap boldogan hozta a kifogott halat, hogy márpedig őrajta egy hal nem fog kifogni. De ugyanúgy jártunk vele gombázni, ismerte a környék valamennyi gombalelőhelyét, már messziről észrevette a széna alatt megbújó gombafejeket.
Bizonyára tőle örököltem természetszeretetetemet is, hiszen ha csak tehetjük férjemmel, járjuk a határt, boldogok vagyunk, ha séta közben a fák közül őzek bukkannak elő, de láttunk már anya vaddisznót pici csíkos kicsinyekkel, vadnyulat a fűben lapulni, vidrát a holtágban úszkálni, bambit a töltésoldalon téblábolni, fekete gólyapárt a fejünk felett repülni, ilyen pillanatokért tényleg érdemes megszületni. Ezt a természet iránti tiszteletet, és vonzalmat igyekeztünk a két gyermekünk lelkületébe is beoltani, és őszintén remélem, hogy ők ezt majd tovább folytatják saját gyermekeikkel.
Egy újabb kép jelenik meg előttem, amint hugommal ülünk kisszékeken egymás mellett, édesapám kezében egy hatalmas szlovák meséskönyv, előbb egy-két oldalt elolvasott magának csendben szlovákul, aztán ezt elmesélte nekünk magyarul, így oldotta meg, hogy tudjon nekünk mesélni, mivel nem tudott magyarul olvasni. Néha természetesen elkezdtünk elégedetlenkedni, hogy:
„Dehát apu, ne olvass már annyit, hanem mesélj!“-ilyenkor elmosolyogta magát, mert néha belefeledkezett az olvasásba, és folytatta tovább szabad fordításban a mesélést. Emlékszem gyönyörű kézírása volt, szinte rajzolta a betűket, mint valami iniciálékat, mai napig őrzöm kézírását az alapiskolás olvasónaplóm elején, melybe ő írta be az olvasás szépségéről szóló idézetet, amelyet én előbb leírtam neki egy papírra magyarul , és ő azt így másolta be szépséges betűivel.
Természetesen magyar iskolába jártam, összes tanulmányaimat, alap-, közép-, és felsőfokot is magyar nyelven végeztem, annak ellenére, hogy ő szeretett volna szlovák iskolába járatni, de én hatévesen iskolaköteles koromban kategorikusan kijelentettem, hogy márpedig én magyar vagyok, és magyar iskolába akarok járni. Később fogtam aztán fel, hogy milyen hatalmas intelligenciával rendelkezett, respektálta a döntésemet, melyért örökre hálás maradok neki. Nagyon szeretette volna, ha hugommal anyanyelvi szinten elsajátítjuk a szlovák nyelvet, ennek érdekében próbált velünk így kommunikálni, de ha ő szlovákul kérdezett, mi általában magyarul válaszoltunk vissza, amiért aztán sokszor mérgelődött, hogy sosem fogjuk a nyelvet megtanulni. Viszont teljes mértékben igaza volt, mert ha az ember kisebbségben él valamely államban, akkor elengedhetetlen, hogy bírja az adott állam hivatalos nyelvét is, mert csak így lehet érvényesülni hivatalokban, intézetekben, ha teljesen szlovák környezetbe kerül az ember, hogy ne érezze magát másodlagosnak. Mindezek hatására választottam aztán mint tanár a szlovák-magyar szakot, édesapám, és édesanyám előtt egyaránt tisztelegve. Drága édesanyám annak ellenére, hogy szlovák férje volt, sohasem sajátította el a nyelvet, semmi nyelvérzéke nem volt hozzá. Én az egyetem elvégzése után előbb szlovák alapiskolában kezdtem el tanítani, mert a szakommal telítve voltak a magyar alapiskolák, 11 év után sikerült csak magyar alapiskolába kerülnöm. Itt tapasztaltam meg, hogy a közeli falvakból a gyerekek egyáltalán nem bírják a szlovák nyelvet, ezért az lett a fő célom, hogy minél több gyerekkel elsajítattassam ezt a nyelvet, és ezáltal majd nagyobb eséllyel folytathassák tanulmányaikat bármilyen közép-, vagy felsőfokú intézményben. Ezt el is magyaráztam nekik, és minden erőmmel azon voltam, hogy megszeretessem velük ezt a nyelvet, hogy az ország bármely részén meg tudják állni a helyüket, amiért mai napig hálásak, de én csak édesapám példáját igyekeztem követni, hogy segíteni kell embertársainkon, mert szerintem nem az a lényeg, hogy milyen nyelven beszél valaki, hanem az, hogy milyen lelkületű ember, és hogyan tiszteli embertársait mindenféle előítéletek nélkül.
Akkor néztem csak fel rá igazán, amikor megtudtam, hogy fiatalon, 23 évesen szlovák katonaként részt vett a 2. világháború idején 1944-ben kitört Szlovák Nemzeti Felkelésben, a fasiszták elleni harcokban, melyért nagy árral fizetett. Ugyanis elfogták mint szlovák katonát több társával együtt, és egészen München városába kellett gyalogosan hadifogolyként menetelniük náci szidalmak, és ütlegelések közepette. Magában a városban pedig az ottani lakosság ócsárlásait, köpdösését kellett ilyen fiatalon elviselniük. Fűtetlen, olcsó barakokban laktak, ahol kínozták, megalázták őket. Elmesélte, hogy egyik társukat a mellettük levő kavicsbányába vitték, ahol egy éjszakára nyakig beásták a kavicsba, akinek ettől a nagy megrázkódtatástól a haja egy éjszaka alatt hófehérre őszült. Édesapámnak is ezek az embertelen, kietlen körülmények ásták alá egészségi állapotát, a veséje teljesen átfázott, tbc-t kapott, melyeknek következtében rengeteget betegeskedett. A felszabadulás után amikor végre hazajutott szölőfalujába lefogyva, a saját édesanyja sem ismerte fel, úgy le volt gyengülve. Mindezek hatására vált aztán a későbbiekben a hazánkban működő Fasisztaellenes Harcosok Szövetségének tagjává. Hiába kezelték sokat a Magas-Tátrában szanatóriumokban, ideiglenesen javult ugyan az állapota, de sajnos veseelégtelenség miatt fiatalon távozott szerettei köréből nagy űrt hagyva maga után. Mindez a karácsonyi ünnepek táján történt, emlékszer Szilveszter délig temettük el. Emiatt nagyon sokáig haragudtam az év legszebb ünnepére, mert az ember lelkéből mindig feltör az emlékezés, a fájdalom. Akkoriban sokat jártuk a kórházat, és reménykedtünk, hogy majd gyógyultan ismét köztünk lesz, de a Teremtő sajnos másként döntött. A kórháztól nem messze volt a gimnázium, ahová akkor jártam, reggelente tanítás előtt sokszor felugrottam hozzá tiszta ruhával, egyebekkel, amelyekre szüksége volt. Odahaza mindig ő segített nekünk a szlovák tantárggyal kapcsolatos teendőinkkel, de amikor egyszer elszóltam magam, hogy milyen nehéz feladatot kaptunk az iskolában ebből a tantárgyból, akkor megígértette velem, hogy másnapra beviszem a szlovák füzetemet, és közösen megoldjuk a dolgot. Így is történt, tehát szó szerint szinte az utolsó leheletéig segített minket.
Nagyon becsületes volt mindenben, sokat dolgozott pénzközelben is mint közgazdász, nagyon gyakran mondogatta hogy: “Nehéz becsületesen élni, de az ember nyugodtan kel, nyugodtan fekszik.“ Milyen igaza volt, hisz ebben a korlátolt, anyagias világban nagyon sokan csak harácsolással, pénzhajszával töltik életük legnagyobb részét, és az élet sokszor „elmegy mellettük“…A nagy hajszától nem tudnak szinte semminek örülni, alig van idejük magánéletükre, családjukra, minden értéket csak anyagiakban, pénzben mérnek. Természetesen jó érzés az anyagi biztonság, de mindennek kell hogy legyen egy egészséges határa. Mikor már felnőttek lettünk, akkoriban gyakran mondogatta, hogy: “Gyermekeim, úgy éljetek, hogy a végén csak négy szál deszkát visztek magatokkal“ , mely mondása kifejezte, hogy az anyagi világ milyen véges, bármit teszünk, akárhogyan tapossuk a megszokott „mókuskerekünket“ mindennapjainkban, egy múló pillanat alatt mindennek vége, és akkor derül ki igazán, hogy mit hagytunk hátra magunk után. Hányszor gyönyörködtünk „Isten templomában“, a körülöttünk lévő természetben, melyet ajándékba kaptunk a Teremtőtől, és csak önzetlenül élveznünk kellene. Vajon hányszor öleltük magunkhoz szeretteinket, hányszor meséltünk gyermekeinknek, hány alkalommal nevettünk, kacagtunk önfeledten szeretteink körében. Tehát mindezekért lett az én példaképem a saját édesapám, mert megtanított bennünket az igazi értékekre, arra, hogy hogyan találjuk meg helyünket a világban, hogyan segítsünk embertársainkon, és hogyan tudjunk szívünk teljes melegével igazán szeretni.

“Az én példaképem” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsa!

    Nagyon szép és emberséges történetet hoztál. Bizony, nagy hatással vannak ránk a szüleink, még ha azt fiatalon nem is érezzük, esetleg nem is értékeljük, bennünk marad, magunkévá tesszük.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!