Fodor Gyöngyi – A honvágy
Sok évvel ezelőtt még csak vakációzni jártam Olaszoszágba. Egyik ilyen alkalommal elmentünk San Marinoba. Hulla fáradtnak éreztem magamat, mert délelőtt még a tengerparton a homokban járkáltunk, a vállam is felégett, hiába kentem be fényvédő krémmel. Mire felértünk a várba, úgy éreztem nem kapok levegőt, és menten összerogyok, de igyekeztem nem mutatni, és élveztem a csodás kilátást. Annyira elvarázsolt a mesés panoráma, hogy nem vettem észre egy föld felett kacskaringózó fagyökeret, és belerúgtam. Csillagokat láttam, azt hittem, hogy eltörtek az ujjaim. Anyanyelvemen mondtam valami cifrát.
Amikor már kigyönyörködtük magunkat és számos fényképet készítettünk, visszamentünk a parkolóba az autóhoz. Lefele könnyebben ment, csak az ujjaim ne fájtak volna. Lent a kocsinál odajött hozzám egy idős hölgy, jóval hetven év felett lehetett már.
– Bocsásson meg, amiért megszólítom, de az előbb, ott fenn a várban, hallottam, hogy magyarul mondott valamit.
Kikerekedett szemmel néztem rá, és eszembe jutott az a szépnek semmiképpen sem mondható magyar mondat. Kissé el is szégyelltem magamat, hogy egy honfitársam ez alapján figyelt fel rám, de rámosolyogtam és azt mondam neki, hogy igen, magyar vagyok. Ő folytatta.
– Valaha én is Magyarországon éltem, de már hosszú évek óta nem jártam ott. A rokonaim és azok, akiket közelebbről ismertem, már meghaltak. A férjem azt mondta, biztos megint halucináltam, mert hogy olasz rendszámú autóval vannak. De én csak erősködtem, biztos vagyok benne, hogy nem halucináltam! Ő meg azt felelte, hátha olyannyira biztos vagy benne, akkor menj oda, és szólítsd meg őket, aztán majd meglátod! Ugye nem haragszik érte?
– Nem haragszom. Ellenkezőleg, örülök neki. Hova valósi?
– Az alföldön laktam, közel Békéscsabához. Jó èletem van itt, de sokszor hazavágyom. Főleg amióta idősebb vagyok. Pedig már semmim és senkim sincs ott. Sok könyvem van, amit még otthonról hoztam, rongyosra olvastam már valamennyit, mert nem szeretném, ha elfelejtenék magyarul. A macskáimmal is emiatt beszélek az anyanyelvemen, és az esti imátságot is magyarul mondom el… És maga, maga is itt él Olaszországban?
– Nem, nem élek itt, csak vakációra jöttem. De ki tudja, mit hoz az élet. Lehet, hogy egy napon majd végleg kiköltözök.
– Talán majd jövőre elmegyünk pár napra Magyarországra! – folytatta a hölgy . – Szeretnék elmenni a szüleim sírjához, utoljára… – láttam, hogy könnybe lábad a szeme, átéreztem az érzéseit. – Úgy örülök, hogy találkoztunk – mondta és hirtelen megölelt, majd beült a férje mellé az autóba. Zsebkendőt vett elő, megtörölte a szemét. Rámosolyogtam. Ő is mosolygott, de a könnyein át.
– Viszont látásra! Sok szerencsét ! – köszöntem el tőle és addig integettünk egymásnak, míg az autó ki nem fordult a parkolóból, aztán elnyelte a forgalom.
Ez a találkozás 2004-ben történt. Négy évre rá kivándoroltam, és új életet kezdtem az én imádott, napsütötte Itáliámban. És ahogy az évek mennek, én is azt érzem, amit ez a kedves, idős hölgy mondott : jó életem van itt, de gyakran hazavágyom. Főleg azóta, hogy idősebb vagyok.
Kedves Éva, köszönöm. Fgy
Kedves Gyöngyi! Én nem emlékszem hogy valaha is el tudtam volna képzelni az életem máshol mint ebben az országban, hiszen a haza az nem a politika, az a hegyek, a folyó, a fű illata, és minden egyéb hasonló, még öreganyám törött fülű bögréje is. Ha külföldön jártam alig vártam hogy magyar szót halljak magam körül. Egy kedves ismerős házaspár hetven évesen költözött másik településre. Találkoztam néhány év múlva velük, és mesélték vissza akarnak jönni lakni, nem képesek megszokni az új környezetet. Hiába mondtam, hogy azóta eltelt X év, már nem olyan az a kisközség mint akkor volt, amire emlékeznek… Mert az ember idősödve elsősorban az emlékeihez ragaszkodik – szerintem -, és úgy érzi ott boldog volt, s valamit ott felejtett. Hasonlóan, mint amikor harmadszor is visszafordulunk az ajtóból, hogy “valamit még akartam, de nem emlékszem mit…” Szeretettel olvastalak: Éva