A mosoda

Meg kellett kapaszkodnia, mert úgy érezte rögtön elájul. Mikor már-már úgy érezte, hogy jobb a közérzete, eszébe jutott az iménti látvány. Ettől hányingere lett, levegő után kapkodva tántorgott ki az utcára.
– Ilyen nincs, egyszerűen nem létezhet. -motyogta még mindig zavarodottan maga elé.
– Ha valamire nincs magyarázat, az még nem jelenti azt, hogy nem létezik. – próbálta magát nyugtatgatni, de nem sok sikerrel.
Reggel még nem gondolta volna, hogy ilyen élményben lesz része. Egyszerűen csak el kellett mennie a tisztítóba a ruhákért. Mást nem tervezett a mai napra. Egy szürke, eseménytelen hétköznapra vágyott, olyanra, amilyen ő maga is. Mert azt azért el kell, hogy mondjuk, Takács Károly maga volt a megtestesült egyszerűség. 42 éves, átlagos testalkatú és külsejű, nőtlen, foglalkozását tekintve könyvelő. Ha nem lenne ez a rövidke kis írás, talán még a létezését is megkérdőjelezhetnénk. Egyetlen szenvedélye volt csak, életének minden területén megvalósítani a rendet. Ismerősei szerint ez egyszerűen csak rendmánia. Ide tartozott, a szerinte megfelelő külső, annak ápoltsága, a tiszta ruha. Éppen ezért nagyon sűrűn járt, a város másik felén található patyolatba. A kérdésre, hogy miért nem megy másik, közelebbi mosodába, nem tudott egyértelmű választ adni. Persze sejtették miért, ennek legfőbb oka maga Icuka volt, aki ott dolgozott. Icukának elég volt csak ránéznie, és már remegett a keze, hangja, szája kiszáradt, nem mert a szemébe nézni.
Károly néha azon kapta magát, hogy ketchuppal öntözi az ingét, vagy kávét locsol a nadrágjára. Szándékosan-e vagy véletlenül, ki tudja, de az biztos, hogy ily módon különböző foltok kerültek a ruháira. Egy alkalommal még a szomszéd kisfiú biciklijét is megszerelte, csupa olaj és kosz lett tetőtől talpig. Lassan, de biztosan, teljesen a bolondja lett a nőnek. Icuka persze tisztában volt a vonzerejével, és rendesen ki is használta adottságait. Mégiscsak ő volt Miss Patyolat, egymás után három alkalommal is. Igaz, azóta kicsit ki is kerekedett itt-ott, de hát ahogy mondják, ettől csak asszonyosabb lett.
Ez alkalommal is ott állt a pultnál, mint ha csak Károlyt várta volna. Átvette a céduláját, és közben még egy huncut mosolyt is eleresztett Károly felé, aki ettől rögtön a mennyben érezte magát. El is szállt nyomban a rosszkedve, még halkan fütyörészni is kezdett. Libbent a függöny, és Icuka el is tűnt mögötte. Amíg várt a ruhára, megpróbált magán erőt venni, és körül nézni a helyiségben. Nem tudta volna megmagyarázni miért, de kicsit mindig is frusztráltan érezte magát, ha itt kellett időznie. ” – Mindig is volt valami abban a helyben, valami nyugtalanító.” – így jellemezte ismerőseinek a helyet, mikor később az eset szóba jött. Olyan mértékben kezdett el égni a gyomra, hogy az már több volt, mint rossz előjel. Várt egy darabig, majd, amikor tíz perc múlva sem bukkant elő álmai nője, hangosan köszörülni kezdte a torkát. Sem válasz nem volt, sem Icuka nem bukkant fel. Tőle szokatlan módon, kezdett egyre ingerültebb lenni. Összeszedte minden bátorságát, belépett a pult mögé, és félrehajtotta az üzletteret a mosodától elválasztó függönyt. Egy ablaktalan, gyéren megvilágított helyiségben találta magát. Az egész néhány négyzetméter volt csupán, még szobának nevezni is túlzás lett volna. Mikor kicsit már hozzászokott a szeme a félhomályhoz, körülnézett. Az egyik, a hozzá közelebbi sarokban, egy rozoga faszék állt, egy másikban, ami a jobb keze felé esett, egy rozsdás vasajtó volt. Habozás nélkül ment az ajtóhoz, és mire észbe kapott, már nyomta is le a kilincset. Kinyitva az ajtót, egy szűk vaslépcsőt látott, ami lefelé vezetett, nem tudni hova, mert egy idő után elkanyarodott. Vett egy mély lélegzetet, és elindult lefelé, mert úgy érezte, ha már ideig eljutott, nincs visszaút. Ment lefelé a szűk, meredek lépcsőn, kétoldalt kapaszkodva a korlátba. Mikor hangokat hallott és furcsa zajokat, biztos volt benne, hogy hamarosan eléri úti célját. A lépcső véget ért, és egy hatalmas teremben találta magát. Olyan tágas volt, hogy nem is látta hol ér véget. Azonban arra, amit ott látott, először nem is talált szavakat. Megannyi törpe rohangált fel-alá, az óriási mosó- és szárító gépek körül, a zűrzavar közepén pedig ott állt Icuka. Pontosabban valami, ami ő lehetett. Mert amit most látott, az egy két méter magas lény volt, négy pár kézzel és szőrös testtel. Minden kezében egy-egy ostor, azzal ösztönözte a manószerű lényeket a gyorsabb munkára. Aztán mikor megfordult, és észrevette a hívatlan vendéget, arca torz mosolyba rándult.
– Rögtön viszem az ingeket, kedves Károly. – sziszegte felé, beszéd közben villás nyelve ki-be táncolt szájából.
– Igazán nem sürgős, tudok várni. -felelte sápadtra váltan Károly.
– Csak nincs valami baj, Károly? Olyan sápadt, mint aki elájulni készül. Tudja, mi itt nem csak ruhákat tisztítunk, ez egyben a bűnös lelkek tisztítója is.
– Semmi szükség arra, hogy magyarázkodjon, Icuka. Vagy akárki is maga.
– Icuka vagyok Károly, hát már meg sem ismer? Most, hogy meglátta az igazi külsőmet, talán már nem is tetszem magának?
A válaszra nem pazarolva az időt, Károly egyszerűen sarkon perdült, és már iszkolt is felfelé a lépcsőn, nem is nézve hátra. Közben két dolog járt a fejében, és úgy döntött a mai naptól fogadalmat tesz. Az egyik, hogy ezt követően, egy darabig biztos nem megy mosoda közelébe, inkább vesz magának otthonra egy mosógépet. A másik, a plátói szerelemben való csalódottsága volt. Szilánkokra törött az eszményi nő képe, és most annak üvegcserepein csikorog cipője talpa, menekülés közben.