Minden estémet egy kis omladozó lakásban töltöm, teljes magányban.
A kietlen kisváros ahol felnőttem Sielen. Nappal a munkahelyemen próbálok beilleszkedni, de mintha csak narrátorként lennék jelen. Nem látnak. Nem törődnek velem a színészek, akik a rájuk szabott szerepet játszva, felhőtlenül élik életük. Minden napom rémálom, s mikor hazaérve fáradtan ledőlök az ágyamba, akkor kezdődik csak igazán szenvedésem. Minden mások és önmagam által kimondott szó végigfut a gondolataimon és elkezdek azon agyalni, hol is rontottam el. Eszembe jut minden bántó szavam, elvesztegetett időm, ki nem mondott gondolataim és egykori álmaim, melyekről már rég lemondtam. Kisírt szemekkel álomba zuhanok és reménykedem, hogy az álmaim szebbek lesznek mint az életem. Reggelente fáradtan és csalódottan kell belátnom, hogy a sötétség nem fog elengedni. Nem számít, hogy nappal van e vagy éjjel, nem kerülhetem el a bennem tengő ürességet, s nem menekülhetek démonaimtól. Az idő megállástalanul rohan és attól, hogy nem veszünk róla tudomást, még nem vár meg minket. Várhatok arra, hogy minden megjavuljon és ne kelljen eltűrnöm minden rajtam csattanó átkot( mert úgy érzem az ül rajtam), de mit tud az idő? Hogyan tudná eltörölni a bennem lakozó bánatot és gyűlöletet, ha én sem vagyok rá képes? Így töltöm kilátástalan napjaimat, mely szünet nélkül, mindennap eljön.
Egy este valami mégis megváltozott. Álmodtam. Legalábbis ilyennek képzelek egy szép álmot. A megszokott szürkeség helyét színek vették át és most először úgy éreztem kapok levegőt. Egy erdőben sétálok. Békés, csendes és nincsenek emberek akik egyből tönkre tennék a kezükbe kaparintanák. Kitisztultan látom a világot, ami talán mindig is ott lapult, csak nem vettem észre. Nem érzem magamon az elvárások rettentő súlyát.
A távolban egy kunyhót vélek felfedezni. Vagy talán csak a képzeletem játszik velem? Próbálok közelebb jutni, de mintha egyre távolabb kerülne tőlem. Ez hogy lehetséges? Már készülök feladni, hisz ez a könnyebbik út, ha már eldöntötted, hogy nem vagy elég erős a másik úthoz, amikor meghallok egy dallamot. Távoli, halk madárcsicsergésnek tűnik. Egyre jobban hallom, mígnem szavak is társulnak a már-már isteni melódiához. Messze van, nem hallom tisztán. Megiramodom a kunyhó felé ahonnan a dal szól. Teljes erőbevetéssel futok, de már alig látom a kunyhót. Mintha menekülne előlem. A zene is halovány, majd a távolba veszik. Kimerülten egy fának dőlök, amikor egy égtelen ricsaj töri meg az erdő csendjét. Fülemre tapasztott kézzel keresem honnan jöhet, de mintha a fejemben szólna. Mindenhol ott van. Végül kinyitom a szemem. A szürkeség visszatér, én pedig az ágyamban fekszem, egy üvöltő ébresztőóra mellett. Rövid készülődés és egy nem túl tartalmas reggeli után elindulok munkába.
Eleinte próbálkoztam. A szívemet is beleadtam a munkámba. Miden rám szabott feladatra széles mosollyal mondtam igent, még ha legszívesebben sikítva rohantam volna ki a világból. Aki mindig tökéletesen teljesít attól idővel elvárják, hogy hibátlan legyen. Nem fogadnak el tőle kifogásokat és meglepődnek ha nem felelt meg az elvártnak. Titkárnői állásom során nap mint nap belefutok ebbe. Próbálja az ember figyelmen kívül hagyni, ha bántó szavakkal illetik, de bárhogy is képes leplezni, belül éles késként szabdalják át a lelkét.
„Videra, hozz egy kávét! Videra, vidd ki a szemetet!”
Az embereknek nevezett bábok belehalnának ha a kérlek szót kellene használniuk. Az emberség az ember szóból született, s mégis mennyivel szebb jelentést kapott. Vajon megérdemli az ember az ilyen ékes jelzőket?
Otthonomnak nevezett négy fal közé hazatérve, ágyamba borulok és a párnámba temetem az arcom. Álmodni akarok. Hallani azt a tündérmesébe illő, gyönyörű dalt. Most, hosszú idő óta először nem a bánat hozott rám álmot, hanem a vágy, hogy újra ott lehetek.
Az erdő ugyan olyan szép mint emlékeztem. A madarak halk csicsergése, a levegő tisztasága, a virágok euforikus illata, mind olyan érzéseket kelt bennem, mintha az előttem lévő világ csak rám várna. S most, hogy újra itt lehetek, nyugalom és békesség fog el.
A távolban újra feltűnik a kunyhó, s most még a zene kezdete előtt elkezdek futni az irányába. Lihegve kapkodom a levegőt és minden erőm bevetésével rohanok. Egyre közelebb érek a kunyhóhoz és, bár különösnek tűnt ahogy közelítettem az távolodott, most mégis azon lepődöm meg, hogy elértem.
A kunyhó fala masszívnak tűnő, sötét színű fából készült és csak egyetlen ablakot látok rajta. A verandára lépve, az felnyikorgott súlyom alatt és újra előtört a házból a csodaszép szólam, mely felpezsdíti az erdőt hangjával. Közelebb lépek és a kilincs felé nyújtom a kezem, amikor meghallom a nevem.
-Videra.-suttogja egy halk hang. Megtorpanok a küszöbön és nem merek belépni. Miért van az, hogy látjuk magunk előtt a lehetőséget és mégis hagyjuk elveszni, mert félünk a következményektől?
Egy lány tiszta hangja szólalt meg a dallamban. Tündöklően csengő hangja simogatja a fülem és úgy vonz beljebb, mint a konyhába egy finom illat. A ház belseje tágas és meglehetősen világos, a kevés ablak ellenére is. Megfontoltan körülnéztem és, bár megfogott a ház ízléses és nem túl zsúfolt elrendezése, mégis a dallam szövegére figyeltem.
„Látást vártam,
Könyörögtem,
Szilárdan álltam,
Kettétörtem.”
A lány gyönyörűen énekelt. A dal a fülemben ismerősen csengett, mintha hallottam volna már korábban.
„Békét kértem,
Csalódás várt,
Fába véstem,
Valóra vált”
Az ajtóval szemben volt egy kis ovális alakú asztal, tetején egy gramofonnal. Gyönyörű aranyszínben pompázó kürtből áradt ki a lassú melankolikus zene, ami hipnózisként vonzott magához. A hangszedő tű olyan finoman érintette a lemez felületét, mint a kora tavaszi dér a fűszálakat. Közelebb léptem az asztalhoz, amikor a dallamnak vége szakadt. Félelem tört rám, hogy soha többé ne nem hallhatom ezt a gyönyörűséges melódiát. Óvatosan kinyújtottam a kezem és megfogtam az oldalán lévő kart. Elkezdtem lassan előre tekerni, majd a dal újra felszólalt.
„Életet nyertem,
Hosszú időt,
Álomba estem,
Örök időt.”
Leültem az asztal mellett lévő kis fából készült sámlira és csak mosolyogtam. Eszembe jutott miért lehet ismerős a dal.
Az erdő közepén egy fakunyhóban otthonra leltem. A zene kitöltötte az életem. Egyszerű és mégis csodálatos dallam melynek én írom a végét. Ezek után már nem tértem vissza a valóságba. Mindenem lett a kis rozoga kunyhó és a gramofon mely az én történetemet játszotta.
A kietlen kisváros ahol felnőttem Sielen. Nappal a munkahelyemen próbálok beilleszkedni, de mintha csak narrátorként lennék jelen. Nem látnak. Nem törődnek velem a színészek, akik a rájuk szabott szerepet játszva, felhőtlenül élik életük. Minden napom rémálom, s mikor hazaérve fáradtan ledőlök az ágyamba, akkor kezdődik csak igazán szenvedésem. Minden mások és önmagam által kimondott szó végigfut a gondolataimon és elkezdek azon agyalni, hol is rontottam el. Eszembe jut minden bántó szavam, elvesztegetett időm, ki nem mondott gondolataim és egykori álmaim, melyekről már rég lemondtam. Kisírt szemekkel álomba zuhanok és reménykedem, hogy az álmaim szebbek lesznek mint az életem. Reggelente fáradtan és csalódottan kell belátnom, hogy a sötétség nem fog elengedni. Nem számít, hogy nappal van e vagy éjjel, nem kerülhetem el a bennem tengő ürességet, s nem menekülhetek démonaimtól. Az idő megállástalanul rohan és attól, hogy nem veszünk róla tudomást, még nem vár meg minket. Várhatok arra, hogy minden megjavuljon és ne kelljen eltűrnöm minden rajtam csattanó átkot( mert úgy érzem az ül rajtam), de mit tud az idő? Hogyan tudná eltörölni a bennem lakozó bánatot és gyűlöletet, ha én sem vagyok rá képes? Így töltöm kilátástalan napjaimat, mely szünet nélkül, mindennap eljön.
Egy este valami mégis megváltozott. Álmodtam. Legalábbis ilyennek képzelek egy szép álmot. A megszokott szürkeség helyét színek vették át és most először úgy éreztem kapok levegőt. Egy erdőben sétálok. Békés, csendes és nincsenek emberek akik egyből tönkre tennék a kezükbe kaparintanák. Kitisztultan látom a világot, ami talán mindig is ott lapult, csak nem vettem észre. Nem érzem magamon az elvárások rettentő súlyát.
A távolban egy kunyhót vélek felfedezni. Vagy talán csak a képzeletem játszik velem? Próbálok közelebb jutni, de mintha egyre távolabb kerülne tőlem. Ez hogy lehetséges? Már készülök feladni, hisz ez a könnyebbik út, ha már eldöntötted, hogy nem vagy elég erős a másik úthoz, amikor meghallok egy dallamot. Távoli, halk madárcsicsergésnek tűnik. Egyre jobban hallom, mígnem szavak is társulnak a már-már isteni melódiához. Messze van, nem hallom tisztán. Megiramodom a kunyhó felé ahonnan a dal szól. Teljes erőbevetéssel futok, de már alig látom a kunyhót. Mintha menekülne előlem. A zene is halovány, majd a távolba veszik. Kimerülten egy fának dőlök, amikor egy égtelen ricsaj töri meg az erdő csendjét. Fülemre tapasztott kézzel keresem honnan jöhet, de mintha a fejemben szólna. Mindenhol ott van. Végül kinyitom a szemem. A szürkeség visszatér, én pedig az ágyamban fekszem, egy üvöltő ébresztőóra mellett. Rövid készülődés és egy nem túl tartalmas reggeli után elindulok munkába.
Eleinte próbálkoztam. A szívemet is beleadtam a munkámba. Miden rám szabott feladatra széles mosollyal mondtam igent, még ha legszívesebben sikítva rohantam volna ki a világból. Aki mindig tökéletesen teljesít attól idővel elvárják, hogy hibátlan legyen. Nem fogadnak el tőle kifogásokat és meglepődnek ha nem felelt meg az elvártnak. Titkárnői állásom során nap mint nap belefutok ebbe. Próbálja az ember figyelmen kívül hagyni, ha bántó szavakkal illetik, de bárhogy is képes leplezni, belül éles késként szabdalják át a lelkét.
„Videra, hozz egy kávét! Videra, vidd ki a szemetet!”
Az embereknek nevezett bábok belehalnának ha a kérlek szót kellene használniuk. Az emberség az ember szóból született, s mégis mennyivel szebb jelentést kapott. Vajon megérdemli az ember az ilyen ékes jelzőket?
Otthonomnak nevezett négy fal közé hazatérve, ágyamba borulok és a párnámba temetem az arcom. Álmodni akarok. Hallani azt a tündérmesébe illő, gyönyörű dalt. Most, hosszú idő óta először nem a bánat hozott rám álmot, hanem a vágy, hogy újra ott lehetek.
Az erdő ugyan olyan szép mint emlékeztem. A madarak halk csicsergése, a levegő tisztasága, a virágok euforikus illata, mind olyan érzéseket kelt bennem, mintha az előttem lévő világ csak rám várna. S most, hogy újra itt lehetek, nyugalom és békesség fog el.
A távolban újra feltűnik a kunyhó, s most még a zene kezdete előtt elkezdek futni az irányába. Lihegve kapkodom a levegőt és minden erőm bevetésével rohanok. Egyre közelebb érek a kunyhóhoz és, bár különösnek tűnt ahogy közelítettem az távolodott, most mégis azon lepődöm meg, hogy elértem.
A kunyhó fala masszívnak tűnő, sötét színű fából készült és csak egyetlen ablakot látok rajta. A verandára lépve, az felnyikorgott súlyom alatt és újra előtört a házból a csodaszép szólam, mely felpezsdíti az erdőt hangjával. Közelebb lépek és a kilincs felé nyújtom a kezem, amikor meghallom a nevem.
-Videra.-suttogja egy halk hang. Megtorpanok a küszöbön és nem merek belépni. Miért van az, hogy látjuk magunk előtt a lehetőséget és mégis hagyjuk elveszni, mert félünk a következményektől?
Egy lány tiszta hangja szólalt meg a dallamban. Tündöklően csengő hangja simogatja a fülem és úgy vonz beljebb, mint a konyhába egy finom illat. A ház belseje tágas és meglehetősen világos, a kevés ablak ellenére is. Megfontoltan körülnéztem és, bár megfogott a ház ízléses és nem túl zsúfolt elrendezése, mégis a dallam szövegére figyeltem.
„Látást vártam,
Könyörögtem,
Szilárdan álltam,
Kettétörtem.”
A lány gyönyörűen énekelt. A dal a fülemben ismerősen csengett, mintha hallottam volna már korábban.
„Békét kértem,
Csalódás várt,
Fába véstem,
Valóra vált”
Az ajtóval szemben volt egy kis ovális alakú asztal, tetején egy gramofonnal. Gyönyörű aranyszínben pompázó kürtből áradt ki a lassú melankolikus zene, ami hipnózisként vonzott magához. A hangszedő tű olyan finoman érintette a lemez felületét, mint a kora tavaszi dér a fűszálakat. Közelebb léptem az asztalhoz, amikor a dallamnak vége szakadt. Félelem tört rám, hogy soha többé ne nem hallhatom ezt a gyönyörűséges melódiát. Óvatosan kinyújtottam a kezem és megfogtam az oldalán lévő kart. Elkezdtem lassan előre tekerni, majd a dal újra felszólalt.
„Életet nyertem,
Hosszú időt,
Álomba estem,
Örök időt.”
Leültem az asztal mellett lévő kis fából készült sámlira és csak mosolyogtam. Eszembe jutott miért lehet ismerős a dal.
Az erdő közepén egy fakunyhóban otthonra leltem. A zene kitöltötte az életem. Egyszerű és mégis csodálatos dallam melynek én írom a végét. Ezek után már nem tértem vissza a valóságba. Mindenem lett a kis rozoga kunyhó és a gramofon mely az én történetemet játszotta.