Temesi Feri ott állt az aluljáróban a Blahán. Csak úgy állt, nézelődött. Egy éve jött Pestre, mert vidéken megállt az élet. Huszonegy évesen csak lődörgött otthon. Még jó, hogy a fater nem szólt, olyan erélyesen , csináljon már valamit. Az öreg maszek volt. Lakatos és bádogos szakmát űzte. Néha megkérte fiát, segítsen neki. Ez legtöbbször, akkor fordult elő, amikor egy új ház bádogos munkáit végezte. Ilyenkor cipekedtek, vitték az előgyártott ereszcsatornákat, meg a bádog lemezeket, szigeteléshez. Aztán adott neki zsebpénzt a segítségért pár ezret, de ez változó volt. Temesi Feri, ez a szőke, nyúlánk srác ettől ockodott. Nem tartotta tisztességesnek, hogy az apja kifizeti, mint egy segédmunkást. Mivel nem volt jövedelme, elfogadta, de mindig szégyellte magát. – Majd lesz nekem is keresetem! – mondta ilyenkor, csak úgy halkan, de a pénzt zsebre tette. Aztán azon gondolkodott, mit kellene tenni, hogy ez valóra is váljon. Szombatonként a presszóban tanyázott, ott beszélgetett a haverokkal, meg azokkal a nagymenő srácokkal, akik vették a bátorságot és Pestre utaztak és hétvégére szaladtak csak haza, hogy egyenek egy jót anyuka főztjéből. Ezek a srácok nagyvonalúan rendeltek italokat és mutatták nagyképűen, hogy ők már révbe értek. Legalább is ezt hitték önmagukról. Nyitogatták pénztárcájukat.
Temesi Feri is így volt ezzel, mert a múlthéten volt otthon. De ő visszafogta magát, a nagyképű viselkedés idegen volt tőle. Már egy éve, hogy elszánta magát és Pestre utazott. Albérletben lakott és egy káeftében dolgozott. Ahogy itt álldogált a Blahán, azon gondolkodott, mit kellene tennie, hogy ez a sivár hangulata elmúljon, amikor megpillantott egy gimis osztálytársát.
-Attila! – kiáltott feléje.
-Szia Bóca! – ismerte fel Ferit és mindjárt becenevén szólította.
-Mi újság, hogy vagy?
-Tűrhetően, és te? Mi van veled?
-Mi volna? – kérdezett vissza Feri és széttárta karjait.
-Itt dolgozol Pesten? Sikerült elhelyezkedned?
-Kicsit nehéz volt, de sikerült. Persze, ha ezt sikernek lehetne nevezni.
-És mivel foglalkozol? – kérdezte Attila.
-Segédmunkás vagyok, egy csőszerelőnek segédkezem.
-Jól lehet keresni?
-Havi, nettó százharminc.
-Lehetne több is! Nem gondolod? – Attila kérdésére Feri nem válaszolt, csak felhúzta vállait, mintha azt mondaná, jó lenne. Aztán hozzá tette: – Hová tartasz?
Attila egyenesen válaszolt.
-Megyek hazafelé. Gyere fel hozzám, ha ráérsz. Itt lakom az Üllői útnál.
-Jó, menjünk! – egyezett bele Feri.
Villamosra szálltak, éppen jött egy 6-os.
A beszélgetés hamar a diákévekre terelődött.
-Milyen boldog kor. Olyan önfeledten szabadok, talán már sohasem leszünk! – mondta Feri és egyik kezével egy fogantyúba kapaszkodott.
-Azt hiszem én is, már többé nem! – összegezte Attila és egy pillanatra elgondolkodott.
Aztán a beszélgetés a gímire terelődött. Emlékeztek a fizika tanárnőre, arra a tanárnőre, akihez a legtöbb élményük, jó vagy rossz, fűződött. Megállapították, így az idő távlatából, hogy a diákok legtöbbször a jó kedélyű pedagógusra emlékeznek és a leg morcosabbat jegyzik meg.
-Klára néni, vénkisasszony volt. A kitöréseitől már előre féltünk! – mondta Attila.
-Persze, mert ha az osztály jó hangulatban volt, ettől ő mérges lett.
-Felnött férfiak és így viselkednek? Én szégyellném magamat! – utánozta Attila és megpróbált a tanárnő hangján beszélni, de ez nem sikerült neki, ettől még nevetségesebb lett az egész.
Hosszan nevettek, felszabadultan. Aztán Attila szólalt meg.
-De azért elhúzott?
-Elég simán.
-Minden harag nélkül!
-Annyi tanulás után én is azt tettem volna! – állapította meg bevallásképpen Feri.
-Ennyire belátó lettél önmagaddal?
-Fejlődünk! – intett kezével Feri.
-Találkoztál valakivel mostanában? – hangzott a következő kérdés.
-Emlékszel a Mizserre? – kérdezett vissza Temesi. – A magyar tanárra?
-Persze! Mi van vele?
-Képzeld, találkoztam vele a Keletinél. Kapaszkodj meg, hogy kivel volt?
Attila várakozóan nézett Ferire.
-Egy olyan pillangóval ment. Topis, alacsony, barna nővel, szembe jöttek velem. Mikor észrevett, egy kicsit zavarba jött. Megálltak, de úgy láttam, legszívesebben elszaladtak volna. – Mi van magával Temesi? – kérdezte. – Semmi különös tanár úr! – feleltem neki. A nőre nézett, aki fura pillantásokat vetett rám, meg a tanár úrra. – Egy ismerősöm! – próbált magyarázkodni. – Most hazakísérem! – tette még hozzá. Átfutott az agyamon, természetesen szobára, de nem szóltam. – Leérettségizett? – kérdezett tovább. – Nem! – Miért nem? – folytatta, pedig tudta, hogy kettőből elvágtak. Osztályt kellett volna ismételnem, de már erre nem emlékezett. A nő megfogta a tanár úr karját és annyit mondott: – Ketyeg az óra, gyerünk! Nem is köszöntek, csak intett a kezével és eltűnt a barna nővel.
A kitérő után a többi tanár is szóba került, a padtársak, a haverok. Mindenki másfelé van, egyetemen a jobbak, nekik sikerült, vagy dolgoznak, mert mást nem tehetnek. Segédmunkások, mert a pillanatnyi megoldás ezt teszi. Esetleg szakmát tanulnak, a jelenlegi végzettséggel nem rózsás a jövő.
Megérkeztek az Üllői útra. Ez a Corvin negyed, Attila itt lakott, egy kétszobás lakásban, amely egy mérnöké volt. Most éppen külföldön van, Londonban dolgozik. – Azt mondta, lakhatsz itt, legalább vigyázol a lakásra! Most én vagyok a háziúr!
-Micsoda mázli! – tette hozzá Feri és irigykedve nézte a lakást és az ő szűkös albérletére gondolt.
Alig ültek le, még idejük sem volt a kitöltött pálinkával koccintani, csöngettek. Attila az ajtóhoz sietett, kinyitotta és három lány, olyan húsz év körüliek, berohantak a lakásba.
-Szia! Szia! – üdvözölték Ferit.
-Iskolatársam! – mondta Attila magyarázatként.
A lányok oda sem figyeltek, letelepedtek, hiszen mindennaposak voltak Attilánál. A lakás tágas és világos volt, a rádió halkan szólt, a bárszekrény pedig a felsorakoztatott üvegekkel a hangulat, a gyógyulás patikáját jelentette.
Feri, ahogy ott ült és a lányokat nézte, egy Tóth Árpád vers sorai jutottak az eszébe. „Ha nője nincs, a lét sivár,/ Az árnyak búsan nőnek,/ Azért hát tiszta hála jár / Minden kis drága nőnek!”
Arra gondolt, hogy ez tényleg így van, mert ők az élet fűszerei. Persze az is igaz – állapította meg, Van, aki túl fűszeresen szereti az életet. Úgy látszik Attila is ezek közé tartozik.
Vele szemben egy szőke lány ült a heverő sarkán. Szoknyája rakoncátlanul felcsúszott. Fehér térdei, combjának sima, márványra emlékeztető vonalai felkorbácsolták szívdobogását. Érezte, a vér a fejébe száll, meggyorsul a lélegzete is.
Este, lefekvés után, nem tudott megszabadulni ettől a képtől.
-Valamit tenni kell! – mondta önmagának.
Papírt keresett és érzelmi szavak írt, olyan vers félét. „A nővárás – vágyat ébreszt / A női térd fehérlett, / Űzött fekete gondolatokat / Mert fehér a vágy, / S fehér a test, / ha nap süti, barna / S fehér a comb – mindig, / De sokszínű a lélek, / A gondolat fekete.”
Elolvasta többször is és mindig változott a véleménye. Néha jónak találta, néha fércmunkának, aztán félre tette. Nyugtalanul aludt, reggel fáradtan ébredt.
A következő melónap lassan akart a végére érni. Temesi Ferire rosszul hatottak az elmúlt nap eseményei. Arra a szőke lányra gondolt, többször is. Munka végeztével megfürdött. A zuhany alatt sokáig állt, szinte áztatta magát, de ez megnyugtatta. Aztán Metróra szállt és elindult hazafelé. A Klinikák megállónál feljött a mozgólépcsőn és megállt az Üllői úti oldalon. Egy szőke nő is ott állt és nézte Ferit, le nem vette róla a szemét. Aztán lassan megindult a fiú felé és megkérdezte.
-Nem volna kedved velem jönni?
Temesi Feri hirtelen nem tudott válaszolni. A tegnapi szőke lány jutott eszébe, itt áll vele szemben ez a másik szőke. A képek gyorsan futottak az agyában és végül annyit válaszolt.
-.Nem!
■■
Temesi Feri is így volt ezzel, mert a múlthéten volt otthon. De ő visszafogta magát, a nagyképű viselkedés idegen volt tőle. Már egy éve, hogy elszánta magát és Pestre utazott. Albérletben lakott és egy káeftében dolgozott. Ahogy itt álldogált a Blahán, azon gondolkodott, mit kellene tennie, hogy ez a sivár hangulata elmúljon, amikor megpillantott egy gimis osztálytársát.
-Attila! – kiáltott feléje.
-Szia Bóca! – ismerte fel Ferit és mindjárt becenevén szólította.
-Mi újság, hogy vagy?
-Tűrhetően, és te? Mi van veled?
-Mi volna? – kérdezett vissza Feri és széttárta karjait.
-Itt dolgozol Pesten? Sikerült elhelyezkedned?
-Kicsit nehéz volt, de sikerült. Persze, ha ezt sikernek lehetne nevezni.
-És mivel foglalkozol? – kérdezte Attila.
-Segédmunkás vagyok, egy csőszerelőnek segédkezem.
-Jól lehet keresni?
-Havi, nettó százharminc.
-Lehetne több is! Nem gondolod? – Attila kérdésére Feri nem válaszolt, csak felhúzta vállait, mintha azt mondaná, jó lenne. Aztán hozzá tette: – Hová tartasz?
Attila egyenesen válaszolt.
-Megyek hazafelé. Gyere fel hozzám, ha ráérsz. Itt lakom az Üllői útnál.
-Jó, menjünk! – egyezett bele Feri.
Villamosra szálltak, éppen jött egy 6-os.
A beszélgetés hamar a diákévekre terelődött.
-Milyen boldog kor. Olyan önfeledten szabadok, talán már sohasem leszünk! – mondta Feri és egyik kezével egy fogantyúba kapaszkodott.
-Azt hiszem én is, már többé nem! – összegezte Attila és egy pillanatra elgondolkodott.
Aztán a beszélgetés a gímire terelődött. Emlékeztek a fizika tanárnőre, arra a tanárnőre, akihez a legtöbb élményük, jó vagy rossz, fűződött. Megállapították, így az idő távlatából, hogy a diákok legtöbbször a jó kedélyű pedagógusra emlékeznek és a leg morcosabbat jegyzik meg.
-Klára néni, vénkisasszony volt. A kitöréseitől már előre féltünk! – mondta Attila.
-Persze, mert ha az osztály jó hangulatban volt, ettől ő mérges lett.
-Felnött férfiak és így viselkednek? Én szégyellném magamat! – utánozta Attila és megpróbált a tanárnő hangján beszélni, de ez nem sikerült neki, ettől még nevetségesebb lett az egész.
Hosszan nevettek, felszabadultan. Aztán Attila szólalt meg.
-De azért elhúzott?
-Elég simán.
-Minden harag nélkül!
-Annyi tanulás után én is azt tettem volna! – állapította meg bevallásképpen Feri.
-Ennyire belátó lettél önmagaddal?
-Fejlődünk! – intett kezével Feri.
-Találkoztál valakivel mostanában? – hangzott a következő kérdés.
-Emlékszel a Mizserre? – kérdezett vissza Temesi. – A magyar tanárra?
-Persze! Mi van vele?
-Képzeld, találkoztam vele a Keletinél. Kapaszkodj meg, hogy kivel volt?
Attila várakozóan nézett Ferire.
-Egy olyan pillangóval ment. Topis, alacsony, barna nővel, szembe jöttek velem. Mikor észrevett, egy kicsit zavarba jött. Megálltak, de úgy láttam, legszívesebben elszaladtak volna. – Mi van magával Temesi? – kérdezte. – Semmi különös tanár úr! – feleltem neki. A nőre nézett, aki fura pillantásokat vetett rám, meg a tanár úrra. – Egy ismerősöm! – próbált magyarázkodni. – Most hazakísérem! – tette még hozzá. Átfutott az agyamon, természetesen szobára, de nem szóltam. – Leérettségizett? – kérdezett tovább. – Nem! – Miért nem? – folytatta, pedig tudta, hogy kettőből elvágtak. Osztályt kellett volna ismételnem, de már erre nem emlékezett. A nő megfogta a tanár úr karját és annyit mondott: – Ketyeg az óra, gyerünk! Nem is köszöntek, csak intett a kezével és eltűnt a barna nővel.
A kitérő után a többi tanár is szóba került, a padtársak, a haverok. Mindenki másfelé van, egyetemen a jobbak, nekik sikerült, vagy dolgoznak, mert mást nem tehetnek. Segédmunkások, mert a pillanatnyi megoldás ezt teszi. Esetleg szakmát tanulnak, a jelenlegi végzettséggel nem rózsás a jövő.
Megérkeztek az Üllői útra. Ez a Corvin negyed, Attila itt lakott, egy kétszobás lakásban, amely egy mérnöké volt. Most éppen külföldön van, Londonban dolgozik. – Azt mondta, lakhatsz itt, legalább vigyázol a lakásra! Most én vagyok a háziúr!
-Micsoda mázli! – tette hozzá Feri és irigykedve nézte a lakást és az ő szűkös albérletére gondolt.
Alig ültek le, még idejük sem volt a kitöltött pálinkával koccintani, csöngettek. Attila az ajtóhoz sietett, kinyitotta és három lány, olyan húsz év körüliek, berohantak a lakásba.
-Szia! Szia! – üdvözölték Ferit.
-Iskolatársam! – mondta Attila magyarázatként.
A lányok oda sem figyeltek, letelepedtek, hiszen mindennaposak voltak Attilánál. A lakás tágas és világos volt, a rádió halkan szólt, a bárszekrény pedig a felsorakoztatott üvegekkel a hangulat, a gyógyulás patikáját jelentette.
Feri, ahogy ott ült és a lányokat nézte, egy Tóth Árpád vers sorai jutottak az eszébe. „Ha nője nincs, a lét sivár,/ Az árnyak búsan nőnek,/ Azért hát tiszta hála jár / Minden kis drága nőnek!”
Arra gondolt, hogy ez tényleg így van, mert ők az élet fűszerei. Persze az is igaz – állapította meg, Van, aki túl fűszeresen szereti az életet. Úgy látszik Attila is ezek közé tartozik.
Vele szemben egy szőke lány ült a heverő sarkán. Szoknyája rakoncátlanul felcsúszott. Fehér térdei, combjának sima, márványra emlékeztető vonalai felkorbácsolták szívdobogását. Érezte, a vér a fejébe száll, meggyorsul a lélegzete is.
Este, lefekvés után, nem tudott megszabadulni ettől a képtől.
-Valamit tenni kell! – mondta önmagának.
Papírt keresett és érzelmi szavak írt, olyan vers félét. „A nővárás – vágyat ébreszt / A női térd fehérlett, / Űzött fekete gondolatokat / Mert fehér a vágy, / S fehér a test, / ha nap süti, barna / S fehér a comb – mindig, / De sokszínű a lélek, / A gondolat fekete.”
Elolvasta többször is és mindig változott a véleménye. Néha jónak találta, néha fércmunkának, aztán félre tette. Nyugtalanul aludt, reggel fáradtan ébredt.
A következő melónap lassan akart a végére érni. Temesi Ferire rosszul hatottak az elmúlt nap eseményei. Arra a szőke lányra gondolt, többször is. Munka végeztével megfürdött. A zuhany alatt sokáig állt, szinte áztatta magát, de ez megnyugtatta. Aztán Metróra szállt és elindult hazafelé. A Klinikák megállónál feljött a mozgólépcsőn és megállt az Üllői úti oldalon. Egy szőke nő is ott állt és nézte Ferit, le nem vette róla a szemét. Aztán lassan megindult a fiú felé és megkérdezte.
-Nem volna kedved velem jönni?
Temesi Feri hirtelen nem tudott válaszolni. A tegnapi szőke lány jutott eszébe, itt áll vele szemben ez a másik szőke. A képek gyorsan futottak az agyában és végül annyit válaszolt.
-.Nem!
■■