Emlékmorzsák: Nyolcadik történet

– Kérlek Anyó, de igazán – kezdte az ellenkezést a tinédzser, remélve, hogy megpuhítja a nagyanyját és eléri, amit akar. – Hadd utazzam egyedül haza vonattal. Mi baj történhetne?
– Nem lehet, lelkem, nem tehetek semmit – mondta a nagyanyja karját széttárva -, anyád nem engedi, olvashattad a levelében.
– De, Anyó, muszáj lesz – kezdte újra a tizenhat éves lány -, hiszen négy nap múlva kezdődik a suli.
– Találunk valakit útitársnak, ne félj. Egyedül nem mehetsz. Punktum.
– Hadd menjen – szólt bele Apó is, az unoka pártját fogva. Felállt az asztal mellől, közelebb lépett, engesztelő szemmel nézte a válláig érő, apró öregasszonyt, aki ettől csak még inkább kardoskodott a maga igaza mellett.
– Nem lehet, na. Megmondtam. Az anyja nem akarja, hogy egyedül utazzon.
Valahányszor elmehetett falura – és ez nem volt így minden nyáron -, bonyolult szervezkedés vette kezdetét az ismerősök és rokonok között. Telefonon, vagy személyesen érdeklődött az anyja, ki utazik oda és mikor, hogy felügyeletével elküldhesse a lányát a hatszáz kilométerre lakó szüleihez vakációzni, majd nyár végén vissza. Ritkán történt meg, hogy az anya akkor vehette ki az évi szabadságát, amikor ez ügyben utazni kellett. A lányka számára a gyönyörű, napfényes nyári szünetnek ez volt az árnyékos oldala. Úgy érezte, mindig rásózzák őt valakire, ami neki megalázó. Addig nem tiltakozott soha, de azon a nyáron már nem érezte magát gyereknek. Megritkultak a régi csatangolások erdőn-mezőn a gyerekfalkával, főzni tanult a nagyanyjától, állatokat etetett, és megtanult néhány mezei munkát is, hogy segítsen az öregeknek. Sőt, a szerelem is megérintette, egy régi játszótársával kapcsolatban, aki szintén ott nyaralt a faluban. A sok új élménytől méltán érezhette, hogy kezd felnőni, már nem bolondos gyerek, akire másnak kell vigyázni, mert magára nem tud.
Péntek volt, a tornácon tanácskoztak hármasban, amikor megjött Kari, az unokatestvér, aki egy utcával odébb lakott, és csak egy évvel volt idősebb nála. Tudta, mi a helyzet, hogy már megint a lány utazása körül forog a világ, azon kínlódik minden rokon és ismerős, hogy megoldják valahogy. Szólt neki is Anyó tegnap, hogy érdeklődjön, amit vállrándítással intézett el, és lekicsinylően nézett az unokatestvérére.
– Neked könnyű – mondta akkor a lány -, te fiú vagy. Ne rángasd itt a vállad, hanem segíts.
– Én legény vagyok, nem fiú – vágott vissza az – és nagy dérrel – durral elvonult.
Most beállított szelíd arccal, de nem mosolyodott volna el, pedig huncutul csillogott a szeme.
– Adjon Isten – köszönt a hagyomány szerint, amire Apó volt hivatott felelni.
– Megköszönnénk, ha adna – mondta. Mi újság a faluban?
Kari elmondta, hogy tud valakit, aki abba az irányba utazik, de csak vasárnap, a déli vonattal.
– Neked oda kell menned az állomásra, mert Robi – itt elhúzta a száját -, ott lesz a rokonainál két napig, onnan utazik haza, és ugyanaz az útvonalatok. Na, elégedett vagy – kérdezte cinkos mosollyal?
A lány mélyen elpirult, úgy érezte, még a füle is lángol. Robi volt a régi játszótárs. Az ő első szerelme.
Apó mosolygott a bajusza alatt, Anyó pedig indult nyomban, megérdeklődni, hány órakor lesz a faluvégi megállóban a helyközi járat, ami több falut érintve naponta közlekedett a kisvárosig, ahol volt vasútállomás, szállította a vonatozni vágyókat, és a sósfürdőre utazókat is.
Hamar eltelt az a két nap, pontosabban egy és fél. Egyedül indult útnak vasárnap, a kapuban búcsúzott el a nagyszüleitől. Sikerült kiharcolnia, hogy ne kísérje el Anyó. – Nem kell segítség a cipekedésben, nem nehéz a csomag – magyarázta neki az unoka. Pedig a táska nehéz volt, a füle is túl hosszú, majdnem a földig ért. Húzta a karját, gyakran váltogatta, majd gondolt egyet és a vállára akasztotta. A falu végéig rövid volt az út, ott megpihent. Megállt a hídon, a víz fölött, és a karfán áthajolva elköszönt a pataktól. Onnan már látszott a másik falu, „Fesszeg”, ahogy a nagyanyja hívja, és az országút szürke sávja is.
Tábla jelezte a megállót az út szélén, oszlopra szerelve, mögötte árok húzódott, a partján arasznyi füves sáv. Ott állt meg a lány és letette a táskát. Így is vészesen közel húztak el mellette az autók, szekerek. Szerencsére akkoriban még kevés magánautó futkosott az utakon, inkább a buszoktól kellett tartani. Egymaga várta a járatot, sűrűn kémlelt balra, ahonnan érkeznie kellett, de csak nem jött. Megunta és megfordult, a háta mögötti házat vette szemügyre. Öreg parasztház volt, megsüllyedt, az ablakot, ami kifelé nézett újságpapír fedte, és kissé ferdén állt. Nem volt elesett kinézete mégsem, inkább bölcs belenyugvást sugárzott. A keskenyebbik oldalával fordult az út felé, ugyanúgy a tornác is. A ház bejárata abba az irányba nézett, amerről az autóbuszt várta, a ház előtti kicsi udvar lejtett. Három tyúk kapirgált békésen rajta, néha-néha nekiiramodva, ha távolabb jobb falatot láttak. Nyílt az ajtó, fájdalmasan csikordult – erre lett figyelmes a lány -, nagyon idős házaspár jött ki a tornácra. Óvatos lépteiket nem lehetett hallani, csak a bácsi botja koppant néha a tornác oldalához. Ünneplőbe öltözött öregek voltak, a bácsin fehér posztóharisnya, fehér ing, végiggombolva, ami elállt a sovány nyakától, és fekete mellény, „lájbi”, lábán pedig valami papucs-féle, csizma helyett. A néninek fekete blúz, fekete fejkendő, sötétszürke, szárközépig érő ráncos szoknya volt az öltözéke, és fekete fűzős cipő. A néni széket hozott magával, letette, a bácsi nehézkesen ráült. Visszament, magának is kihozott egy ugyanolyant, és leült kissé távolabb. Nem beszélgettek. Az udvart és az utat figyelték.
A lányka nézte ezt a fényképre illő pillanatnyi jelent. Rájuk tapadt a pillantása. Annyira letisztult, ártatlan és ősi volt minden, amit befogott a tekintete: a ház, a két öreg, a tisztára sepert udvar, az egész imádságos kép, hogy megbabonázta. Beleszédülten nézte ezt az élőképet, és évszázadokat látott mögötte, mintha arrafelé is nyílt volna egy út, nemzedékeken átívelőn, paraszti életeket idézve. – Fehér-fekete sorsokból állt össze a nemzetem – gondolta. Így volt mindig, így lesz ezután is. Rádudált a busz. Már bent állt a megállóban, de ő nem hallotta mikor érkezett. Úgy megijedt a hangtól, hogy hirtelen fordult és nekiütközött a kinyitott ajtónak. Míg a sofőr bölcs – nagyapásan kioktatta, hogy mindig figyelni kell, felkászálódott a magas lépcsőkön és leült mindjárt az első ülésre. A sofőr zárta az ajtót, indított. Ő visszanézett és két kövér könnycsepp gördült le az arcán. Magával vitte annak az élőképnek az emlékét sós vízcseppekbe zárva. Akkor érzett meg valamit abból, amit a fiatalkorból a felnőttkorba lépés jelent, látta megnyílni a kettő között álló kaput, értette egy percig generációk tudását, és a felelősség súlya ült a vállán, amit egyszer majd neki is hordoznia kell.
Mert gyermekként csak száll, száll a lelkünk, gondtalanul, mint a pillangó a virágos rét felett.