Életünkből töredékek, – irány, Olaszország. – 1. helyezett


Teljesült az álmunk, testvéremmel együtt dolgozhattunk duettben. A jugoszláviai fellépések után nagy izgalommal vártuk az igazi, Nyugatra történő utazást, Olaszországba való belépést. Piránt elhagyva Portoros, majd tovább menve a tengerparton, Trieszt felé száguldottunk a kék Mercivel. Boldogságunk határtalan volt. Útközben megálltunk a Mira-Mare csodás palotájánál, mely mintha a vízen állna, valójában egy picurka félszigetre épült, kis híd vezetett oda a partról. Mintha úgy rémlene, hogy ez volt kedvenc kastélya Szisszinek
Eltelve a sok gyönyörűségtől megérkeztünk Triesztbe, az első olasz munkahelyünkre. Odaérkezéskor próba, majd szállás-keresés, magunk rendbe tevése és elkezdődött az új életünk, beilleszkedésünk a szabályokhoz.
Az első 3 nap volt a kritikus, az alatt kirúghatták az embert, csak úgy. Nekünk szokatlan volt – és ez volt a legnehezebb – hogy egész éjjel ott kellett tartózkodnunk, műsor után is, bár voltak külön konzumnők is szerződtetve a vendégek szórakoztatására. Nagy erősségünk és szerencsénk volt, hogy színvonalas műsorszámaink voltak, duettek és szólók is, az utolsó szám pedig mindig és mindenhol a húgom hajlékonyakrobata száma volt a végén komoly vastapssal. Előfordult az is, hogy a műsort csak mi adtuk ketten, nem egymás után, hanem közben volt pihenőidőnk. Két hetes szerződések voltak és hosszú, fárasztó utazások, általában távoli városokba. Így, utolsó munkanapon kiköltöztünk a szállásról, bepakolva mentünk a munkába, hajnalig dolgoztunk, itt a kosztümöket gyömöszöltük be a tele kocsiba /fizetés az utolsó pillanatban/ és alvás nélkül elindultunk a ki tudja, hány száz kilométerre lévő új városba. Sietni kellett mert délután 4-kor kezdődött az új műsor zenekari próbája, ezzel egy időben a kosztümök beszállítása az öltözőbe, majd rohanás lakást, keresni, felkészülés az esti munkára és megjelenni kifogástalanul, szépségünk minden bedobásával, munkára, természetesen alvás, pihenés nélkül! Ezt, kéthetenként, éveken át, de nehéz volt! Keményen megdolgoztunk a sikerért, a gázsiért, valamit valamiért, hogy haza jőve ne albérletbe folytassuk az életünket hisz nekem már férjem és kisgyerekem volt.

Az éjszakai szórakozóhelyekre – legyen az bár, lokál, kabaré, előkelő, vagy kisebb rangú – nem kimondottan szolid emberek járnak, ezért nem árt, sőt kötelező az óvatosság. Kettőnk testvéri együttesében az volt a jó, hogy húgom okos, az idegen nyelveket gyorsan elsajátító, nem átverhető nő, így aztán ketten sokan voltunk, szinte sebezhetetlenek. Nem tudtak velünk mit kezdeni, mert egymás nélkül nem mentünk sehova. Sőt, megfejthetetlen titok voltunk számukra, mert már azt sem hitték el, hogy testvérek vagyunk. Mindenhol az útlevelünket nézték,s mivel én asszonynévvel szerepeltem benne, húgom meg a lánykori nevén, azt mondták ránk, hogy melegek vagyunk. Ez a feltételezés is védettséget adott, talán még tiszteletet is. Több helyről is kaptunk szerződés-ajánlatot, pl. Afrikába. Attól azért megijedtünk, leánykereskedelemtől tartottunk. Nem vállaltuk el, helyette Nyugat-Németországba, Münchenbe szerződtünk.
Csak megjegyzem, hogy sok szörnyűséget láttunk, hallottunk, tehát sok mindennek ki van az ember téve ilyen helyeken, hogy megúsztuk, nem csak szerencse kellett hozzá, hanem a Mindenható Főrendező segítsége is. Hála Neki.
Az egyik helyen húgom érdeklődött egy művésznő iránt, aki a tanárnője volt és tudta, hogy ott lépett fel és rejtélyes körülmények között vesztette életét. Annyit tudtunk csak meg, hogy igen, ismerték. Valaki, vagy valakik erőszakkal rá akarták kényszeríteni „valamire”, aztán valahonnan kidobták az ablakon, úgy halt meg.

#

Egyre inkább szerettem volna, ha húgom megtanít autót vezetni. Ő persze kevéssé lelkesedett, féltette a kocsiját, el is hárította a kérésemet, feltételül szabva: „majd ha veszel magadnak kocsit, akkor azon megtanítlak, azt törd ripityává”.
Nagyon spóroltunk. Hideg koszton éltünk, hogy esztendőn belül összegyűjtsük a pénzt az új kocsimra. Amikor anyagiakban megerősödtünk, elmentünk a firenzei Opel-szalonba és megrendeltük nekem az új Opel Recordot. Előbb nem akarták elhinni a vételi szándékot,de a pénzt látva megértették, hogy komolyan gondolom a vásárlást. Pár hónap múlva érkezett a hír, hogy átvehető az autó. A határra mentünk érte kísérettel, s átvettük a zoll-rendszámos, ezerhétszázas, világos almazöld Opelt, aztán húgom vezetésével Bolzanoba utaztunk, akkoriban ugyanis ott vendégszerepeltünk. Ettől kezdve munka után húgom állandóan vezetni tanított, szinte egész éjjel a kocsiban ültünk. Meráno és Bolzano, ebben a két városkában léptünk fel, az egyiknek kiváltképp hegyes domborzata volt, vízszintes utcával nem is találkoztunk. Így a vezetés sem volt könnyű, folyamatosan használni kellett a kézi féket, meg a lámpákat. Emlékszem, egyszer az út közepén egy oszlop „jött” felém, mire húgom a fejemre csapott és jó irányba rántottam el a kormányt. Kis „ráhatással” , még időben észbe kaptam – az álmosságtól és fáradtságtól elgyötörten bizony akadozott a figyelmem. Húgom végül is jól megtanított autót vezetni.
A következő városba már én egyedül vezettem a saját kocsimat. Volt olyan, hogy a nagy forgalomban leállt a motor, a rendőr integetett, hogy menjek már, aztán valahogy újra indítottam. Sikerült tovább menni, de féltem, nehogy véletlenül igazoltassanak és kérjék a nem létező jogosítványomat. Még egy-két helyet ledolgoztunk, azután irány, végre, haza, Magyarországra Az én örömöm óriási volt, hisz az első külföldi utamról saját kocsival érkeztem meg. Várt a férjem a kisfiammal és meg volt a remény, hogy a kocsim árából lesz egy öröklakásunk.
Megérkezés utáni másnapon első utam a vámhivatalba vezetett, feszítettem a gyönyörű kocsiban, akkor még nagyon kevés autó járt az utakon. A Hősök terénél jártam, amikor jött egy rendőrautó és leállítottak. Rögtön kiderült minden. Leszerelték a zoll-rendszámot, én pedig értesítettem a férjemet, hogy „vezesse” haza a kocsit. Rövid idő múlva sikeres vizsgát tettem, megkaptam a jogosítványomat. 1964-et írtak ekkor.

#

Valami eszembe jutott még, amikor Spanyolországba készültünk és a francia konzulátuson átutazó vízumot kellett igényelnünk, ami hallomásunk szerint teljesen lehetetlen volt a több hetes várakozás miatt. Próba, szerencse, bementünk. A követség tele volt fekete ruhába öltözött, fejkendős asszonyokkal, emberekkel, gyerekekkel: ültek a padokon, a földön is, volt, akik aludtak. Mi meg bepattantunk közéjük a húgommal hófehér bundában – milyen jó, hogy még Jugoszláviában az első gázsinkból megvettük a bundákat, hogy meg tudjunk jelenni rendesen. A hatás óriási volt. Egyszerűen megállt körülöttünk a levegő, mindenki felénk nézett. Az ablakon beadtuk az útlevelünket, mire több fej is megjelent ott, minket pásztázva, szinte biztosak voltunk, hogy egyből elutasítanak. Jöttünk, mentünk, várakoztunk, egyszer csak megszólal a hangosbemondó. A nevünket hallottuk, s mellé mondva a „diplomat” szót is.
Azon nyomban megkaptuk a francia átutazó vízumot! El sem akartuk hinni, hogy ez velünk megtörténhetett. /Akkor még a művészeknek és a diplomatáknak egyforma útlevelük volt/.

“Életünkből töredékek, – irány, Olaszország. – 1. helyezett” bejegyzéshez 22 hozzászólás

  1. Kedves Eszter!
    Köszönöm, hogy erre jártál és kedves szavaidat is.
    Szeretettel: Viola

  2. Kedves Eszter!
    Köszönöm, hogy erre jártál és kedves szavaidat is.
    Szeretettel: Viola

Szólj hozzá!