Emlékmorzsák: Tizenhatodik történet

Gyönyörű, égszínkék szemeket látok. Derűs mosoly sugárzik az egész arcról. Ahogy fölém hajol, hosszú, hullámos, mézszőke haja megcsiklandozza a nyakamat. Behunyom a szemem, és szívből jövően kacagok. Újra fölnézek, de a kedves arc eltűnt. Helyette vakítóan sugárzó fénynyalábokat látok, melyek perzselik a bőrömet. Ekkor felébredek. Mindig ugyanaz az álom ismétlődik az anyámról. Hogy szerettem őt! Mégis keserédes érzéseket kelt bennem az emlékfoszlány, hiszen nem szoríthatom többé magamhoz, és sokáig nagyon fájt, hogy a halál korán elragadta tőlem. Haragudtam is rá, amiért könnyelműen megvált az életétől, és utána pokollá vált az enyém. Apámmal külföldre kellett költöznöm, s Anglia egy széllel bélelt kisvárosában tengettem gyermekkorom nagy részét. Az egyetlen szülőm a bányában dolgozott, hogy engem fölneveljen, de bánatomra munka után mindig a pohár után nyúlt.
Megfogadtam, ha anya leszek, mindent másként csinálok. Mindent megadok a gyermekeimnek, végtelen szeretetet, figyelmet, törődést. Miután felnőttem, teljesült az álmom. Sokat dolgoztunk a férjemmel, hogy a gyerekek semmiben se szenvedjenek hiányt. Próbáltunk sok közös élményt szerezni kirándulásokkal, meseolvasással, játékokkal. Magyarországot csak hébe-hóba említettem nekik, nem is igazán kérdezősködtek. Azonban az unokám, Beni sokkal érdeklődőbb volt bárkinél.
– Mama, szeretném, ha most a magyar dédmamámról mesélnél!
Éreztem, hogy egy ütemet kihagy a szívem. Mélyen eltemettem magamban az emlékét, és csak a visszatérő álmom emlékeztetett arra, hogy valaha nekem is volt édesanyám. Fájt a szívem, ugyanis nehezteltem rá, így igyekeztem kitérni a válasz alól. Inkább egy közös biciklizésre invitáltam az unokámat.
Kerékpárt béreltünk, és bebarangoltuk a környéket Benivel. Hazafelé az egyik belvárosi, kacskaringós utcán jártunk már, amikor egy éles kanyarban egy autó megelőzött egy másikat, ám a lassabb jármű a bicikliútra kényszerült, és elsodort engem! Csak az éles fájdalomra emlékszem, melyet akkor éreztem, mikor a kulcscsontomra estem a nyirkos járdán. Mozdulatlanul feküdtem, körülöttem kisebb vértócsa terült szét, Beni ijedt jajgatása csengett a fülemben. A járókelők körbeálltak, valaki telefonált. Egyszer csak fülsiketítő zajra lettem figyelmes: a mentő megérkezett. Beni végig fogta a kezemet, míg bevittek a kórházba. A sürgősségin kiderült: a kulcscsontom eltörött. Zsongott a fejem a nap történései és a kimerültség miatt, és egyszer csak mély álomba szenderültem.
Gyönyörű, égszínkék szemek ragyogtak rám. Nyugalom sugárzott a szép arcról. Ahogy fölém hajolt, hosszú, hullámos, mézszőke haja megérintette a vállamat. Szívből jövően mosolyogtam! Újra behunytam a szemem, majd kinyitottam. Nem tűnt el a kedves arc, és nem is álmodtam.
– Mama, a doktornő szerint holnap hazamehetsz! – cirógatott meg kedvesen Benikém.
Zavart mosollyal köszöntem meg a kezelőorvosom munkáját. Miután a fehér köpenyesek távoztak, mély levegőt vettem, megszorítottam az unokám kezét, a szemébe néztem, és mesélni kezdtem az édesanyámról meg a visszatérő álmomról.
Beni okosan nézett, nagyon figyelt, majd elmélázva azt mondta:
– Mama, menjünk Budapestre, és keressük fel a még élő rokonokat!
Évtizedek óta nem jártam Magyarországon, de szöget ütött a fejemben az unokám kívánsága. Hajtott a kíváncsiság is, így otthon első dolgom volt, hogy felvegyem a kapcsolatot egy magyar családkutató céggel, és rögvest foglaljak két helyet a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren landoló járatra. Izgalommal a szívünkben vártuk Benivel az indulás napját.
November volt érkezésünkkor. Ahogy kinyílt a kabin ajtaja, és én kiléptem, megcsapta az arcomat a fagypont körüli hideg, párás, ködös levegő, ami annyira Angliára emlékeztetett. De közben magamba szívtam a magyar öntudatot is – újra. Benivel összenéztünk, és boldogan mosolyogtam. Éreztem, régen látott kis hazámba végre hazaérkeztem! Az anyanyelvemen csacsogó utasok beszéde vonta el a figyelmemet. Gyorsan pörgő nyelvvel hangosan üdvözölték családtagjaikat, hol könnyekben törtek ki, hol egymás nyakába ugrottak az ismerősök. Elszoktam már az érzelmek ilyen nyílt kifejezésétől. Egyszer csak a látképem fenekestül felfordult. Az emberek arca helyett gyorsított felvételben észleltem a felrebbenő madarakat, a kezeket, ahogyan utánam nyúlnak, majd a nedves betonutat. Figyelmetlenségem következtében hatalmasat estem a csúszóssá vált jeges úton, és az aszfalton feküdtem a hátamon. Mindenki megijedt. Mozdulni sem bírtam. Egyszer csak egy fiatal lány kék szemeinek ragyogására lettem figyelmes. Nyugodt arcáról derű sugárzott. Ahogy fölém hajolt, hosszú, hullámos, mézszőke haja megérintette az államat, és én elmosolyodtam. Behunytam a szemem, majd félve hunyorogtam, de ő nem tűnt el, sőt, a kezét nyújtotta! Bizonytalanul utánanyúltam, ő megragadta a karomat, és felsegített.
– Álmodom?
– Nem, drága nagyi. Ő itt Violetta. Édesanyád testvére az ő dédmamája, így szegről-végről rokonok vagyunk – magyarázta lelkesen az unokám.
– Beni vette fel velem a kapcsolatot, megkeresett Facebookon – szólalt meg vékony hangon a lány. – Nagyon örültem, hogy az elveszettnek hitt rokonaink megkerültek! Megbeszéltük, hogy kijövök Önök elé a reptérre. Meglepetésnek szántam.
Az első ijedtség ellenére a rokonlátogatás nagyon jól sikerült, a lelkem csak úgy szárnyalt! Azóta is nagy szeretettel utazunk Benivel Budapestre. Külön öröm, hogy a kisfiú szépen tanulja a magyar nyelvet, és Violettával nagyon szoros barátságot ápol.
A visszatérő álmomat azóta is látom magam előtt alkalomadtán. Azonban most már nem tűnik el az anyám a fényben, hanem a kezét nyújtja felém, és a képzelet világában végre magához ölel. Azt hiszem, vénségemre megleltem a lelki békémet, és megbocsátottam neki.