A rejtélyes telefonáló

Gyakran panaszkodnak a mentők és a tűzoltók, hogy holmi telefonbetyárok, utcagyerekek zavarják munkájukban, játszadoznak a nyilvános készülékekkel, tartják foglaltan a forróvonalakat, amelyeknek a segítségével bizony életet is lehetne menteni.
A mozinál akadt tennivalóm a minap. Előbb telefonálni akartam, de a filmszínház közelében lévő fülke éppen foglalt volt, mikor odaértem. Egy fiatal tárcsázott, majd beszélgetett valakivel; vagy legalábbis úgy tette. Sebaj, gondoltam, majd én is sorra kerülök.
Végeztem a mozinál, s türelmetlenül vártam soromra a telefonfülke előtt. Táskámból előkotortam a levéltárcámat, belőle a telefonkártyát, hátha jobb belátásra bírom a telefonálót. Mivel az ismeretlen folytatta ténykedését, nem tehettem mást, mint kivárjam, hogy végezzen. Közben – illetlenség ide vagy oda – figyeltem a fiatalt. Piszkos, világoskék tréningruha volt rajta, és sejtelmesen vigyorgott, amikor néha-néha – mintegy mentegetőzve – hátrafordult, s értésemre adta: sajnálja, de beszélget. Én is mosolyogva mutattam hol a kártyára, hol az órámra, hogy: No, de kérem!
Későre figyeltem fel, hogy telefonálóm szutykos ujjaival ugyanazokat a gombokat nyomogatja ismételten, feltűnően gyakran akasztja helyére a kagylót, majd kezdi elölről az egészet. „Beszélgetett”, de kártya nem volt a készülékben, aprópénz sem zörgött tenyerében. Hát persze: a 961-es forróvonalat – a mentőket – hívta egyfolytában, bele-belevigyorgott a kagylóba, majd ártatlan képpel letette.
Amikor rászóltam, hogy fejezze be, nevetve osont el a Kossuth utca irányába.

Dávid László,
Székelyudvarhely,
2001. november 12.