Életmorzsák: Tizennyolcadik történet: A karácsony igazi varázsa

Hó fedte be a tájat, nekem bizony térdig ért, mert még kislány voltam. Olyan tiszta hó volt, hogy részben elvakított teljesen, s ebből lelkiismeret nélkül lehetett falatozni, persze csak úgy hogy a felnőttek nehogy meglássák. Hegyes jégcsap lógott itt ott a palatető oldalán, vagy az eresznél, ezek teljesen átlátszóak voltak, s gyermekként boldogan elszopogattunk akár többet is egy nap, persze ezt is titokban. A hozzám hasonló gyerekek ilyenkor szánkón közlekedtek, úgy éreztük magunkat mint valami uralkodó, mert a szüleink boldogan húztak el bennünket a szánkón, majd leparkoltunk az ABC bolt előtt, és bevásároltunk. Emlékszem a napra, amelyen számomra kiderült, hogy a Mikulás nem is létezik, vagy ha mégis, akkor tényleg csak Lapföldön él, és ide soha nem fog eljönni. Már akkor gyanúsnak tűnt, hogy egy éjszaka alatt hogy tud mindenkit meglátogatni, főleg úgy, hogy nekünk kéményünk sem volt, de reggelre az ajándékok a fa alatt hevertek minden évben. Tehát vásároltunk édesanyámmal, vettünk különféle szaloncukrot, akkoriban zselés, málnás, kókuszos, és gesztenyés volt a nagy szám, hiába sírtam neki, hogy a gesztenyéset hagyjuk ki idén, nem lehetett. A csomagulásuk angyalkás és színes volt. Vettünk még pár tojást, a többiről már nemnagyon vannak emlékeim. Mikor kiléptünk az áruház ajtaján megpillantottam a Piros ruhában, hasa közepéig érő fehér szakálú mikulást. Annyira boldog voltam, hogy végre napközben is láthatom, anyukám rögtön oda is engedett hozzá, kép nem készülhetett, mert akkoriban még nem jártunk fényképezőgéppel a zsebünkben. Boldog voltam, beszélgettem a mikulással, mikor a sarkon egy váratlan pillanatban befordult egy másik. Mint aki megnémult, csak vártam, hogy na ebből most mi lesz. A Mikulás besietett a boltba, engem pedig édesanyám magához hívott. Láttam rajta, hogy meg sem próbálja kimagyarázni, nem is tette. Szótlanul sétáltam mellette a pár háztömbnyi havas járdán, a szánkómon húztam a szatyrot, amit vásároltunk.Otthon is szótlan voltam, mikor édesanyám szomorúan rám nézett.
-Hogy lehet ez anya?
Várt, de aztán válaszolt, s ezúttal nem terelt, nem próbált meg füllenteni sem.
-Nem az igazi, egyik sem.
-Létezik egyáltalán?
-Nem tudom kislányom.
Majd keresni kezdett. Keresett, s talált egy könyvet, amin egy ugyanolyan nagyszakállú ősz férfi szerepelt, mint amelyeket én láttam az ABC-nél.
Szent Miklós történetét mesélte el nekem aznap este, s bár nem tudtam mit gondoljak, talán ez inkább hihető verzió volt, mint a Mikulás a rénszarvasokkal.
Éltem tovább kisgyermekkoromat, hóembert építettem a ház elé, az udvarra, az erkélyre, s a szobába is , egy aprót, egy vödör felcsempészett hóból, de mikor a mesét végignéztem, és rápillantottam a kis hóemberre, már csak hűlt helye maradt, a Parkettán egy tócsát hagyva, amit elég óvatosan takarítottam fel, mert azt gondoltam hogy odapisilt, és ezért tűnt el, hogy ne szidjam le.Néztem az ablakon, de nem láttam már sehol. Gyors lehetett.
Karácsony előtt egy nappal édesanyám sütni főzni kezdett, csinált többfajta süteményt, fát állítottunk. Családi Program volt a fa kiválasztása és megvétele, ez nekem általában unalmas olt, dísziteni sem szerettem, de hála istennek édesanyám igen, így volt aki elvégezze. Csodás fenyőillat lengte be a lakást, a mézeskalács illatával kombinálva olyan volt minden évben, mint egy csoda.
Aztán szenteste átmentünk a mamáékhoz, a mamáék egy utcára laktak, persze én oda is szánkóval mehettem.A papa begyújtott, a kezét könyékig tolta az öreg cserépkályhába, de nem égette meg magát, s nemsokára nagyon jó meleg lett.Régi, fa sarokülőn foglaltunk helyet, ami ropogott, de elbírt bennünket. A kedvencem mindig is a csontleves cérnametélttel volt, a mai napig is az. Aztán közösen énekeltünk, beszélgettünk, játszottunk, együtt volt a család, a csöpi kutya is bejött az udvarról, letelepedett a kályha mellé, és türelmesen várt, hogy mikor kap valamit az asztalról. Boldogok voltunk, mindig volt beszéd téma, s mindig elmentünk sétálni, a reám való tekintettel, Csöpi kutyát befogtuk a szánkó elé, csak akkor volt a baj, ha meglátott egy macskát, mert akkor úgy nekiindult, hogy csak úgy siklottam a jégpálya úton a szánkóval.
A papával elmentünk a karácsonyi szentmisére is. Aztán elmúltak az ünnepek, és ment minden a régi kerékvágásba tovább…azóta sem olyan meghittek az ünnepek. Azokat az időket nem lehet már visszahozni.

2021.10.31. Ober-Ramstadt/Németország.