Te és én a felhőkben

Repülsz velem?
Hogy hova megyünk, ki tudja, köröttünk ki hallja hangjaink-Senki! S ez benne a legjobb. A felhők fehér habja körülölel, s ahogy elúszunk a tengerben a súlytalanság mámora részegíti lelkünk.
Hol a gond? Elhagytuk rég, s zuhanva búcsút mondott nekünk, mert itt helye nincs, s a felhők kacagnak. Mi van itt? Ennyi. Kacagás. És ha nem akarok kacagni?
Akkor sírj az esőfelhőkkel, s könnyedből új élet kél túl ezen a világon. Sírj, még van mit, még nincs vége. Mikor lesz vége? Ne legyen! Mert míg sírsz, s könnyeidből eső fakad, az erdők, a virágok hálásan pislognak fel rád a magasba földi lakukból. Ússz tovább, s játssz a bárányfelhőkkel, de szép az! Sárguló égen lebegni s a boldog, habos kis lényekkel játszani. Hogy mit? Hát fogócskát! Ott ni úszik előled pamacslábain, igen az, az az apró fehér! Hova szalad?
Ki tudja,tán a dombok fölé, át a hegyeken, át a patakon, messze elkerülve a sivatagot, s végül, mikor megtalálja amit keresett, a nagy, sárga gömböt a rengetegben, elégedetten mosolyog rá, s sütteti fehér arcát, mert ennél közelebb még nem volt, nem látszott. S nézz te is, nézd milyen forró, milyen szerelmes, hogy eteti e bolygót szeretettel, s a szeretet napsugárt terem, a napsugár fényt, a fény elűzi a sötétséget, s egyre nagyobb, de hoppá. Zuhanunk! Hova zuhansz? Velem együtt! Tehetetlen rázod homályosodni kezdő szárnyad, de minél jobban erőlködsz, annál gyorsabban húz a gravitáció. Egyre közelebb, a felhők szomorún integetnek, búcsúzón gomolyognak a kékségben, tudták hogy ez lesz ? Nem tesznek semmit?
Békés nyugalommal ülnek tovább tenger trónjukon
. De hé! Ni, ott vannak a dombok, az erdő, a sötétzöld fák, már látom a leveleket, egy madár röpül ijedten arrább, s ellep az erdő, a lomb, egy ütést érzel mely nem fáj, de az igazság kegyetlen, mégis belesalyog álmos tested, s meleg paplanként ölel körül a világ, s nyisd ki szemed! Te is látod? Hol a szárnyad? Sehol, maradt helyette csörgő óra s tányércsörömpölés a konyhából, s ahogy felülsz, elhagy az álom emléke, mint a kámfor eltűnik, s a felhők szomorún néznek rád, szélként búgják: Hát nem emlékszel hogy együtt játszottunk?