Hó-Ember: Első történet: Álomlátó Macskaszemű

Álomlátó Macskaszemű

Élt egyszer,mohán innen,dudván túl,egy halászfaluban kiről a mese szól: egy furcsa lány,aki szokatlan képességgel élt: bármilyen álmot látott,az hamarosan valóra vált.Kerülték is,mint a tüzet. Csak a legbátrabbak mertek elmenni hozzá,mert volt,akinek azt álmodta,hogy hirtelen meggazdagszik,s úgy is lett,de volt,akit a ravatalon látott,s bizony idővel az is bevált.
A lány ha aludt,hamarosan álmot látott. Pedig nyitott szemmel aludt az,mert apja ,mikor kiskorában rájött a titkára, megtiltotta neki,hogy lehunyja szemét, a falu rosszallását látva. Így,mit tehetett mást, megtanult nyitott szemmel aludni,s már azt sem tudta,lehet másképp is.
A lány nem volt szép teremtés.Furcsa,macskaszerű,felemás színű szemei voltak. Nem is akadt kérője,így lassan megszokta a magányt. Mostohája egyszer gúnyosan jegyezte meg: Akkor kel ez el, mikor a patakok majd visszafelé folynak, s a verebek ugatnak!
A falu népe inkább félte,mint szerette, s csak azért nem átkozták ki, mert gyermekkorában álmot látott,mikor a legnagyobb aszály s éhínség sújtotta a falut. Vízözön volt álmomban -mondta határozottan apjának, s csak neki köszönhető ,hogy nem néptelenedett el a falu akkoriban,mert a gyávábbak bizony csapot -papot otthagytak volna, ha nem teljesedik be harmadnapra a jóslat.
Azután tisztelni kezdték, de félni továbbra is féltek tőle, tán igazán csak az anyja szerette, ha nem halt volna bele a születésébe.
Egyszer titokzatos idegen érkezett a faluba, s házat kezdett építeni a folyó parton. Ott,ahol a madár se fészkel. A lány járt arra egyedül konkolyt szedni minden héten. A magányos legény többször látta arra a leányt, de nem beszélt vele, nem szerette az a beszédet. Azért költözött erre a vidékre, annak is a legszélére. Azt senki sem tudta,miért jött, csak ő.
Nemsoká hírét vette a lány képességének, s mivel ő nem félt semmitől, sem az élettől, de leginkább a haláltól, úgy döntött,meglátogatja.
A lány, mikor felbukkant, csak ennyit szólt: Késtél. A teád kihűlt,már egy órája várlak.
-Ugyan,mire vártál,kire vártál?Nem ismersz engem.
– Álmodtam veled, tudtam,hogy meglátogatsz, s tudom, nincs már vesztenivalód,azt hiszed.
– Úgy van,ahogy mondod,akárhonnan tudod is – felelte az ifjú, ki egy tűzvészben elvesztette vagyonát, családját, szépszerelmét.
– Igaz e amit rólad beszélnek?Mondd hát,mit álmodtál velem?- kérdezte kiváncsian.
– Biztos tudni akarod?Mert akkor semmi kétség,valósággá válik.Te engem maholnap feleségül veszel.
Meglepődott a hirtelen szavaktól a legény,fejét csóválta,tán még el is mosolyogta magát,pedig régen nem nevetett, s szó nélkül odébb állt. Bolond ez,ahogy mondják, s már bánta,hogy eljött.
Nem változott azután semmi egy darabig a faluban. Az emberek éltek,jöttek,mentek , a leány álmokat látott, s bogyókat szedett, a legény pedig félbehagyta házát, s nyugtalanságától fűtve vándorútra indult, de csak nem tudott megnyugodni.
Keresett valamit, ,tán a naplementében a hajnalt, a mosolyban a szomorúságot, nem tudta igazán, hogy mi az,amit keres.Tisztán érezte a növekvő nyugtalanságot a szivében. A napok teltek, múltak, s a legény egy éjjel,mikor épp egy favágó istállójában hajtotta álomra fejét,álmot látott: a lány üzent: siess vissza,mert holnap meghalok.
Nem tudta miért, de lóra pattant, s vágtatott, s csak vitte, vitte az útja,mellette verebek ugattak, s lábánál visszafelé folyt a patak,de ő nem törődött vele,csak ment, ment,s érezte,egyre közelebb van,akit keres.
A nyugalomban a nyughatatlanságot, az álomban a valót, a rútságban a szépséget.
Megérkezett. A lány épp a háza előtt, egy bokor mellett feküdt, szájában konkoly volt, szeme csukva.
A fiú bevitte a házába, s maga mellett tartotta,ápolta őt. Maga sem tudta miért, megnyugodott, s úgy érezte,hazaért. Már nem akart rohanni,futni,menekülni.
-Visszajöttem, s ha felépülsz,bizony isten,feleségül veszlek! Mondta mintegy magának, de elfelejtette,hogy a lány látja és hallja az álmokat, s valóban fel is gyógyult hamarosan.
A javasasszony harmadnap meglátogatta,s azt mondta: mostmár megmarad,eddig nyitott szemmel álmodott,most csukott szemmel él. A legény szívét hála öntötte el.
S mikor a leány végre kinyitotta felemás szemét, a legény tréfálkozva,mosolyogva azt kérdezte:
– Mikor halsz meg hát,kedvesem?
Holnap- felelte az halvány mosollyal.
S bizony, az a holnap,ahogy a házasságuk, csak nem jött el. Ők, ketten,ott éltek onnantól együtt a félkész házban, mert rájöttek az élet titkára: Nem várták a holnapot,s nem félték, hanem éltek a mának, s a jelen minden perce a mostban tartotta őket.
A holnap hiába várt a sorára, s ezzel megtört az átok,vagy áldás,ki minek nevezi.
Bár azt is beszélik,hogy aki arra jár,mái napig találkozhat ugató verebekkel, s fordított sodrású patakokkal.
Aki nem hiszi,álmodjon róla.

2021.05