HONVÁGY – HETEDIK TÖRTÉNET

“… Ballag már a vén diák, tovább, tovább
Isten véletek cimborák tovább, tovább
Ez út hazámba visszavisz…”

A belvárosi, ódon épület falai között ballagtak a közgazdasági szakközépiskola negyedik osztályos tanulói. Fehér blúzos, sötét szoknyás lányok, hosszú libasorban, egyik kezükben virágot tartva, másikkal egymás vállát fogva járták végig a folyosókat, tantermeket, végül a kijelölt helyen álltak fel osztályonként egymás mellett. Már a földszinti ablakokból nézegettek az udvarra, ki-ki a hozzátartozóit kereste szemével.
Ágnes hosszú, dús, barna haját átfésülte egy oldalra, szép fényes csattal fogta össze. Érdekes, zöld szeme jól illett babás pofijához. Ahogy kiléptek az épületből, az öreg platán fák alatt, észrevette családját.
Oda is súgta előtte lépdelő barátnőjének:
– Ott vannak apukámék, látod?
– Igen. Nagyon hasonlítasz rá.
– Mindenki ezt mondja.

A zene abbamaradt, az igazgatónő mondott beszédet. Átadta az iskola kiváló növendékeinek a kitüntetéseket, majd búcsúzóul sok sikert kívánt az életben diákjainak.
Az ünnepség végén meghatódva, tisztelettel hallgatták a Himnuszt a hangszórókból.
Ezután mindenki sietett családjához, Ágnes is megölelte édesanyját, majd édesapját.

Még nem volt tíz éves, mikor szülei elváltak. Édesapja elköltözött, megromlott a viszony a felnőttek között. Csak a rendkívüli alkalom kedvéért álltak együtt az iskola udvarán. Mindketten új házastársukkal jöttek az ünnepségre. A feszültséget érezni lehetett a levegőben, mikor a lány odalépett hozzájuk.

– Nektek még nem adtam tablóképet, apa. – Vette elő a nagyméretű fotót, retiküljéből, amire eddig édesanyja vigyázott. A kép tetején a tanárok, alján a diákok látszottak, félkörívben elhelyezve, középen pedig a felirat: 1968 -1972.
– Köszönöm kislányom.
– Édesapád nagyon szép ajándékot hozott neked. – mondta Irén.
– Tényleg? Mi az? – kérdezte mohón Ágnes.
– Add már oda a borítékot! – nógatta az asszony a tétovázó férfit.
– Kislányom, befizettünk egy IBUSZ utazásra, Ausztriába és Olaszországba. – kezdte magyarázni a meghatódott apuka. – Szeretnénk, ha velünk jönnél. Szárnyas hajóval mennénk Bécsbe, ott csatlakoznánk útitársainkhoz, így van megszervezve. Ausztriából vonattal megy a csoport Velencébe, majd Rómába és még több olasz városba, sőt Capri is benne van a programban. Mit szólsz hozzá?
– Ez csodálatos! – lelkendezett Ágnes. – Nagyon szerettem volna elmenni egyszer Olaszországba! Köszönöm szépen!
– Ezt kapja tőlem az érettségiző lányom. – mosolygott édesapja.
– Tőlem is. – toldotta meg Irén.
– Mikor utazunk? – vonta fel szemöldökét Ágnes.
– Június 29-én, hétfőn reggel indul a hajó.
Ágnes édesanyjára nézett, de megnyugodott, mert arcáról semmi ellenvetést nem olvasott le.
Nyugodtan állt, kezében szorongatott egy kis dobozt.
– Ezt pedig tőlünk kapod. – nyújtotta lánya felé.
Ágnes elvette tőle, kinyitotta és egy kis arany nyaklánc csúszott ki belőle. Pontosan olyan, amilyenben egyszer sétálás közben az ékszerbolt kirakatában sokáig gyönyörködött. Könnyes lett a szeme, úgy ölelte meg édesanyját.

Az iskola udvara lassan kiürült, szétszéledtek a diákok, szüleikkel, vendégeikkel. Nem maradt már csak néhány letört virág, elhagyott zöld dísz, színes szalag a szürke aszfalton.
Ágnesék is kifelé igyekeztek az épületből. Az utcára érve elváltak útjaik. Közös ebéd fel sem merült. Még a megható ünnepség sem tudta lebontani azt a magas falat, ami a kettészakadt család két fele közé emelkedett a válás óta eltelt évek során.

Június 29-én hétfőn délben egy órakor pontosan megérkeztek Bécsbe. Itt már idegenvezető várta az utasokat. Röviden elmondta a három hetes út programját. Aznapra már csak rövid városnézést terveztek, reggel indulás vonattal Velencébe. Az éjszakát Bécs mellett, kis vidéki panzióban töltötték.
Ágnes édesapjának egy távoli rokona élt Bécsben, úgy beszélték meg, hogy az út végén látogatják meg, mikor visszaérnek Ausztriába.

A lány tágranyílt szemmel próbálta lefényképezni, emlékezetében eltárolni mindazt a gyönyörűséget, amit láthatott az elkövetkező hetekben. Velencében a Szent Márk téren galambokat etetett, a Dózse palota, a Sóhajok hídja elkápráztatta, és persze a csinos gondolás fiút is megnézte.
Rómában a Szent Péter bazilikában napokig tudott volna bámészkodni. A Vatikán, ami 1929 óta a világ legkisebb országának számít, a Szent Péter tér, tizennégy csodálatos vatikáni múzeummal, mind-mind olyan élményt jelentett, amiről évekig mesélhet majd otthon. A Colosseumban, ahol gladiátorok vívták élet-halál harcukat, fényes ünnepségeken csodálattal töltötte el. Innen a Forum Romanumba mentek. Elképzelte, ahogy tógás viseletben szenátorok sétálnak a falak között. Ott lépkedtek, ahol most ő járhat.
A Trevi-kútba együtt dobtak pénzérmét, mert a világ egyik leghíresebb és legszebb szökőkútjáról az a legenda járja, hogy aki pénzérmét dob a kútba, az visszatér Rómába.
Capri szigetére a nápolyi kikötőből szárnyas hajóval keltek át, mely sokat látott utazók
szerint is a világ szépségeinek összegyűjtött, miniatürizált változata.
Pörgött-forgott vele a világ, szívta magába a sok-sok újdonságot, boldog volt, szárnyalt, repült, ahogyan a napok is.
Irén is folyton a kedvét leste, egészen megkedveltette magát az utazás alatt. Mikor édesapja elköltözött, Ágnes ábrándozott arról, hátha kibékülnek a szülei és örült volna, ha a nő eltűnik életükből. Később, egy napon édesanyja bejelentette, hogy férjhez megy, így reményei szertefoszlottak. Ráadásul a férfit ellenszenvesnek találta és ez kevéssé enyhült a kényszerű együttélés ideje alatt.

A csodálatos, színes álom véget ért. Utolsó nap Bécsben, rokonuknál töltötték a délelőttöt. Lassan indulni kellett volna a Budapestre tartó vonathoz. A nagy nappaliban ültek az asztalnál és beszélgettek. Az asztalon becsomagolva kis szuvenírek sorakoztak. Ágnes vásárolta édesanyjának, nagymamájának, barátnőjének. Örömmel rendezgette, kinek mit ad, apróságok, csak éppen azt jelezték, hogy gondolt rájuk az út során.
Irén többször jelentőségteljesen apjára nézett, mire a családfő feszengett egy kicsit, majd végre megszólalt.

– Ágnes! Mi komoly döntést hoztunk. Nem megyünk vissza. Irén nővére tárt karokkal vár minket, mind a hármunkat. Amerikában él már több mint húsz éve. Gondtalanabb, jobb élet vár ott ránk, rád is. Ne menj vissza Budapestre. Magyarországon soha nem érheted el azt, amit ott kint néhány év alatt.

Ágnes szótlanul, arcán teljes döbbenettel hallgatta édesapját. Mikor a meglepetéstől egy kicsit magához tért, Irénre nézett, de a nő kerülte a tekintetét.

– Lakás, kocsi, ott természetes, ha dolgozol megveheted, amit csak akarsz, nincsenek napi filléres gondok, problémák. Egy ilyen utat is bármikor megengedhetsz magadnak, nem kell évekig spórolni rá. – folytatta édesapja.

Ágnes még mindig döbbent arccal próbálta felfogni, amit hallott. Igyekezett összeszedni a gondolatait, válaszolni apjának.

– De soha többé nem mehetünk haza… – nyögte ki végül.
– Ki akar odamenni, ahol csak a szegénység, kuporgatás, nehézségek várják?
– Én… én…. Hazamegyek. Anya is vár, a nagymama is, a barátaim. Hiányzik a körút, már szeretném látni Budapestet.
– Ugyan már, tudod mekkora épületek, utak, micsoda városok vannak Amerikában?
– Nem akarok idegenbe menni. – döntötte el a vitát Ágnes. – Nem akarok. – erősítette meg halkan, de határozottan.
– Erőszakkal nem cipelhetünk magunkkal. De gondold meg! Fiatal vagy még, előtted az élet. Miért ne élhetnél Amerika kínálta lehetőségek között?
– Apa! Én mindenképpen szeretnék hazamenni.
– Ahogy akarod kislányom – sóhajtott édesapja.

A pályaudvaron gyorsan búcsút vettek egymástól. Ágnes egyedül szállt fel a vonatra.

Akkor is ezt a döntést hozta volna, ha tudja, hogy édesapját tíz év múlva, 1982-ben látja legközelebb. Úgy mehetett Amerikába látogatóba már asszonyként férjével, hogy kétéves gyermeküket itthon hagyták „zálognak”. Munkahelyén főnöke és a párttitkár csak ezzel a feltétellel írták alá a hozzájárulásukat az úthoz.

A Duna vizén a szárnyas hajón egy gondtalan lány indult az álom utazásra. A vonatról Budapesten három hét múlva egy felnőtt nő szállt le a Déli pályaudvaron.
Tizennyolc évesen meghozta élete legnehezebb döntését. S hogy ez helyes volt-e, ki tudja erre a kérdésre a választ? Mi lett volna, ha 1972-ben, ott Bécsben nem száll fel a vonatra?
Akkor úgy érezte, hogy ezt kell tennie. A honvágy hazavezette.

Írta: Csató Gáborné