Utcazenészem

Tihany. Visszhang-domb, emlékek, lélegzetelállító panoráma…

Semmit nem változott a Balaton azóta, a napsugarak vakítóan tükröződnek a szelíd habokról, sétahajók szelik át a végtelen vizet, kirándulni vágyó utasok a fedélzeten, minden úszó járgányon élet…

Apró gyermekként gyakran jártam itt, hiszen a nyarakat a nagyszüleimnél töltöttem.
Balatonudvaritól csak karnyújtásnyira van ez a hely, könnyű volt megközelíteni, akár naponta többször is kiruccanhattunk ide.
Nem tudom számát sem annak, hogy hányszor néztem meg az apátság épületét kívül és belül.
Mindig vonzott a történelem, szerettem megélni a régmúltat, a magam sajátos, gyermeki módján.
És hogy hányszor csodáltam meg a Balcsit, no meg hány fagyit nyaltam el ott ez idő alatt torokfájásig, az már mellékes.

Egyszer, amikor arra jártunk, érdekes dologra lettem figyelmes.
Egy fiatal, még alig férfikorba serdült ifjú ült a templom előtti téren, kopottas gitárján valami fülbemászó dallamot pengetett, átszellemülten. Szomorú volt az arca, én nagyon megsajnáltam emiatt.
Fekete öltözéke egyszerűségről árulkodott, szegénynek tűnt.
Sötét, göndörkés haja a háta közepéig ért, néha félszegen a füle mögé gyűrte rakoncátlan tincseit, amikor azok zavarták játékában.
Ujjai virtuózan járkáltak hangszerén, nem tudtam követni, ráadásul megszólalt bársonyos hangja is. Megbabonázva álltam előtte.
Szeme mélybarna színben tündökölt, égető, csodás fényben.
Belém ivódott a feledhetetlen kép.
Ahol állt, előtte nyitva volt hangszerének tokja, pénzérmék csillogtak benne, és az arra haladók beleejtettek mindig néhány forintot.
Nagyapámat kérdeztem:
– Papa, miért dobálnak pénzt neki?
– Azért, mert ebből él. Zenél a járókelőknek. Utcazenész.
Tízévesen még nem értettem ezt, de elfogadtam a magyarázatot.
Nem tudtam elszakadni a helytől, a zenésztől, maradtunk is, bár nagyapám a fejét csóválta emiatt, pajkosan megdorgált.
Az utcazenész ifjú elvarázsolt, mert úgy pengette kopott hangszerét, hogy az a lelkemig hatolt.
Szerettem volna szomorúságáról kérdezni, de papám nem engedte.

Jólesik ezeket az élményeket feleleveníteni, ha már újra eljutottam ide. Miközben stílusosan fagyit nyalok, a történelmet is nyilván átgondolom, de egyre mélyebbről hallom azt a feledhetetlen zenét, amit tízévesen magamba szívtam ezen a helyen. Maradandó élmény az, ha még most is megszólal bennem!

Egyedül vagyok, bármit megtehetek. Nagyapám már nem terelget, a magam ura lehetek.
Kiülök a kőkorlátra, eszementen lógatom a lábam, tárt lélekkel csodálom a víztükröt. Távcső se kell, anélkül is tudok tájékozódni. Látom a túlpartot, tudom azt is, hogy odaát sekélyebb a víz, de nekem az északi vonzóbb.
Mindenki fürdőzik itt is, ott is, élvezik a hűsítő habokat.

Jó itt. Nyugalom, éltető erő, napsugarak, vízközel, emlékek…
Elindulok az apátság irányába, hogy újra találkozhassak a történelemmel. Nem valószínű, hogy változott volna bármi is, de meg kell bizonyosodnom erről, mint mindig.
Csak pár lépést teszek, aztán valami felbolygatót hallok…
Araszolok a hang irányába, mágnesként vonz egy dallam, amit talán hallottam már valamikor.
Földbe gyökerezve torpanok meg a téren.
Fekete öltözékben, őszülő halántékkal, varkocsba font hajjal, a zenétől átszellemülten egy férfi gitározik csodaszép hangszerén.
Hosszú, kecses ujjai virtuózan uralják a húrokat, de szemmel képtelen vagyok követni, mert megszólal bársonyos, delejes hangja. Megbabonáz.
Mélybarna szeméből a zene fényként tükröződik, mindezt apró szarkalábak övezik.
Előtte nincs tok, se pénzérmék.
Láthatóan saját kedvtelésből zenél, mindenki örömére.
Találkozik a tekintetünk…
Megvárom, amíg befejezi ezt a dalt, majd csak utána kérdezem.

Tihany. Visszhang-domb, emlékek, lélegzetelállító panoráma…

Estas Tonne – The Song of the Golden Dragon
https://www.youtu…gphiFVVtUI