Fahéjas, levendulás kávé

Ági testének minden pontját marta a keserűség. A bánat mindig is az élete része volt. Anyja korán meghalt, apja jobban örült egy pohár itókának, mint a saját lányának.
Mély sóhajtás közepette lépett át egy tócsát, hóna alatt az elmaradhatatlan festőkellékeket szorongatva. Egy könnyen felállítható festőállványt és egy félméteres vásznat. A festékeket és az ecseteket a hanyagul vállára vetett táskájában hordta.
Szürkészöld szeme a járdát pásztázta. Művészként könnyen elkalandozott a tekintete és számtalanszor botlott meg a saját lábában, így gyakran kellett koncentrálásra ösztökélnie magát.
A tömött, hamuszürke felhők szorosan tapadtak egymáshoz, mintha csak ragacsos vattacukorpamacsok lennének. A huszonéves, egyetemista lány lemondóan vett egy mély levegőt és az állomás helyett, a törzshelye felé vette az irányt. A Bárka Kávézóban kedvére alkothatott minden művész, persze a kötelező fogyasztás mellett. Igaz, itt nem lehetett festeni, csak rajzolni, ellentétben a vasútállomással, ahol a szabad levegőn használhatta az erős szagú olajfestékeket is és legnagyobb megelégedésére többféle emberrel is összehozta a sors. Ági napjai nagy részében főleg portrékat készített, kivéve, amikor nem az egyetemen próbálták teljesen más irányba terelni. Szíve szerint rég otthagyta volna a felsőoktatást, de egyrészt nem akart örömet okozni az alkoholista apjának, aki alig várta, hogy neki legyen igaza, miszerint a festőművészek egytől-egyig léhűtők, másrészt az édesanyjának ígéretet tett a halálos ágyán, hogy soha nem adja fel az álmait és soha nem engedi egyetlen férfinak sem, hogy kihasználja, hogy megalázza, és senki kedvéért sem mond le a céljairól.
– Akkor ma megint túltolom a kávét – motyogta csak úgy magának. Észre sem vette, hogy a lába szinte bokáig süllyedt egy hatalmas pocsolyába.
– Nem tud jobban vigyázni? – csendült fel tőle alig félméterre egy szövetkabátot viselő férfi hangja. Ági szomorú tekintettel állta a férfi pillantását, ami egészen a szíve mélyéig hatolt.
– Én…én..bocs – hebegte. Nem szokott így viselkedni, de a férfi kesernyés, fahéjas illata szinte az egész testére rátekeredett, nem beszélve a nem túl helyes, mégis férfias arcáról, az állát borító szőkésbarna borostáról, a szemébe hulló laza hajáról és az ajka vonaláról, melynek keskeny ívén szívesen elidőzött volna még, ha a férfi nem úgy néz rá, mint egy őrültre.
– Sajnálhatja is! Megmondaná, hogy ilyen sárosan, hogy menjek üzleti reggelire?
– Mondtam már, hogy elnézést! Nem szándékosan tettem. Tudja….
– Nem érdekel a kifogása. Szebb napot! – vetette oda Áginak a morcos idegen, majd sebbel-lobbal el is viharzott.
Ági megigazította a hóna alatt cipelt kellékeket és most már nem csak a járdán lévő kisebb – nagyobb lyukakra, hanem az emberekre is összpontosított. Senkivel nem akart összetűzésbe kerülni.

Ági meglátta a kávézó üvegajtaján a tükörképét. Nem igazán tetszett neki a látvány. Nyúzott, szürkés arcbőre fáradtan keretezte ékkőként ragyogó szemeit, érett cseresznye színű, telt ajkát és fitos, szeplőkkel borított orrát.
Egy nagy lendülettel benyomta az üvegajtót, hogy beérjen az oázisba, ami szó szerint az életét mentette meg, amikor az anyja haldoklott, majd eltávozott az élők sorából. A Bárka Kávézó adott számára otthont, itt érezhette azt a melegséget, amit a saját hajlékában nem. Legalábbis, az anyja halála után többé semmi sem volt ugyanaz. Az apja soha többé nem józanodott ki, így önmagában, és másban kellett örömét lelnie, hogy ne őrüljön bele a fájdalomba.
Ági szeretett a bőrrel bevont kanapékkal és a rusztikus hatású, fabútorokkal berendezett kávézóban üldögélni. Ezek a berendezési tárgyak nem csupán eleganciát kölcsönöztek a helynek, de sajátos hangulatot is teremtettek. A koptatott hatású téglafalon híres és kevésbé ismert festők képei díszelegtek. Az, aki legalább egy képet felaggatott a falra, törzsvendégnek számított.
Az egyetemista lány könnyes szemmel sétált el a faasztalok mellett, ahol már egyetlen szabad széket sem látott. Tekintete az anyja képére siklott, akinek mosolya még így is beragyogta a teret. Ági mindannyiszor meg mert volna esküdni, hogy az anyja mindvégig őt figyeli, amikor bekuckózik egy sarokba és a sokadik kávéját szürcsölgetve, egy vázlatfüzetbe rajzolgat. Még az anyja kezében szorongatott lila levendulacsokor illatát is érezte. A lila virág aromája mélyen ült a bőrébe, de nem zavarta, sőt, soha nem akart ettől az illattól megszabadulni. Az anyjára emlékeztette.
Már a második kávéját kortyolgatta, de nem ment a rajzolás. Valahányszor a kezébe kapta a fekete grafitot, képtelen volt összpontosítani és csak az anyja képét fürkészte. Olyan érzése volt, mintha az anyja mondani akarna valamit, de nem sokáig agyalhatott, mert egy alak állt meg az asztala előtt és a torkát köszörülte.
– Elnézést, hogy megzavarom, de bocsánatot szeretnék kérni – topogott az asztala előtt a drága öltönyt viselő, 28 év körüli, magas, fahéjillatú férfi. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Révész Tamás vagyok. Ha nem bánod, tegeződjünk, hisz alig lehetsz fiatalabb, mint én, és szólíts nyugodtan Tominak – nyújtotta Ági felé a kezét, hogy ily módon engesztelje ki a lányt a reggeli viselkedése miatt.
– Nem tudtad, hogy nem illik egy hölgy korát még megtippelni sem? – kérdezte a lány erőtlenül, mégis fanyar humorral a hangjában.
– Jogosan vagy mérges a reggeli incidens miatt, de baromira siettem – hadarta egyszuszra a férfi és kérdezés nélkül huppant le Ágival szemben az egyik rusztikus székre.
– És mi volt olyan sürgős, ami majdnem a fejembe került? – kérdezte Ági immáron kuncogva, de nem nézett a férfira, mert már az illatától is egész testében remegett. A kávézóban kávékülönlegességeket is készítettek. A levendulás kávéért odáig volt, de a jövőben mindenképpen ki akarta egészíteni egy csipetnyi fahájjal, mert teljesen elbűvölte ez az illat. Szíve szerint, azon nyomban megkóstolta volna. Nem csak a fahájas, levendulás kávét, hanem a férfi ajkát is.
– Megvettem a kávézót. Muszáj volt elsőnek ideérnem, ha nem akartam, hogy elhappolják előlem – mutatott körbe a kávézóban, ahol a zöld növények, a fa és a kő természetes hatása érvényesült.
– Ó, nem is tudtam, hogy Peti eladja – hökkent meg a lány. Nyugtalanul fészkelődött a bőr kanapén és szemével izgatottan kereste Petit, a majd' ötvenéves családapát, aki apja helyett is apja volt. Nem csak őt kedvelte, hanem Nellit, a feleségét és a két kislányát is, akik éltek, haltak az apjukért. Csakúgy, mint ő az édesanyjáért.
– Mi a baj? Valami rosszat mondtam? – kérdezte ijedten az új tulajdonos. Elkapta Ági jéggé fagyott kezét és olyan hevesen simogatta, mintha csak tüzet akart volna a jéghideg bőrön csiholni. A lány dermedt ujjai lassan engedtek csak fel. A férfi testéből nem csupán melegség áradt felé, hanem a nyugalom és a szeretet különös elegye is átáramlott fázós végtagjába, hogy aztán lüktető vére és sejtjei is magukba szippantsák ezt a furcsa keveréket.
– Tudod, csak aggódom……Peti….. a tulaj…. – kezdett a mondatba, de a testét átjáró nyugalom ellenére, ismét egész testében megremegett.
– Nyugi, nincs semmi gond! Peti kapott egy külföldi ajánlatott egy neves kávézóba, ezért adja el az üzletet. Ne aggódj! Remélem, hogy így is törzsvendég maradsz – kacsintott rá az új tulajdonos, majd a levendulás képre tévedt a tekintete, hogy aztán ismét a lány arcát pásztázza. A lányét, akinek megállíthatatlanul potyogtak a könnyei. Az anyja halála óta először.
Tomi az irodába vezette a lányt, hogy megnyugodjon és kimenekítse a kíváncsi tekintetek kereszttüzéből.
– Sajnálom….nem….én….. – nyögte egymás után a szavakat, amelyek értelmetlenül süllyedtek a hüppögésébe és könnyei sós tengerébe.
– Csss…inkább azt mondd meg, hogy milyen kávét kérjek neked? – simított végig gyengéden Ági arcán a férfi, akit ugyan csak néhány órája ismert meg, de pont úgy érezte, mintha ezer éve ismernék egymást, vagy mintha az anyja küldte volna, hogy megvigasztalja. Talán nem csak az napra, hanem egy egész életre.
– Egy levendulás, habos kávét kérek….ha lehet – szólalt meg rekedtes hangon Ági a szemét törülgetve. – Egy csipetnyi fahéjjal – fulladt suttogásba a hangja, ahogy Tomi ajkára vándorolt a tekintete, amit néhány nap múlva meg is ízlelhetett.
Ági pár hét múlva töredelmesen vallotta be a férfinak, hogy miért kért a megismerkedésük napján fahéjas, levendulás kávét. Tomit annyira meghatotta a vallomás, hogy a kávézó nevét is megváltoztatta Fahéjas – Levendulás Kávézóra. A lány, édesanyjáról készített képe központi helyet kapott a kopott hatású téglafalon, csakúgy, mint ahogyan Ági is a férfi életében.