Jarmila az ötvenéves érettségi találkozójukra érkezett Budapestre. Évek óta nem járt már itt, gyerekkkora szeretett városa idegenné vált a számára. Ezt soha nem hitte volna el, ha valaki gyerekkorában megjósolja neki, mint ahogy azt sem, hogy egyszer majd végleg elmegy innen.
Úgy érezte, hogy nem rajta múlt, de ez az érzés nem segített a fájdalmon. Miért jött most mégis el, miért lett hirtelen kíváncsi arra, hogyan alakult az osztálytársai sorsa, ha ötven éven keresztül nem találkozott velük és nem tudott semmit a sorsukról? Nem tudta magának megválaszolni ezt a kérdést. A szülei már rég meghaltak, a bátyja másutt élt, régóta úgy tekintette, hogy minden szál elszakadt.
Egy középkategóriájú szállodában foglalt szobát. A szálloda közel volt mindenhez, a régi lakásukhoz is, ahol egykor éltek és a gimnáziumhoz is. Elsétált arrafelé, de nyári hétvége lévén csak a zárt épületet látta. Az nem sokat változott.
Az érettségi találkozót egy elegáns szálloda éttermében tartották, az sem volt messzebb, mint félórás gyalogútra, de ő inkább metróra szállt. Ekkor, a találkozó előtt már az osztálytársai jártak a fejében. Egymásra ismernek vajon? Ki hogyan változott meg? Kit talál majd olyannak, hogy szépen öregedett és kit pont ellenkezőleg? Mi lett Judittal, Katával, Pankával vagy Vilmával? Nagymamák biztosan mindnyájan már. Nyugdíjasok, akiknek, akárcsak neki, az életét már nem az aktív munka tölti ki, hanem a gondolkodás múltról és jövőről. Vagy mégsem? Orvosok, jogászok, egyetemi tanárok, cégvezetők között szép számmal akadnak, akik hetvenévesen még dolgoznak, annyira, amennyira a koruk ezt megengedi. És a fiúk? Márk, Ödön, Gyula, László és a többiek, vajon ki csinált nagy karriert közülük? Paliról hallott egyedül, róla is csak azért, mert második lett az egyik olimpián. A sportolók valószínűleg mindenhol jól élnek, ha sikeresek. Jarmila próbálta elképzelni a többieket, de nem nagyon sikerült.
Jarmila a metrón sima vonaljegyet vett, a visszakapott pénzt egyszerűen betette a könnyű nyári kabátkája zsebébe. Tulajdonképpen fölösleges darab volt rajta, a szép napsütéses időben az emberek csak pólóban vagy blúzban jártak az utcán, de ő arra gondolt, hogy este talán hűvös lesz, jobb, ha felveszi. A metrószerelvény majdnem üres volt, minden utasnak jutott ülőhely. Jarmila érdeklődve nézegette maga körül az embereket. Van különbség a más nagyvárosok utazói és a budapestiek között? Ha csak egy rövid filmkockán látná ezt a képet, amit itt utazva lát, meg tudná mondani, hogy ez Budapest? Nem volt biztos benne.
Mivel csak két megállónyit ment, az utazás nem tartott soká. Nem találkozott össze senki ismerőssel, pedig előzőleg a fantáziájában már azt is kiszínezte, hogy milyen lesz, ha valakivel előtte összefutnak. Vagy mindenki más kocsival megy? Lehet, hogy ő késésben van, és már mindenki ott van? A mozgólépcsőn felfelé haladva ránézett az órájára. Nem, nincs késésben, egészen pontosan fog odaérni.
Bár ez a metrómegálló a régebbiek közé tartozott, Jarmilának keresgélnie kellett a táblákat az aluljáróban. Az aluljáró tele volt emberekkel és koldusok nehezítették a haladást mindenütt. Egy fiatalabbnak látszó férfi gitározott és énekelt hozzá, de a többségük csak reménytelenül maga elé meredve ült valamelyik fal mellett. Kevesen álltak meg az elhaladók közül azért, hogy adjanak valamelyiknek valamit, inkább az arcuk rándulásával a nem-tetszésüket jelezve, nagy ívben kikerülték őket. Ez is pont olyan, mint a legtöbb nagyvárosban, gondolta Jarmila. Mikor végre felfedezte, hogy melyik lépcsőn kell felmenni, kezébe akadt a zsebében a visszakapott aprópénz. Odalépett a lépcső mellett heverő idős férfihez, és beleszórta a kitett papírpoharába a pénzt.
A férfi valami köszönetfélét mormolva felpillantott, és Jarmila egy pillanatra megmerevedett, döbbenten megállt. Az öreg koldusban felismerte Márkot, az osztályban a lányok kedvencét, akiről ő rég azt hitte, hogy sikeres gazdag ingatlanspekuláns.
