Az elvesztett anyanyelv

A 21-dik század közepe felé közeledve az Egyesült Államok már kezdett belenyugodni a „világ vezető állama“ szerepének az elvesztésébe. Sok minden átalakult az életben és az emberek tudatában egyaránt, vagy pontosabban az újonnan felnövekvő generációt már egészen másmilyen gondok és problémák foglalkoztatták, mint az egy generációval előttük levőket. A társadalmi olló nagyon megnyílt a szegények és a gazdagok között, a tanultak és a műveletlenek között, ugyanakkor a különféle fajok közötti ellentétek – a fehérek és a feketék, az őslakosság és az odavándoroltak, stb. – mintha elsimultak volna, vagy legalábbis visszahúzódtak a szőnyeg alá.
A kis szálloda a magas hegyek között szerényen húzódott meg, de ez a külső csak a felszínes megfigyelőt téveszthette meg. Valójában minden modern technikával ellátott és színvonalasan berendezett helységei kitűnő környezetet biztosítottak arra, amire ezt a szállót évek óta használták: különféle kurzusok, szemináriumok, kisebb konferenciák és megbeszélések tartására. Jó hírnevének köszönhetően szinte egész évben televolt, kivéve azon időszakokat, amelyek más szállodák számára a csúcsidők: a hétvégéket és az ünnepnapokat. A szálloda tulajdonosa, egy, a negyvenedik évéhez közeledő asszony, Agatha, ezt maga is így látta jónak. A személyzete jó részét a környékről verbuválta és tanította be a belső szabályokra, és tudta, hogy a fluktuáció alacsonyan tartásához hozzájárult az is, hogy a hétvégék nagy részét és az ünnepeket az alkalmazottai a családjaikkal tölthették. Még három ilyen szállodával rendelkezett, de ez a legmagasabban fekvő volt a kedvence, elsősorban a környékbeli hegyek miatt.
Erre a mostani hétvégére is kiürült a szálló, a pénteken befejeződött személyiségfejlesztő tanfolyam résztvevőinek a nagy része már péntek este elutazott. Agatha, amikor szombaton dél körül visszatért a közeli erdőben tett futásából, azt hitte, hogy már senkit sem talál ott, mert ha szombaton reggel a maradék vendégek is elmentek, akkor a házban már csak a kis számú ügyeletesek maradtak, a személyzet nagy része hazamehetett. Így aztán meglepődött, amikor a hallban egy fiatalembert talált, aki őrá várt. A kölcsönös köszönés után a férfi megkérdezte:
-Bár nem foglaltam le előre a szobát, maradhatnék még holnapig?
Agatha ránézett. A huszonvalahány éves férfi – megnézhette volna a születési dátumát a computerben, ha akarja – olyan fiatalnak nézett ki, mintha még húsz sem lenne, és ugyanakkor olyan szótlanul komornak, mint aki már elmúlt negyven.
-Igen – felelte neki – ha beéri szerényebb ellátással és kiszolgálással, mint amit eddig tapasztalt. Ma már nincs takarítás és az étkezéseknél magunk szolgáljuk ki magunkat, abból, amit az itt fentlakó idős szakácsnőm elkészít nekünk.
-Ó, az nagyszerű lesz, köszönöm – bólintott rá örömmel a férfi.
Vajon miért nem akar ez a bánatos ifjú ember éppoly gyorsan hazasietni, mint mindenki más, gondolta magában Agatha, de természetesen véletlenül se lett volna olyan udvariatlan, hogy ilyen kutakodó kérdést feltegyen.
A délután folyamán akadt néhány elintéznivalója, így csak egy rövid időre tudott vacsora előtt kimenni a szabadba, a friss levegőre. Volt a szállótól nem messze egy kis hegyi kilátó, ahonnan messzire el lehetett látni, és ahonnan gyakran nézte a naplementét. Ilyenkor ősszel már korán ment le a nap, így, hogy ne múlassza el a naplemente mindent bearanyozó látványát, anélkül, hogy sétált volna előtte az erdőben, egyenesen odaindult. A kilátó tetején a fiatalembert találta.
-Milyen szép! – mondta a férfi a lemenő napra mutatva, meg az előttük elterülő tájra.
-Igen – válaszolta elmosolyodva Agatha, miközben helyet foglalt a lóca másik végén. – Ez a kedvenc helyem.
-Megértem – felelte a fiatalember, azután mintha egy kicsit zavarba jött volna, azt tette hozzá: Azt hiszem, hogy be sem mutatkoztam rendesen. Johnnak hívnak.
Ugyan Agatha ezt látta jól a nyilvántartásukból, de megérezte az ifjú jó szándékát és enyhe zavarát, és csak annyit mondott:
-Agatha.
Egy darabig csöndben nézték a napfelkeltét, a hegyeket és a lombokat, és élvezték a csöndet, amelyet csak ritkán szakított meg egy-egy madár hangja.
John nem volt fekete, de tiszta fehér sem. Agatha úgy vélte, hogy talán indián, vagy félig indián származású lehet, mindenestre valamilyen, a társadalmi létrán magasra feljutott, jól szituált családból, mert azok a cégek, amelyek meg tudták fizetni az ő szállodája árait, nem voltak szegények. Ahogy lopva elnézte a fiút, sokféle gondolat kavargott benne. Talán az indián származás is teszi, hogy hiányzik neki a természet, amitől a mindennapjaiban, a városban messze van, gondolta. Azután később egy pici sajnálkozás is elöntötte, amikor a fejébe tolakodott a gondolat, hogy neki nincs gyereke.
Csak akkor kezdtek el beszélgetni, amikor lejöttek a kilátóból és elindultak a szálló felé.
-Úgy látom, vannak hiányérzetei – mondta Agatha, és a férfi kérdő pillantását látva gyorsan hozzátette még: a városban biztosan nincsenek ilyen szép naplementék.
-Ó, igen – felelte egy csöpp mosollyal a szája sarkában John. – Nem is tudom, mikor láttam utoljára naplementét. De azt jól érezte meg, hogy vannak hiányérzeteim, a naplementén kívül is, és nem kevés.
Agatha nem tudta mit kérdezzen, hogy az ne legyen indiszkrét. De a fiú váratlanul folytatta kérdés nélkül is:
-Messziről kerültem ide. Jó és kedves nevelőszülők neveltek fel, akikre igazán egy szavam se lehet, mert mindent megkaptam a neveltetésemben. De a hiányokat, amik nekem hiányoznak, sem ők, sem más, senki nem tudja pótolni.
-A szülei? – kérdezte óvatosan Agatha.
A férfi bóilntott:
-A szüleim, a vér szerinti családom, az anyanyelvem, a táj, ahol megszülettem. Ott is voltak ilyen magas hegyek.
Még mielőtt Agatha feltehette volna a kérdést, hogy hol született, John már kimondta:
-Afganisztánból kerültem ide.
Agatha önkéntelenül visszakérdezett:
-Afganisztánból?
A férfi rábólintott: Igen. Emlékszik 2021 augusztusára? Amikor Amerika kivonta a csapatait, és a Talibán rögtön elfoglalta az egész országot?
Agatha bólintott, de nem szólt semmit, várta, hogy John folytassa. Ami meg is történt.
-Talán látta egy képen akkoriban a TV-ben, hogy egy csecsemőt átnyújtottak a kétségbeesett szülei az egyik katonának a kerítés fölött. Az voltam én, egy hónappal az egyéves születésnapom előtt.
-Akkor egy szót sem tud afgánul? – a kérdés inkább kijelentésnek hangzott, ahogy Agatha kimondta.
John szomorú szemeivel az asszonyra nézett:
-Honnan tudhatnék? Kitől? Az anyanyelvem egyébként a pastu, amelyik ott az egyik hivatalos nyelv. A másik a perzsa. Perzsául tanulhattam volna az egyetemen, de azt nem tettem.
Agatha nem kérdezte meg, hogy miért. A cég, amelynek John dolgozott, alapvetően fejlett technikai berendezések gyártásával és eladásával foglalkozott, a munkatársai nagy része feltehetően a műszaki végzettségűek közül került ki. De ha nem is így lenne, furcsa érzés, ha valakinek az anyanyelvét egy tanfolyamon kell tanulnia…
Nemsokára visszaértek a szállodához és mielőtt szétváltak, megegyeztek abban, hogy egy fél órával később az ebédlőben találkoznak a vacsorához.
Agathának a saját fiatalkora járt az eszében. Tizenhét éves volt 2021-ben, és már ötödik éve félárva. Dolgoznia kellett a tanulás mellett, hogy kisegítse anyját, akinek őrajta kívül még két gyerekről kellett gondoskodnia. Ez a viszonylagos jóléte a szállodákkal csak évekkel később lett, amikor egy távoli nagybácsi – mindenki számára nagy meglepetésként – a halálakor rájuk hagyta a vagyonát. Mivel ez a szálloda volt Agatha kedvence, itt tartotta a legtöbb személyes holmiját. Az emlékeket a múltból, a gyerekkorból. Miután gyorsan lezuhanyozott és átöltözött, keresgélt a fényképei között, és örömmel fedezte fel azt, amit akart. A képet betette a kézitáskájába, és lement a vacsorához.
John már ott volt. A tálalóhoz közeli egyik asztalnál üldögélt az egyébként teljesen kihalt ebédlőben. Amikor Agathát megpillantotta, felállt:
-Az utasításaira bízom magam, miben segítsek a vacsoránkhoz?
Agatha elnevette magát:
-Nem többet, mint amit egy otthoni családi vacsoránál segítene. Ott vannak a tányérok, az evőeszközök, a poharak és a szalvéták, terítsen meg nekünk. Én pedig kihozom a konyhából, amit eszünk.
Így is történt. Mire John szépen megterített két személyre az asztalnál, megjelent Agatha egy kis zsúrkocsival, ami mindenfélével volt megpakolva.
-Meleget csak egy jó tartalmas levest tudok adni, de van utána hideg sülthús salátával, és a végére sütemény a kávéhoz.
Nem sokat beszélgettek, mialatt ettek. Úgy látszott, hogy a friss levegő mind a kettejük étvágyát meghozta. Csak mire a süteményhez jutottak, tértek vissza a séta közbeni beszélgetésük témájára.
Agatha a táskájába nyúlt, és kivette a fényképet. Kíváncsi arckifejezéssel nyújtotta át Johnnak:
-Megismeri, ugye?
John a meglepetéstől nem tudott azonnal megszólalni. A kép közepén egy csecsemőt lehetett látni egy amerikai katona kezében. A katona körül néhány vöröskeresztes nővér álldogált.
-Én vagyok… — mondta aztán félig kérdezve. – Honnan van ez a képe?
Agatha a tekintetével a képre intett:
-Nem találja ki?
John ismét elcsodálkozott: Csak nem volt akkoriban ott…?
Agatha szótlanul bólintott, majd hozzátette:
-Nézze meg jobban a képet!
A katona mellett álló négy vöröskeresztes nővér egyike ő volt, a tizenhét éves Agatha, aki kisegítő nővérként akkor egy hónapot töltött Afganisztánban.
Mivel látta John elérzékenyülését, igyekezett kicsit feloldani a hangulatot:
-Látja, nem először találkozunk. De most már igazán nincs miért sírnia!

Ebből a másodszori találkozásból hosszú évtizedekre szóló barátság lett.