Megérkezett a tél. A gyerekek már nagyon várták. Végre lehet hó csatázni, és persze a legfontosabb, hóembert építeni. A legjobban azt szeretik, amikor a sárgarépát beleteszik a helyére. Akkor látják, milyen gyönyörű munkát végeztek.
Nem telt el sok idő, amikor már a fagy is megérkezett. Kezd egyre hidegebb lenni. Ilyenkor van, amikor a háztetőről lefolyó víz, jégcsappá alakul. Az utóbbi időben nem sok jégcsapot lehetett látni, de most hirtelen megjelentek.
– Jégcsap Janina nézd, milyen szép időnk van! Ez nekünk nagyon jó – szólt Jégcsap Jákó. Örömében lassú táncot kezdett járni.
– Vigyázz Jákó! A végén még itt hagysz engem, mert leesel – válaszolt kicsit mérges hangon Janina.
– Ne izgulj, vigyázok én magamra. Nem kell engem félteni.
– Jól van, jól van. Csak szeretném, hogy több időt legyünk együtt.
Már kezdett felkelni a Nap. Ennek nem nagyon örültek a jégcsapok. Egész délelőtt velük szemben volt, a sugarait pont feléjük árasztotta. Ha nem volt elég hideg, akkor szépen a jégcseppek kezdtek egyre inkább a föld felé csepegni. Ilyenkor Janina és Jákó megfogták egymás kezét, próbáltak szorosan közelebb érni egymáshoz. Ilyenkor Jákó átölelte Janinát a másik kezével, ami szabadon maradt.
– Janina ígérem Neked, ha ne talán mégis ez az utolsó napunk… – kezdte mondatát Jákó, de Janina félbe szakította.
– Ne mondj ilyet! Én még szeretném, ha nagyon sokáig együtt maradnánk.
– Kérlek, hagyd, hogy befejezzem a mondani valómat!
– Rendben, mondjad, nem szólok bele.
– Szóval, ha ez nem az utolsó napunk, el fogom intézni, hogy összeházasodjunk.
– Jákó, ez most azt jelenti, hogy megkéred a kezemet? – kérdezte Janina, és kicsit félénken nézett szerelme szemébe. – Igen… igen… – válaszolta gyorsan, Jákó meg ne gondolja magát.
Beszédük közben a Nap ott hagyta őket. Megjelentek a felhők, és elkezdett esni a hó, és percről percre hidegebb lett. Az udvaron játszó gyerekek befejezték a hóember építését, de mivel nagyon fáztak, bementek a meleg lakásba. Jákónak támadt egy ötlete.
– Hóember! Hahó! Hóember!
– Igen, ki az? – fordult jobbra, balra a Hóember, de nem látott senkit, csak hangokat hallott.
– Szia! Itt vagyunk a háztetőn lógó jégcsapok.
– Á… látlak titeket. Én Hóember Hugó vagyok. Miben segíthetek?
– Jégcsap Janina, és Jégcsap Jákó vagyunk. Mi szeretjük egymást, és nagyon örülnénk neki, ha most összeadnál minket. Igaz gyűrűnk nincs, de ez most nem számít. Az a lényeg, míg ilyen hideg van, már hivatalosan is egymáséi legyünk – sorolta kicsit meghatóan Jákó.
– Egy kicsit váratlanul ért, hisz csak most lettem készen, de ha a boldogságotokról van szó, akkor megteszem.
– Látjátok, itt a kötött sálat a nyakamban? Én most lebontok belőle egy kis pamutszálat, és készítek Nektek gyűrűt. Hisz esküvő gyűrű nélkül nem az igazi – mosolyogta el magát Hugó, és már készítette a gyűrűket.
– Köszönjük, nagyon kedves vagy! – válaszoltak egyszerre a jégcsapok.
Elérkezett a délután, a gyűrűk is készen lettek. Hóember Hugó összeadta Jákót és Janinát, akik boldogan éltek, amíg a fagy el nem hagyta lakhelyüket.
“Hó-Ember: Tizenkettedik történet: Jégcsapok” bejegyzéshez 4 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Rita!
Köszönöm szépen!
Puszi!
Zseraldina
Kedves Zsera!
Szeretettel gratulálok a nyereményhez.
Rita🌸
Kedves Rita!
Köszönöm szépen!
Puszi!
Zsera
Kedves Zsera!
De örülök, hogy újra itt vagy. Nagy örömmel olvastam a kedves mesédet.
Sok szeretettel: Rita🌸