Hoppon maradt szeretet

Ha egy kutyát nem csak a házadba, a szívedbe is befogadsz, vállalnod kell a sírás kockázatát. Az ő életük a miénkhez képest nyúlfarknyi, így alig töltesz vele időt, máris búcsúznod kell. Rocco, az én arany mackóm kilenc éve harmadik kutyaként költözött be hozzánk, a hátsó kerítésen át. Mivel a meglévő idős hölgy Német juhászunk, és Foxi lányunk nem tiltakozott, befogadtuk. Formára a Német juhászra hajazott, sárga szőre a napfényben aranyként csillogott, orra, füle fekete, mackószerű pofijából két nagy barna szem ragyogott rám. Bozontos farka, hátára kunkorodott futás közben. Lenyűgözően szép volt. Ehhez társult Istenáldotta jó természete, ahogy gondoltam rá. A környékünkön kóborolt egy ideje, hallottam róla, de nem láttam, míg meg nem jelent a házunk sarkánál. Mindig az utcáról voltak a kutyáink, és több élt velünk családtagként. Éjjel, télen és a nyári meleg órákban a házon belül az előtérben pihennek, alszanak játék után. Rocco nyár végén választott minket gazdájául, január végén pedig a férjem hozott haza az utcáról, egy alig pár hetes keverék kis fiú kutyát. Így a nemek aránya kiegyenlítetté vált. Hatalmas udvarunk van, fűvel, gyümölcsfákkal, hogy legyen helyük mozogni. Cathyke az öreg hölgy egyre nehezebben mozgott, és Rocco folyamatosan mellette volt. Ha elindult a kert vége felé, végig kísérte és néha az volt az érzésem figyelve őket, mintha egy láthatatlan karral támogatta, vigyázta volna lépteit. Amikor patakzó könnyekkel eltemettük a kert egy szép, virágos helyén rettegtem, hogy az én arany mackóm itt hagy minket ott, ahol bejött. Napokig nem evett, csak bolyongott az udvaron, benézve a bokrok közé, de nem találta. Lánykám azzal nyugtatott, hogy túlságosan szeret minket ahhoz, hogy elhagyjon. Mindent elkövettünk, hogy vigasztaljuk, őt is és egymást is. Hárman maradtak, és Rocco megszokta, hogy egyedüli nagy csak ő volt, de már nem volt a régi. Egészen addig, míg Bogi lányunk hasonló korú, termetű fiú Labradorja egy költözést követően hozzánk, nem került. Mindenhol azt hallottam, olvastam, hogy két felnőtt kan kutya nem fér meg egy portán, rivalizálnak, verekszenek. De ők ketten az első perctől fogva társak lettek a ház, udvar őrzésében. Elnéztem a kertben ülve, ahogy szemmel kommunikáltak, és indultak együtt megugatni a hátsó kerítés mögötti Tisza gáton sétáltatott kutyákat, és gazdijaikat. Csodás volt látni ezt a harmóniát. Egymás táljából ettek, és a Foxi lányunk miatt sem merült fel féltékenység. 2018, július elején egy orvosi beavatkozás után ágyba kényszerültem, és a házon belül is csak járókerettel tudok mozogni. Ha el is kellett mennem az előtér előtt ahol a téli napokat töltötték, nem tudtam megállni a fájdalom miatt. Szilveszterkor a petárdázás idején beengedtük őket a nappaliba. Akkor szembesültem vele, hogy az én arany mackóm megőszült, megöregedett. Hiszen tizenegyedik éves, hasított belém. Mégis annyira hirtelen történt. Csak pár nap és a szívünk beleszakadt, míg simogatva, szeretgetve örökre elaludt kedvenc helyén a nagy cseresznyefa árnyékában. Velünk marad, mert ott lett végső nyughelye is. Most Boci a társa vigasztalhatatlan, és itt maradt egy hoppon maradt szeretet, aminek nincs gazdája. Arany mackóm biztos megértené, hogy muszáj ezt a szeretetet rátestálnunk egy valamikor kóborlásból menhelyre került kis árvára, akivel elfelejtethetjük a rossz emlékeket, hiszen ő is megtapasztalta milyen szeretetben élni. Vigaszt nyújthatunk neki, és mi is vigaszt nyerhetünk általa, ami nem jelenti a felejtést. Holnap reggel alaposan felkészülve, előzetesen egyeztetve a menhellyel, Boci kiválaszthatja az új társát, aki családtagként élhet nálunk olyan életet, amiről nem is álmodhatott. Mert azt szoktam mondani, hogy két féle ember van. Aki kidobja a megunt kutyáját, és mi, akik befogadjuk őket. Mi tudjuk csak, sok esetben mit veszítettek. Valószínűleg nem is ismerik a hoppon maradt szeretet fogalmát.

2019. 04. 12.