A nő, akinek ő a tükörképe

Összes megtekintés: 150 

Kapkodva öltözött, a gyerek nem szereti, ha az utolsók közt kell várnia az anyjára (édes kis szívem!), annyiszor mondta már „- Anya gyere gyorsan értem a dolgozóból, mert alig bírlak kivárni!”Óh, a drága, annyira érti a kicsi szív hívását, hiszen egészen összenőttek ők ketten, egymásra voltak utalva, csak egymásra számíthattak, a nem túl fiatal anyuka és a négyéves kisfiú. Remekül éldegéltek, nem hiányzott senki, nem kellett semmi, mindenük megvolt és a minden voltak egymásnak. Nem keresték a boldogságot, mert az bennük volt és mindketten tudták: a gyerek ösztönösen tudta ezt, ahogy minden gyerek tudja, az anyuka pedig szerette a gyerekét, a boldogság tehát benne volt, miért kereste volna? Bár nehéz volt az életük, mégis jó volt. Reggel nagyon korán keltek, hogy beérjen a munkahelyére, miután otthagyta a gyereket a bölcsődében, évek múlva pedig az óvodában. Az állandó rohanás, a feszített időbeosztás miatt hét végére mindketten olyan fáradtak voltak, hogy szombatonként felébredtek ugyan korán (a megszokás hatalma), de ágyban maradtak majdnem délig. Mesefilmeket néztek, olvasott a gyereknek, ott is ettek, az ágyban, néha el-elbóbiskoltak, aztán délben felkeltek, ő összedobott valami ebédet, utána időjárástól függően, játszótérre mentek, cukrászdába, vagy csak csavarogtak céltalanul. A vasárnap a bábszínházi előadásé volt, azt nagyon szerették mindketten, a vasárnap délelőttöt és az előadást.
Néhány hónapja azonban volt egy színházi előadás, amit szeretett volna megnézni, a munkatársai vettek jegyet neki is. Szombaton, este héttől tízig kellett vigyázni a gyerekre, a közvetlen szomszédasszony szívesen elvállalta ezúttal is, szerette a kisfiút. Ő volt az egyetlen, akitől néha szívességet kért.
Az előadás szünetében történt, hogy megismerkedett a férfivel, aki elvarázsolta. Mintha örök időktől fogva ismerték volna egymást, olyan volt, első látásra szerelem. Igaz, csak pár hónapig tartott a tündérmese, egy tündérmese, amitől kirázza a hideg, ha rágondol. És gyakran gondol rá, hogy kielemezze! Utóbb már azt gondolja a kapcsolatról, hogy eleve hamvában holt, tartozott az ördögnek egy úttal, futott egy kört fölöslegesen és hasonlókat. Azért történt minden, gondolja most, mert túl jól mentek a dolgai, kellett a bukás, hogy értékelni tudja a nyilvánvalót. Igenis, mindent meg tudott oldani és nem hódolt be a kényszerítő társadalmi konvencióknak sem! Sokszor elgondolta addig, milyen jó élni, ketten a kisfiával, nem akarni semmit, senkit, elégedettnek lenni és szabadnak. Tény, hogy a teste, mintha nem tudta volna ezt. Az esze pedig azt nem tudta, hogy a teste nem tudja. Így aztán jó nagy galibát okozott a sors, érzés, érzelem és akarati demonstrációt rendezett a nőnek, akihez tartozott az ész és a test. Életében először szembesült azzal, hogy nem az ész dönt mindenről, hogy nem mindig a ráció irányítja a tetteket, hogy van olyan, amikor nem használ az akarat. (Talán a világ sem a józan ész törvényei szerint működik?) Ami akkor történt, ott, vele, utólag is bizarrnak hat. Számára teljesen ismeretlen volt addig az a nő, aki ott a színházban azt művelte, amit művelt. Ott mórikálta magát a férfi előtt, fülig mosolygott, kereste a tekintetét, annak a furcsa, világoskék szemnek a tekintetét, ami megbabonázta. Feltérképezte az arc minden apró ráncát, pörsenését, a szempillák seprű-szerű, egyenes állását, a haj hevenyészett formáját, színét. Azt érezte, ellenállhatatlanul vonzza egy erő ehhez az emberhez, akit nem is ismer. Attól kezdett el félni, hogy ez az erő nekicsapja a másik testnek, hogy csak úgy csattan – mint két ellentétes töltésű mágnes, ha elég közel kerülnek egymáshoz -, mindenki megrökönyödésére, itt, az előcsarnokban, a színházi előadás szünetében. Fojtogatta a nevetés és a sírás is, mindkettő egyszerre.
(El kell mennem, el kell mennem innen, elmegyek – ismételgette. Menj már el! – sikította pattanásig feszülve a gondolat – fuss, menekülj!)
Mintha a fülébe súgott volna valaki. Mi van? – kérdezte és oldalra fordult, olyan élethű volt a vízió, de máris értette, egy kósza gondolat volt csupán az agyában, egy utolsó figyelmeztetés. Bár hallgatott volna rá, ment volna el!
Maradt és bemutatták őket egymásnak. Már másnap találkoztak a városban, onnan együtt mentek a gyerekért az óvodába. A férfi hazakísérte őket, aztán hazament azzal, hogy este visszajön. Este átment hozzá, vitt ajándékba egy ovális tükröt. Fekete, bőr kerete volt a tükörnek, belelyuggatott mintával, azt mondta a férfi, hogy azt ő csinálta.”Ugye milyen szép?” És ott maradt éjszakára. Egy förmedvény volt az ajándék, de ajándék lónak … ugye? A bejárati ajtó mellett a fal csupaszon állt, így azt a helyet kapta a tükör. A nő belepillantott akaratlanul is, valahányszor elindult otthonról, látta a tükörképét, miközben nyitotta az ajtót.
Akkor este nehezen tudta megnyugtatni a gyereket és lefektetni a gyerekszobában, a szokottnál is jobban csimpaszkodott belé, valósággal rátapadt. (Mintha engem akart volna védeni, a kis szívem! – gondolja most.)
Már az első időkben gyanút foghatott volna – miközben hallgatta a férfi házasságainak és válásainak történetét -, hogy valami nagyon nincs rendben azzal a fazonnal, aki háromszor is házasodott és ugyanannyiszor elvált. Két házasságából született gyereke is, de egyikkel sem tartotta a kapcsolatot, állítólag az anyukák hibájából kifolyólag, pedig ő, mint az apjuk, szereti őket és nagyon hiányoznak neki – mesélte. Utólag könnyű okosnak lenni, de akkor ő csak hallgatta a meséit, csordultig telve empátiával és mindet el is hitte. (Óh, te szegény! – gondolta akkor ellágyulva. Milyen nehéz sors jut egyeseknek, ki értheti ezt?) Aztán eljött a nap, elég hamar eljött, amikor már-már őt kellett sajnálni, mert a lovagja annyira nyeregben érezte magát, hogy manipulálni, idomítani akarta őt gyerekestől és ellenőrizni kezdte, hol jár, mit csinál, hol, mennyi időt tölt és miért. Eleinte ok-adatolt, magyarázott és bizonyított, aztán jött a felháborodás, hogy ezt most miért és milyen jogon? Kezdődtek a vitatkozások, amik veszekedéssé fajultak. De még ki tudták magyarázni utólag mindketten, félreértésnek titulálva a történteket. Még ki tudott békülni vele, lenyelve a keserű pirulát, vállalva, hogy ő hibázott és a férfi csak féltette őt. Mégis, kezdte méltatlannak érezni a bánásmódot.
Egyik reggel aztán, amikor készítette a gyereket és magát is, a gyerek pedig morcosan kelt fel, minden baja volt, sírt is, a férfi, aki délutános volt azon a héten és aludt még, kirontott a szobából és rácsapott a gyerek fenekére, kétszer is, hogy: „most aztán elég legyen, ne merj itt hisztizni nekem, te gyerek!” Akkor ő arrébb lökte, hogy ne bántsa, kettejük közé állt, a férfinek háttal és már kapott is egyet a fejére. Nekiszédült az ajtófélfának, beütötte az arccsontját, a felhám csak horzsolódott, de a piros vonal, az ütés nyoma azonnal meglátszott. (Később ez kékre változott és bedagadt a szeme is.) Kinyitotta az ajtót, kituszkolta a gyereket a lépcsőházba, visszatolta kicsit az ajtót, önkéntelenül belepillantott a tükörbe (jól látszott a tükörképén az ütés nyoma) és odasziszegte a férfinek: „- Délután ne találjalak itt, vidd a cuccodat is, a kulcsot pedig dobd a postaládába! Nem egyedül jövök haza!”Ezzel vége is volt a románcnak és örült, hogy megtörtént. Délután a gyerekkel és egy lakatossal tért haza, kicseréltette a zárat. A férfi nem volt ott, a tükör is eltűnt az ajtó melletti falról, együtt a nővel, akinek ő a tükörképe. De ezt egyáltalán nem bánta.

(Grendel Lajos egyik novellája ihlette az írást.)

“A nő, akinek ő a tükörképe” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Margit!
    Annyira élethűre sikerült megírni a történetet, hogy végig izgultam!
    Nagyon örülök, hogy az anya ilyen remekül megoldotta a helyzetet.
    Biztosan a gyermeke is adott hozzá erőt!
    Szeretettel: gyöngyi

Szólj hozzá!