Hó-Ember: Tizenharmadik történet

Fanni éppen az iskolába sietett. Volt egy szakmája, de úgy gondolta, hogy le is érettségizik. Munka mellett nem volt könnyű a tanulás, de tudta, hogy ez karrierjében is előrelépés lehet. Most egy multicégnél dolgozott pénztárosként. Ám minden álma az volt, hogy gyógymasszőrként dolgozzon. Ennek az álomnak a beteljesüléséhez volt az első lépcsőfok az érettségi megszerzése.

A hó sűrű, apró pelyhekben kezdett esni. Mintha csak eső esett volna. Az új csizmája volt a lábán és meg-meg csúszott a nedves járdán.
• Jól beválasztottam ezzel is! – dohogott magában, miközben ránézett új szerzeményére.
Szerencsére már nagyon közel volt az iskolához és ép bőrrel megúszta a csúszkálást.
A terembe érve egyből a férfit kereste a tekintete. Annak is felcsillant a szeme, mikor meglátta őt.

Petivel nagyon összebarátkoztak az elmúlt évek alatt. Bár külsőleg is a zsánere volt, de igazából a jelleme fogta meg. Mindig is tetszettek neki a magas férfiak. Ő alig ért a válláig. Szőke haja mindig a szemébe lógott. Szeme kékebben ragyogott, mint a nyári égbolt, amivel úgy tudta figyelni Fanni minden mozdulatát, hogy annak egyből el kezdett kalapálni a szíve.
Sok mindenről beszélgettek az évek alatt, de mindig csak az iskolában találkoztak. A nő szerette volna szorosabbra fűzni a kapcsolatukat, de úgy volt vele a kezdeményezés mégis csak a férfi dolga lenne. Ám eddig az még nem hívta el sehová. Ez volt az utolsó éve.
• Milyen csinos az új csizmád! Nagyon jól áll. – dicsérte meg Peti.
Fanni érezte, hogy lángba borul az arca erre a kis ártatlan bókra.
• Sajnos ez az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani róla. Mármint, hogy csinos. Ugyanis rettenetesen csúszik.
• Ebben az esetben felajánlom szolgálataimat hölgyem! Nem venném a lelkemre, ha valami baj érné hazafelé menet. Haza kísérlek. – mondta lágyan a férfi. – De van egy ötletem! Mi lenne, ha előtte beülnénk egy üdítőre valahová?
A nő olyan régen várta már ezt a pillanatot, hogy hirtelen meg sem tudott szólalni. Ezért csak némán bólintott.
Mikor vége lett az óráknak, beültek a közeli cukrászdába. Kint egyre nagyobb pelyhekben esett a hó. Az üdítő mellé kértek egy- egy szelet süteményt is. Nevetve vették tudomásul, hogy a francia krémes mindkettőjük kedvence.
• Imádom a telet! Gyermekkoromban mindig hóembert építettem, amikor csak volt rá lehetőségem. – nézett ki az ablakon nosztalgiázva a nő.
Észre sem vette, hogy eközben a férfi milyen imádattal nézi. Mikor visszafordult a partneréhez, az hirtelen elkapta a tekintetét.
• Néha úgy érzem, hogy vonzódik hozzám, de akkor miért nem lép? – morfondírozott magában kissé letörten, miközben lopva a férfire nézett. – Talán már jobb lenne indulni, mert Béla már el sem tudja képzelni, hogy hol vagyok. – szólt a férfinak most már hangosan.
Miközben vette a kabátját, nem vette észre, hogy a férfinak elborult a tekintete.
• Ha gondolod hívok egy taxit. Béla már biztosan türelmetlenül vár. – jegyezte meg Peti.
Fanni nem tudta nem észre venni azt a kis felhangot, amit nem is értett. Mintha féltékeny lenne a férfi.
• Ó, miatta ne aggódj! Jól eljátszik magában, míg hazaérek. Már 6 éve van velem, hozzá szokott. Egyébként szeretek a hóesésben sétálni. De ha te sietsz, megértem.
• Megígértem, hogy hazakísérlek! Nem szegem meg a szavam.
• Csak kötelességből ne tedd! – jegyezte meg kissé keserűen a nő. – Máskor is egyedül mentem haza. Nem lesz semmi bajom.
Rövid ideig tartó kínos csend állt be kettejük közt. Egyszer mintha nagyon halkan azt mondta volna a férfi, hogy ez a Béla is megéri a pénzét. Ám mikor Fanni rákérdezett letagadta, hogy mondott volna valamit.
• Nem kötelességből teszem, hanem, mert szeretném! – válaszolta Peti.
• Tudod gyermekkoromban az őrületbe kergettem a szüleimet a hóember mániámmal. – kezdte a nő, hogy megtörje a beállt csendet.
• Miért? Mindig segíteniük kellett az építésben?
• Az még hagyján, de állandóan gyártottam olyan kis méretű hóembert is, amit be tudtam vinni a lakásba. Persze elolvadt és nem győzték feltörölni a vizet, ami utána maradt. Én pedig hisztiztem, hogy egy hóember sem akar velem maradni. – mesélte nevetve a nő.
• Még gyerek voltál. Nem tudtad, hogy nem elhagyott, csak egyszerűen elolvadt.
• Igen. Mindig becsempésztem a szobámba este és reggelre nyoma sem volt. Nagyon csalódott voltam. Azt hittem, hogy nem szeretnek engem a hóemberek és az éj leple alatt mindig megszöknek. – emlékezett vissza mosolyogva a nő.
Időközben a ház elé értek.
• Köszönöm, hogy haza kísértél. Nagyon jól éreztem magam veled.
• Azért én a Béla helyében elébed jöttem volna.
• Még csak az hiányozna! De megyek is, mert nagyon szokott hepciáskodni, ha nem kapja meg időben a vacsoráját! – búcsúzott a nő.
Szinte várta, hogy a férfi hátha megpróbálja megcsókolni. Az mintha kitalálta volna a gondolatait előrébb lépett egy lépést, ám csak néhány hópelyhet sepert le a Fanni arcáról.
• Nem is tudja Béla milyen szerencsés! – jegyezte meg Peti, miközben hazafelé indult.
A nő még fél füllel hallotta, mikor azt dünnyögte a férfi, hogy mit tenne az ilyen holmi Bélákkal.

Másnap hétvége lévén Fanni a szokásosnál tovább aludt. Kinézett az ablakon. Tekintélyes mennyiségű hó esett. Eszébe jutott egy ötlet. Azonnal üzenetet küldött messengeren Petinek.
• Lenne kedved hóembert építeni velem?
• Ha Béla nem bánja, én benne vagyok! – jött azonnal a válasz.
A nőnek leesett a tantusz. Hangosan elkezdett nevetni.
• Peti féltékeny lenne Bélára?
Mikor megérkezett a férfi, azonnal feltette neki a kérdést.
• Szeretném, ha először bejönnél velem a házba és megismernéd Bélát.
• Nem is tudom, hogy ez jó ötlet -e! – szabadkozott a férfi. – Azok után amiket mondtál róla, nem hinném, hogy barátok lennénk.
• Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogod. – felelte sejtelmesen Fanni.
Mikor beléptek a lakásba Peti meglepődve vette észre, hogy nem lát az előszobában férfi cipőt sem papucsot. Ám a nő hirtelen elkiabálta magát.
• Béla! Gyere kicsim!
Abban a pillanatban, mintha legalábbis egy nagy ragadozó lenne, lassú, kimért léptekkel megjelent az ajtóban Béla.
• Ő Béla? – nézett a férfi csodálkozástól kikerekedő szemekkel a megjelent szürke sziámi macskára.
• Igen. Ő az, teljes életnagyságban. – felelte Fanni, miközben jót nevetett a férfi döbbent arcán.
• Hiszen én azt hittem, hogy ő…
• Azt hited tévesen, hogy ő egy férfi. – fejezte be a mondatot a nő.
• Én nem mertem közeledni hozzád, mert azt hittem foglalt vagy. Ha ezt tudtam volna!
• Akkor mi lett volna?
Ám felelet helyett a férfi ajkát érezte a sajátján.
• Menjünk, építsük meg azt a hóembert! – húzta maga után a férfi a nőt, most már ő is nevetve.
Csináltak egy hatalmasat. Mikor végeztek, a férfi készített egy apró hóembert is. Oda adta a nőnek.
• Gyere, tegyük ezt be a fagyasztóba. Így ez mindig megmarad neked. Nem tűnik el reggelre. Ahogyan én sem. Én leszek a te valódi hó-embered.